A féreg és a hőn szeretett ganéjkupaca

   Néhány ember egyszerűen nem akar megszabadulni a bajtól. Ha nincs épp elég problémájuk, amin aggódjanak, akkor bekapcsolják a televíziót, és szappanoperákat bámulnak, hogy kitalált szereplők kitalált problémáival gyötörjék magukat. Sokan ösztönzően gondolnak az idegességre; a szenvedést jó mókának látják. Nem akarnak boldogok lenni, mert túl szorosan kapcsolódnak kötelékeikhez.

   Két szerzetes közeli barát volt, egész életében. Haláluk után egyikük dévaként (mennyei teremtmény) született újjá egy felsőbb világban, míg barátja egy férgeként született újjá egy ganajkupac közepén.

A déva csakhamar hiányolni kezdte öreg barátját és kíváncsi lett, hol születhetett újjá. Nem talált rá barátjára saját, mennyei világában, úgyhogy körülnézett a többi mennyországban is. Ott sem találta barátját. Használva mennyei hatalmát, a déva átkutatta az emberek világát, de ott sem akadt nyomára. Biztosra vette, hogy barátja nem kerülhetett az állatok világába, de a biztonság kedvéért ott is körülnézett. Még ott sem bukkant rá. Szóval ezután a déva átkutatta azoknak a világát, amiket mi csak „csúszó-mászóknak” nevezünk, és nagy meglepetésére itt megtalálta őt, féregként újjászületve, egy undorító, bűzös trágyakupacban!

   A barátság kötelékei olyan erősek, hogy gyakran a halálon túl is megmaradnak. A déva úgy érezte, muszáj megmentenie régi társát egy ilyen szerencsétlen élettől, bármilyen karma vezetett is oda.

  Szóval a déva megjelent a gusztustalan kupac előtt, és rákiáltott:

 - Hé, kukac! Emlékszel rám? Mindketten szerzetesek voltunk előző életünkben, és te voltál a legjobb barátom. Amíg én a leggyönyörűbb mennyei birodalomban születtem újjá, te ebbe a felháborító tehéntrágya-kupacba kerültél. De ne aggódj, magammal vihetlek a mennybe. Gyere, öreg barátom!

 - Na állj meg egy pillanatra! – mondta a féreg – Mi olyan nagyszerű ebben a „mennyei birodalomban”, amiről fecsegsz? Nagyon is jól megvagyok ebben a zamatos, ízes és élvezetes ganéjban, köszönöm szépen.

 - De nem érted – mondta a déva, majd bámulatosan körülírta neki a menny örömeit.

 - Na de van-e odafenn trágya? – kérdezte a féreg, a tárgyára térve.

 - Hát persze, hogy nincs! – horkantott fel megvetően a déva.

 - Hát akkor nem megyek! – válaszolt határozottan a féreg. – Kopj le!

Azzal a kukac befúrta magát a trágyarakás közepébe.

   A déva arra gondolt: ha csak meglátná a féreg a saját szemével, milyen a menny, akkor megértené. Úgyhogy a déva befogta az orrát, és belenyomta finom kezét a visszataszító ganéjba, a kukac után matatva. Meg is találta, s elkezdte kihúzni.

 - Hé! Hagyjál engem békén! – visított a kukac. – Segítség! SEGÍTSÉG! Féregrabló! – és a kicsi csúszós kukac addig tekergett-csavarodott, mígnem kiszabadította magát, és újra elbújt a trágyakupac mélyén.

   A kegyes déva ismét belenyomta ujjait a bűzlő ürülékbe, ráakadt a féregre, és megpróbálta még egyszer kihúzni onnan. Már majdnem sikerült is neki, de mivel a kukac olyan csúszós volt a sikamlós kosztól, és annyira próbált kiszabadulni, másodszor is sikerült megszöknie, s még mélyebbre bújt a kupacba. Száznyolcszor próbálta meg a déva kiszabadítani szerencsétlen férget a borzalmas trágyakupacból, de a kukac annyira kötődött szeretett ganéjkupacához, hogy mindig visszatekergett!

   Végül a dévának vissza kellett mennie a mennybe, otthagyva az ostoba férget „hőn szeretett ganéjkupacában”.

Ezzel ér véget a könyv száznyolc története.

Fej-törő

   Első thaiföldi évem során egyik kolostorból a másikba vittek minket egy kis furgon hátuljában. Természetesen a régebbi szerzeteseknek jutottak a jó helyek, elől az utastérben. Mi, újonc szerzetesek a csomagtérben nyomorogtunk, kemény fapadokon. A padok fölött nem sokkal fém keret volt, ami az esőtől és portól védő ponyvát tartotta

   Mindegyik út földút volt, alig karbantartva. Amikor egy kerék kátyúba futott, a furgon lesüllyedt, a fiatal szerzetesek pedig felemelkedtek. Kopp! Számtalanszor vertem be a fejemet azokba a fémkeretekbe. Ráadásul, mivel kopaszra borotvált szerzetes voltam, semmi sem tompította az ütés erejét!

   Minden egyes alkalommal káromkodtam – persze angolul, hogy a thai szerzetesek ne értsenek. De mikor ők verték be a fejüket, csak nevettek! Nem értettem a dolgot. Hogyan lehet nevetni, mikor ilyen keményen és fájdalmasan bevágod a fejedet? Arra a következtetésre jutottam, hogy azok a thai szerzetesek már annyiszor beüthették a fejüket, hogy maradandó károsodást szenvedtek.

   Mivel korábban tudós voltam, egy kísérlet elvégzése mellett döntöttem. Mikor legközelebb bevertem a fejemet, csakúgy, mint a thai szerzetesek, a nevetést választottam, csak hogy kipróbáljam, milyen így. Tudod, mire jöttem rá? Felfedeztem, hogy ha nevetsz, miután bevered a fejedet, sokkal kevésbé fáj.

   A nevetés endorfint juttat a véráramba, természetes fájdalomcsillapító. Emellett erősíti az immunrendszert a kórokozók elleni küzdelemben. Szóval fájdalom ellen segít a nevetés. Ha még mindig nem hiszel nekem, próbáld ki magad, mikor legközelebb bevágod valahova a fejed.

   Ez a tapasztalat tanította meg nekem, hogy mikor fájdalmat hoz az élet, sokkal kevésbé fáj, ha meglátod a mókás oldalát a dolognak, és sikerül nevetned.

Az ember a négy feleségével

   Egy férfi, aki nagyon sikeres volt életében, négy feleséget tartott. Mikor élete már a végéhez közeledett, ágyához hívatta negyedik feleségét, a legújabbat és legfiatalabbat.

 - Drágám – mondta, a hölgy csodás alakját pásztázva – egy, vagy két napon belül halott leszek. Halálom után magányos lennék nélküled. Velem tartanál?

 - Kizárt! – jelentette ki a dekoratív nő. – Itt kell maradnom. Elmondok érted egy imát a temetéseden, de többet nem tehetek. – Azzal kiviharzott a szobából.

   A hideg elutasítás tőrként hatolt a férj szívébe. Oly sok figyelmet szentelt legfiatalabb feleségének. Olyan büszke volt rá, hogy a fontosabb társasági eseményekre mindig őt vitte magával. Méltóságteljessé tette öregkorára. Meglepte, hogy nem szereti a lány annyira, mint ő viszont.

   Ám még mindig volt három felesége, úgyhogy behívta a harmadikat, akit középkorúként vett el. Oly keményen dolgozott ennek a harmadiknak a kezéért! Mélyen szerette, amiért oly sok örömet szerzett neki. Olyan vonzó nő volt, hogy sok férfiember vágyott rá, de mindig hűséges maradt. Biztonságérzetet adott neki.

 - Kedvesem – szólt hozzá, szorosan megragadva – egy-két napon belül halott leszek. Halálom után magányos leszek nélküled. Velem tartanál?

 - Teljesen lehetetlen! – jelentette ki a csábító fiatal nő, amolyan üzletasszonyi stílusban. – Ki hallott már ilyenről?! Pazar temetést szervezek neked, de utána a fiaiddal maradok.

   Harmadik feleségének jövőbeni hűtlensége lelke velejéig megrázta. Elküldte hát, és második feleségét hívta.

   Második feleségével nőtt fel. Nem volt ugyan olyan vonzó, de mindig számíthatott a segítségére, ha bármilyen baj volt, és felbecsülhetetlen tanácsokkal látta el. Ő volt a legbizalmasabb barátja.

 - Szerelmem – kezdte, magabiztos szemébe nézve – egy-két napon belül halott leszek. A halál után magányos leszek nélküled. Velem tartanál?

 - Sajnálom – válaszolt a nő bocsánatkérően, - de nem mehetek veled. Veled tartok a sírodig, de nem tovább.

   Az öregember összeomlott. Első feleségét hívatta, akit mintha mindig is ismert volna. Az elmúlt években igencsak elhanyagolta őt, főleg miután találkozott kiváló harmadik és csábító negyedik feleségével. De ez a legelső feleség volt az, aki igazán fontos volt számára, csendesen dolgozva a háttérben. Elszégyellte magát, mikor meglátta tépett ruhájában, csont-soványan.

 - Egyetlenem – mondta könyörögve – egy-két nap, és halott leszek. Halálom után magányos lennék nélküled. Velem tartanál?

 - Hát persze, hogy veled megyek – válaszolt egykedvűen. – Mindig veled tartok, egyik életből a másikba.

Az első feleséget Karmának hívták. A második feleség neve Család. A harmadik feleség a Vagyon. És a negyedik feleséget Hírnévnek hívják.

   Kérlek, olvasd el újra a történetet most, hogy már ismered a négy feleséget. Melyik feleséggel a legfontosabb törődni? Melyik tart veled halálod után?

Egyszer fent, egyszer lent

   Talán az érzelmileg legerőteljesebb pillanata a temetési szertartásoknak az, mikor leeresztik a koporsót a sírba, vagy hamvasztás esetén megnyomják a gombot, ami mozgásba hozza az érckoporsót. Olyan, mintha a szeretett személy, utolsó, földi maradványaitól is végleg megfosztanák a gyászolókat. Gyakran ez az a pillanat, amikor már nem lehet visszatartani a könnyeket.

   Különösen nehéz átélni ezeket a pillanatokat Perth némelyik krematóriumában. Azokban ugyanis a gomb megnyomására koporsó leereszkedik egy alagsori komplexumba, ahol a kemencék vannak. Ez a hagyományos temetést hivatott lemásolni. Ugyanakkor, egy halott ember lesüllyedése tudat alatt is a pokolba zuhanást szimbolizálja. Épp elég baj szeretteink elvesztése, de hogy még ehhez a másvilágba való süllyedést is hozzáadjuk, az már elviselhetetlen.

   Épp ezért javaslatot tettem, hogy a krematórium kápolnáját alakítsák át úgy, hogy mikor a pap megnyomja a gombot, a koporsó elegánsan felemelkedik a levegőbe. Egy szimpla hidraulikus emelő is megfelel. Ahogy a koporsó eléri a mennyezetet, a szárazjég kavargó, fehér felhői közt tűnne el, a kinyíló csapóajtón át pedig mennyei muzsika lenne hallható. Milyen lelki segítséget nyújtana ez a gyászolóknak!

   Ugyanakkor néhányan, akik hallottak erről az ötletemről arra világítottak rá, hogy ez csökkentheti a ceremónia becsességét, főleg akkor, ha minden jelenlévő tudja: az elhunyt csirkefogónak semmi keresnivalója sem lenne „odafenn”. Szóval átalakítottam a javaslatomat: legyen három választható gomb, minden eshetőségre: egy „felfele” a jótevőknek, egy „lefele” a gazembereknek, és egy „oldalra” a nehezen megítélhető többségnek. Aztán, elismerve a nyugati társadalom demokráciára való törekvését, és hogy az amúgy borzalmas rítust, némileg érdekesebbé tegyük, kézfeltartással megszavaztatnám a jelenlévőkkel, hogy melyik gombot nyomjam a háromból! Ez sokkal emlékezetesebbé tenné a temetési szertartásokat – és jó okot adna arra, hogy jelen legyünk!

Lehulló levelek

   Talán a legnehezebben elfogadható esemény egy gyermek halála. Számos alkalommal ért a megtiszteltetés, hogy én vezethettem a temetési szertartását egy kisfiúnak vagy kislánynak, aki még nemrég indult útnak az élet kalandos utazásán. Az én dolgom volt az, hogy átvezessem a szülőket és másokat is a gyász tortúráján, és a megszállott válaszkeresést egyetlen kérdésre: Miért?

      Gyakran idézem a következő példázatot, amit sok évvel ezelőtt, Thaiföldön hallottam.

Egy egyszerű erdei szerzetes magányosan meditált a dzsungelben, nádkunyhójában. Késő délután nagyon erőteljes vihar támadt, a monszun idején. A szél üvöltött, mint egy sugárhajtású repülő, és sűrű eső verdeste kunyhójának falát.  Ahogy leszállt az est, a vihar is egyre inkább eldurvult. Először letörő ágakat lehetett hallani, ahogy letörnek a fákról. Aztán a szélvihar ereje gyökerestül tépte ki a fákat, hogy mennydörgő robajjal hulljanak a földre.

   A szerzetes hamar rájött, hogy nádkunyhója semmiféle védelmet nem nyújt. Ha egy fa, vagy akár csak egy nagyobb ág a kunyhójára zuhan, simán keresztülszakítja a tetőt, és halálra zúzza. Nem aludt egész éjjel. Gyakran hallotta, ahogy az erdő óriásai utat törnek maguknak a föld felé. Ilyenkor jó ideig a torkában dobogott a szíve.

   A hajnal előtti órákban, ahogy az gyakran lenni szokott, elállt a vihar. A reggel első fényeinél a szerzetes kimerészkedett kunyhójából, hogy megnézze a károkat. Sok nagy ág, és két igen méretes fa is éppen hogy elkerülte kunyhóját. Hálát adott, amiért túlélte az éjszakát. Ami hirtelen megragadta figyelmét, az nem a sok gyökerestül kicsavart fa volt, hanem az a rengeteg levél, ami sűrűn borította az erdő talaját.

   Ahogy számított rá, a legtöbb holtan heverő levél a földön, öreg, barna darabok voltak, amik végigélték életüket. A barna levelek között sok sárga is volt. Még néhány zöld levél is hevert a többi között. És a zöldek közül pár darab olyan friss zöld színben pompázott, hogy biztosan csak pár órával azelőtt bomlottak ki a bimbóból. Ebben a pillanatban a szerzetes szíve megértette a halál természetét.

   Ki akarta próbálni felismerésének igazát, így felnézett a faágakra. Valóban, a legtöbb fán maradt levél fiatal, egészséges zöld levél volt, életük csúcsán. Habár sok újszülött zöld levél hevert élettelenül a földön – öreg, pöndörödött barnák is kapaszkodtak még az ágakba. A szerzetes elmosolyodott; attól a naptól kezdve már egy gyermek halála sem zavarhatta meg.

   Mikor a halál szele keresztülviharzik családunkon, általában az öregeket, a „foltos, barna leveleket” viszi magával. Sok középkorút is elvisz, mint a fákról a sárga leveleket. Ifjak is halnak meg, életük csúcsán, mint a zöld levelek. És néha a halál elragadja a drága életet néhány fiatal gyermektől, ahogy a természet vihara is leszakít néhány fiatal hajtást. Ez a halál alapvető természete a mi közösségeinkben, ahogyan ez az alapvető természete az erdei viharoknak is.

   Senkit sem lehet hibáztatni vagy bűntudatot kelteni benne egy gyermek halála miatt. Ez a dolgok természete. Ki hibáztathatná a vihart? Ez segít megválaszolni a kérdést, hogy miért halnak meg gyerekek is. Ugyanazért, amiért pár fiatal, üde zöld levélnek is le kell hullnia, ha vihar van.

Gyász, veszteség, és egy élet ünneplése

   Gyász az, amit a veszteséghez társítunk. Tanult válasz, ami csak néhány kultúrára jellemző. De nem egyetemes, sem pedig elkerülhetetlen!

   Erre saját tapasztalat útján jöttem rá, miután nyolc évig elmerültem a tiszta, ázsiai-buddhista kultúrában. Azokban a korai években egy buddhista erdei kolostorban, Thaiföld egy eldugott sarkában a nyugati kultúra és annak elgondolásai teljesen ismeretlenek voltak. A kolostorom szolgált a környék halottégető helyeként. Csaknem minden héten sor került ilyenre. A sok száz temetésen, aminek szemtanúja voltam a hetvenes évek végén, soha egyszer sem láttam senkit sírni. Beszélhettem a következő napokban az elhunyt családjával, de még mindig semmi jele nem volt gyásznak. Minden arra utalt, hogy nem is gyászoltak. Rájöttem, hogy Északkelet-Thaiföldön, akkoriban, egy olyan helyen, amit évszázadok óta mélyen áthat a buddhista kultúra, a halál olyannyira elfogadott dolog volt, ami felülmúlja bármelyik nyugati teóriát a gyászról és veszteségről.

   Az itt töltött évek tanítottak meg arra, hogy van más lehetőség. Nem mintha a gyász rossz dolog lenne, csak van alternatívája. Egy szeretett személy elvesztését más szemszögből is fel lehet fogni, amivel elkerülhetőek a kínzó gyász végtelenül hosszú napjai.

   Saját édesapám tizenhat éves koromban hunyt el. Számomra egy nagyszerű ember volt. Ő segített rátalálni a szeretet jelentésére ezen szavaival:

 - Bármit is tegyél az életben fiam, a szívem kapuja nyitva áll előtted.

Habár nagyon szerettem őt, egyáltalán nem sírtam a temetésén. Nem is sírtam érte azóta sem. Sosem éreztem szükségét, hogy sírjak korai halála miatt. Sok évembe telt, hogy megértsem a halálához kapcsolódó érzelmeimet.

   Ennek megértéséhez a következő történet is hozzásegített, amit megosztok most veled.

   Fiatalként nagyon élveztem a zenét, minden fajtáját a rocktól, a klasszikuson és jazzen át, a népzenéig. London mesés város volt egy fiatalnak a hatvanas-hetvenes években - főleg, ha szeretted a zenét! Emlékszem, hogy ott voltam a Led Zeppelin legelső, lámpalázas fellépésén, egy szűk sohói klubban. Egy másik alkalommal csak maroknyian hallgattuk meg, az akkor még ismeretlen Rod Stewartot, ahogy a észak-londoni pub emeletén rock bandát alapított. Oly sok drága emlékem van a zenei életből az akkori Londonból!

   A legtöbb koncert végén együtt kiabáltuk a többiekkel, hogy „Vissza, vissza!” Általában a banda vagy zenekar játszott is tovább még egy kicsit. De végül csak le kellett állniuk, összepakolni a cuccukat és hazamenni. És nekem is haza kellett mennem. Úgy emlékszem, hogy valahányszor hazafelé sétáltam a klubból, egy pubból vagy a koncertteremből, mindig esett. Külön szó van arra a barátságtalan, szitáló esőre, amivel oly gyakran találkozni Londonban. Mindig úgy tűnt, hogy így szitál az eső; hidegen és nyomasztóan, ahogy elhagytam a koncerttermet. Habár szívem mélyén tudtam, hogy talán sohasem hallhatom többé azt a bandát, hogy örökre elhagyják az életemet, egyszer sem voltam szomorú, egyszer sem sírtam. Ahogy sétáltam a hideg, nyirkos londoni éjszakában, a mozgalmas zene tovább visszhangzott a fejemben. Milyen pompás muzsika! Milyen átütő előadás! Milyen szerencsés vagyok, hogy ott lehettem! Sosem éreztem a gyászt egy-egy nagyszerű koncert végén.

   És pontosan így éreztem apám halálakor is. Mintha csak egy remek koncert ért volna a végéhez. Olyan csodás előadás volt. Mikor közeledett a vége, úgy kiabáltam, mint a fellépéseken: Vissza, vissza! Apám meg is próbált kipréselni magából még egy kis időt, hogy velünk lehessen. De végül eljött a pillanat, mikor „össze kellett pakolni a holmiját, és haza kellett menni.” Mikor a szertartás végén kisétáltam a mortlake-i krematóriumból a hideg, londoni szitálásba – tisztán emlékszem a szitálásra – szívem mélyén tudva, hogy talán már sosem lehetek vele, hogy örökre távozott az életemből, nem voltam szomorú, és nem is sírtam. Amit a szívemben éreztem, az ez volt: „Milyen csodás apa! Milyen erőteljes inspirációt adott az élete! Milyen szerencsés vagyok, hogy ott lehettem. Milyen szerencsés, hogy én lehettem a fia.”

Ahogy fogtam édesanyám kezét a jövőbe vezető hosszú úton, pontosan ugyanazt a fellelkesülést éreztem, amit gyakran átéltem életem nagy koncertjei után. Ezt pedig a világért sem hagytam volna ki.

   Amikor csak azt látjuk, amit elvesztettünk: ez a gyász. Az élet ünneplése felismerés, hogy mennyi mindennel vagyunk megáldva és ezért hálásak vagyunk.

   Köszönöm, Apa.

A halál könnyebbik oldala

  Buddhista szerzetesként gyakran szembesülök a halállal. A munkám része, hogy buddhista temetési szertartásokat vezessek. Ennek eredményeként sok Perth környéki temetkezési vállalkozót ismerek személyesen. Talán pont a rájuk nehezedő elvárások miatt, ezek az emberek, magánéletükben igen nagyfokú humorérzékről tesznek tanúbizonyságot.

   Például egyikük elmesélte nekem, hogy egy dél-ausztráliai temető olyan területen van, ahol a talaj rétegeiben sok az agyag. Nem egy alkalommal megtörtént, hogy éppen hogy leeresztették a koporsót a sírgödörbe, erős zápor támadt, és a víz a gödörben gyűlt fel. A pap nagyban mondja az imákat, mire a koporsó lassan felemelkedik a vízzel együtt a felszínre!

   Aztán ott volt az a perth-i plébános, aki a szertartás legelején véletlenül nekidőlt a pulpituson lévő összes gombnak. Beszéde kellős közepén, egyszerre a koporsó elkezdett visszagördülni a függöny mögé, mikrofonja éleset visítva kipurcant, és „Az utolsó végvár” kürtszólama is felharsant a kápolnában! Nem segített a helyzeten, hogy az elhunyt pacifista volt.

   Egy bizonyos temetkezési vállalkozónak pedig az volt a szokása, hogy vicceket mesélt nekem, miközben a halottaskocsi és az azt követő gyászmenet előtt ballagtunk a sírhoz. Minden egyes vicc csattanóján -a poénok egyébként elképesztően jók voltak- bordán bökdösött a könyökével, hogy nevetésre bírjon. Igyekeztem mindent megtenni, hogy ne röhögjek fel hangosan. Szóval ahogy közeledtünk a helyhez, ahol a szertartást kellett tartanom, nagyon komolyan rá kellett szólnom, hogy hagyja abba ezt a viselkedést, hogy legalább esélyem legyen az alkalomhoz megfelelő arckifejezést magamra öltenem. Ez persze csak még jobban feltüzelte, és belekezdett egy újabb viccbe, a disznaja!

   Az évek során viszont sikerült kicsit ellazítanom magamat a buddhista temetéseken. Pár évvel ezelőtt sikerült összeszednem annyira a bátorságom, hogy először süssek el egy viccet temetésen. Nem sokkal a viccmesélés kezdete után az elhunyt hozzátartozói mögött álló, temetkezési vállalkozó rájött, mire adtam a fejemet, és kezdett fura arcokat vágni felém, mindenképpen próbálva félbeszakítani. Ilyet egyszerűen nem csinálunk – viccelni egy temetésen. De én eltökélt voltam. A vállalkozó arca egyre fehérebb lett, földelendő klienseihez hasonlóan. A vicc végére érve a kápolnában összegyűlt gyászolók nevetésben törtek ki, és a vállalkozó eltorzult arca is megnyugvással simult ki.

   A család és a barátok mind gratuláltak nekem a szertartás végeztével. Elmondták, hogy az elhunyt mennyire élvezte volna ezt a bizonyos viccet, és mennyire elégedett lenne, tudván, hogy szerettei arcukon mosollyal kísérték el utolsó útján. Ma már gyakran mondom el ezt a viccet temetéseken. Miért ne? Te akarod-e, hogy a temetéseden elmondjak egy jó viccet a rokonaidnak és a barátaidnak? Valahányszor felteszem ezt a kérdést, a válasz: „Igen!”

   Szóval mi volt az a vicc? Íme:

   Egy idős házaspár már oly régóta élt együtt, hogy mikor az egyikük meghalt, pár nappal később követte a másik is. Így egyszerre jelentek meg a mennyországban. Egy csodaszép angyal vezette őket egy lenyűgöző kastélyhoz, ami egy szikla peremén magasodott, az óceán partján. A halandók világában csak a milliárdosok engedhetnek meg maguknak ilyen ingatlanokat. Az angyal bejelentette, hogy a kastély az övék immár, ez mennyei jutalmuk.

   A férj mindig is gyakorlatias ember volt, és azonnal szólt:

 - Ez mind szép és jó, de nem hiszem, hogy ki tudnánk fizetni egy ekkora ingatlan luxusadóját.

  Az angyal elmosolyodott és elmagyarázta, hogy a mennyben nincs ingatlanadó. Aztán körbevezette őket a kastély rengeteg szobáin. Minden szobát kitűnő ízléssel rendeztek be, némelyiket antik bútorokkal, néhányat modern berendezéssel. Megfizethetetlen csillárok lógtak a mennyezetről. Tömör arany csapok csillogtak a fürdőszobákban. Házimozi rendszerek és csúcsminőségű plazmatévék is voltak még. A körút végén az angyal bejelentette, hogy ha valami nem tetszik nekik, csak szóljanak, és azonnal kicseréli. Ez az ő mennyei jutalmuk.

   A férj a berendezési tárgyak értékét számolgatta.

 - Ezek nagyon drága bútorok. Nem hiszem, hogy az extra biztosítási összeget ki tudnánk fizetni – mondta.

   Az angyal már a szemeit forgatta, és szelíden elmagyarázta, hogy tolvajok nem léphetik át a mennyország kapuját, szóval semmi szükség az ingóságokat biztosítani. Azzal levezette őket a kastély tripla-méretű garázsába. Volt ott egy hatalmas, összkerekes SUV terepjáró, mellette egy csillogó Rolls-Royce Túralimuzin, a harmadik pedig egy egyedileg számozott, kézzel készült piros Ferrari sportkocsi, lehajtható tetővel. A férj mindig is egy bivalyerős sportautóról álmodott földi életében, de sohasem vehette volna meg. Az angyal azt is elmondta, hogy ha valamelyik típus vagy szín nem nyeri el az ízlésüket, ne habozzanak szólni, és azonnal kicseréli. Ez az ő mennyei jutalmuk.

    A férj csak annyit mondott komoran:

 - Még ha meg is tudnánk fizetni ezeknek a járműveknek a regisztrációs adóit, amit egyébként nem tudunk, mi értelme manapság ilyen sportautókkal járni? Úgyis csak bírságot kapok gyorshajtásért.

   Az angyal a fejét rázta. Türelmesen elmagyarázta, hogy a mennyben nincs regisztrációs adó, sem pedig traffipaxok. Olyan gyorsan száguldhat a Ferrarival, ahogy tetszik. Azzal az angyal kinyitotta a garázskaput. Az utca túloldalán egy szemet gyönyörködtető, tizennyolc lyukas golfpálya terült el. Az angyal elmondta, hogy tudták, mennyire szeret a férj golfozni. Hozzátette, hogy ezt a pályát maga Tiger Woods tervezte.

   A férj azonban még mindig boldogtalannak tűnt.

 - Ez egy nagyon drágának tűnő golfklub az épületekből ítélve, nem hiszem, hogy ki tudnám fizetni a tagsági díjat.

   Az angyal felmordult, de visszanyerve szentséges nyugalmát, biztosította a férjet, hogy nincs tagsági a mennyben. Sőt, a mennyei golfpályákon sosem kell várakozni az induláskor, a labda mindig elkerüli a homokcsapdát, és a gyepet úgy tervezték, hogy bármerre gurítod a labdát, az mindig a lyuk felé kanyarodjék. Ez az ő mennyei jutalmuk.

   Amint az angyal magára hagyta őket, a férj elkezdte szidni a feleségét. Olyan mérges volt rá, hogy kiabált, toporzékolt és szörnyűségeket vágott a fejéhez. Az asszony nem értette, miért volt ilyen ideges.

 - Most miért vagy úgy kiakadva? – szállt szembe vele. – Itt van ez a csodás kastély, az imádni való bútorokkal. Megvan a Ferrarid, amit annyival vezetsz, amennyivel akarsz, és golfpálya az utca túloldalán, a szomszédban. Most mégis miért vagy olyan dühös rám?

 - Azért, asszony – válaszolt keserűen a férj, - mert ha nem adtál volna mindig olyan egészséges ételt, már réges-rég idefenn lehetnék!

Beteglátogató

   Hányan kérdezik azt közülünk: „És, hogy érzed ma magadat?”, mikor egy hozzánk közel állót meglátogatunk a kórházban?

   Először is: milyen ostobaság már ez? Nyilván rohadtul érzik magukat, különben nem lennének kórházban, nemde? Mindemellett ez a gyakori köszönés komoly pszichológiai stressznek teszi ki a beteget. Gorombaságnak éreznék elmondani látogatóiknak, hogy valójában szörnyen érzik magukat. Hogyan is okozhatnának csalódást valakinek, aki vette az időt és fáradtságot, hogy meglátogassa őket a kórházban? Most mondják azt őszintén, hogy borzalmasan érzik magukat, olyan szottyantan, mint egy kiszáradt teafilter?!  Szóval kényszerítve érzik magukat, hogy hazudjanak: „Egy kicsit talán már jobban, köszi”. Miközben bűntudatuk van, hogy nem tesznek meg mindent a felgyógyulásért. Sajnos túl sok kórházi látogató teszi még betegebbé a pácienseket!

    Egy ausztrál, tibeti buddhizmushoz tartozó apáca ráktól szenvedett egy perth-i hospice otthonban. Sok-sok éve ismertem már, és gyakran meglátogattam. Egy nap felhívott a kolostorban, kérve, hogy látogassam meg, mivel közel érezte már a véget. Szóval otthagytam csapot-papot, és kerítettem valakit, hogy elvigyen kocsival a petrh-i hospice otthonba, hetven kilométerre. Mikor jelentkeztem az ügyeletes nővérnél, az kifejtette, hogy a tibeti apáca szigorúan megtiltotta bárkinek is a látogatást.

 - De olyan messziről jöttem, csak hogy meglátogassam – mondtam szelíden.

 - Sajnálom – morgott vissza a nővér, - nem akar látogatót, és mindnyájunknak tiszteletben kell ezt tartanunk.

 - De ez nem lehet – tiltakoztam. – Most másfél órája, hogy beszéltem vele telefonon, és kérte, hogy jöjjek ide.

   Az idős nővér áthatóan fixírozott, majd intett, hogy kövessem. Megálltunk az ausztrál apáca ajtaja előtt, ahol is a nővér egy nagy feliratra mutatott, ami az ajtóra volt ragasztva: „Semmiféle látogatót!”

 - Na látja! – szólt a nővér.

   Ahogy megvizsgáltam a feliratot, észrevettem pár apró betűs szót a kiírás alatt: „…kivéve Ácsán Brahm.”

   Szóval bementem.

   Megkérdeztem az apácát, miért tette ki a feliratot, ráadásul ezzel a kivétellel. Elmagyarázta, hogy valahányszor a többi ismerőse vagy családtagja jött látogatóba, olyan szomorúak lettek és nyomorultul érezték magukat, hogy ő maga is rosszabbul érezte magát.

 - Épp elég haldokolni rákos betegen – mondta. – Túl sok még a látogatóim érzelmi problémáival is megküzdeni.

   Azzal folytatta, hogy én voltam az egyetlen, aki emberként kezelte, és nem haldoklóként; akit nem kavart fel őt soványan és leharcoltan látni, de tudott nevetni a viccein, és meg is nevettette. Úgyhogy a következő órában vicceket mondtam neki, ő pedig megtanított, hogyan segíthetek egy baráton a halál küszöbén. Megtanultam tőle, hogy mikor meglátogatsz valakit a kórházban, az emberhez beszélj, és hagyd az orvosokra és nővérekre, hogy a betegséggel foglalkozzanak.

   A hölgy látogatásom után két nappal ment el.