A kutya, aki a legvégén nevetett


   Első szerzetesi évem Thaiföldön egybeesett a Vietnámi Háború utolsó évével. Ácsán Cshá kolostorához közel feküdt Ubon városa, ahol amerikai légi bázis is volt. Ácsán Cshá nagy élvezettel osztotta meg velünk a következő történetet arról, hogyan kezeljük a sértegetést.
   Egy amerikai katona riksán utazott a bázisról a városba. A város határánál elhaladtak egy útszéli ivó előtt, ahol a riksás néhány cimborája már eléggé részeg volt.
 - Hé! – kiabáltak oda thaiul. – Hova viszed azt a koszos kutyát? – Nagyot nevetett, az amerikai katonára mutogatva.
   Egy pillanatra a sofőr megriadt. A katona igen nagytermetű volt, és Thaiföldön „koszos kutyának” hívni valakit elkerülhetetlen bunyót jelentett. De a katona csak csendben bámult, a csodás tájat szemlélve. Nyilván nem értett thaiul.
   A sofőr úgy döntött hát, hogy jó mókát csinál az amerikaiból, és visszakiabált:
 - Viszem ezt a koszos kutyát és behajítom a Hold folyóba, hogy megfürödjön végre a büdös korcs!
   A sofőr és részeg haverjai is röhögtek, a katona mozdulatlan maradt.
   Mikor megérkeztek a megadott címhez, a kocsis nyújtotta markát a menetdíjért, de az amerikai katona kezdett csendesen elsétálni.
   A riksás felindultan utána kiáltott tördelt, de kivehető angolsággal:
 - Hé! Uram! Maga fizet nekem dollár!
Erre a hatalmas amerikai katona nyugodtan hátrafordult, és folyékony thai nyelven válaszolt:
 - A kutyáknak nincs pénzük.
Brahm

Nevetni magadon


   Az egyik legjobb tanács, amit fiatal tanárként kaptam az volt, hogy ha hibázol, és a gyerekek nevetnek, akkor nevess te is. Így a tanulóid sosem rajtad, hanem veled együtt nevetnek.
   Sok év elmúltával Perthben oktató szerzetesként gyakran hívtak el középiskolákba, hogy a buddhizmusról beszéljek. A nyugati tizenéves iskolások gyakran kóstolgattak, próbáltak zavarba hozni. Mikor a végére értem a buddhista kultúra leírásának, és lehetett kérdezni, egy tizennégy éves lány feltette a kezét és azt kérdezte:
 - A lányok még mindig begerjesztenek?
   Szerencsére a többi lány az osztályban a segítségemre sietett, és lehurrogták, mivel őket is blamálta a dolog. Ami engem illet, én csak nevettem, és feljegyeztem az esetet, talán majd egy későbbi beszédemhez jól jön még.
   Egy másik alkalommal a város egy főutcáján sétáltam, mikor pár iskolás lány közelített felém.
- Szia! – köszöntek rám igazán barátságosan – emlékszel ránk? Nemrég voltál a sulinkban beszédet tartani.
- Lenyűgöző, hogy emlékeztek rám – válaszoltam.
- Sosem felejtünk el! – mondta egyikük. – Hogyan is felejthetnénk el egy papot, akit „Bra”-nak hívnak?
/A „bra” angolul melltartót jelent./
Brahm

A szerzetes öltözködési szabálya, avagy Dress Code: MONK

   Az én irányzatomhoz tartozó szerzetesek barna csuhát viselnek, és ez minden. Pár évvel ezelőtt el kellett mennem egy ausztráliai kórházba, pár napra. A felvételkor megkérdezték, hogy hoztam e magammal pizsamát? Mondtam, hogy a szerzetesek nem hordanak pizsamát; vagy ez a talár, vagy semmi. Úgyhogy hagyták, hadd hordjam.
   A baj csak az, hogy a papi köntösünk köntösnek is néz ki.
Egy vasárnap délután Perth egyik elővárosában a kolostor teherautóját pakoltam az építkezéshez szükséges dolgokkal. Egy tizenhárom körüli ausztrál lány jött elő egy közeli házból, hogy beszéljen velem. Sosem látott azelőtt buddhista papot. Előttem állva, kezeivel a csípőjén végigmért, majd tömény undorral megszólalt:
 - Úgy öltözöl, mint egy lány! Tisztára beteges! Fúj!
   Annyira magánkívül volt, hogy felnevettem. Eszembe is jutott tanárom, Ácsán Cshá, amint tanácsot ad tanítványainak, miként kezeljék a sértéseket: „Ha valaki kutyának hív, ne légy mérges. Csak nézd meg a hátsódat. Ha nem látsz farkat, akkor nyilván nem vagy kutya. Probléma letudva.”
   Néha dicséretet is kapok azért, mikor nyilvános helyen hordom a taláromat.
Dolgom volt a városban. Sofőröm (a papok nem vezethetnek) a kolostori autót egy többszintes parkolóházban tette le. Kijelentette, hogy muszáj vécére mennie, de mivel a parkoló mosdóit koszosnak gondolta, egy közeli mozit kívánt igénybe venni erre a célra. Szóval, ahogy sofőröm a természet hívó szavának engedelmeskedve beszaladt a moziba, én kint vártam a forgalmas utcán.
   Egy fiatalember közelített hozzám, kedvesen mosolygott, és megkérdezte, meg tudnám e mondani az időt. A magamfajta papok nagyon ártatlanok. Életem nagy részét kolostorban töltöttem. Ezen felül, mivel a szerzetesek nem hordanak karórát, udvariasan elnézését kértem, amiért nem tudom az időt. Összeráncolta szemöldökét, és odébb állt.
   Még csak pár lépésre járt, mikor végre beugrott, mit akart mondani a pasas. A „Tudod, mennyi az idő?” talán a világ legrégebbi ismerkedős szövege. Később tudtam meg, hogy azon az utcán hagytak kint, ami Perth legismertebb találkahelye – melegeknek!
   A meleg fickó megfordult, hogy ismét szemügyre vegyen, majd a legjobb Mae West-et utánzó hangján (amerikai színésznő az 1930-as évekből) így szólt:
 - Hjajj! De azért nagyon csinosan nézel ki abban a ruciban!
Brahm

Vacsora az Amnesty Internationallel

  Tekintettel a kolostoromban uralkodó szigorú körülményekre, fokozottan ápolom a jó kapcsolatot az Amnesty Internationallel perth-i tagintézményükön keresztül. Szóval mikor meghívást kaptam egy vacsorára a szervezet rendezésében, mellyel az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának ötvenedik évfordulóját kívánták megünnepelni, a következő választ írtam:
   
     Kedves Julia reklámosztály-vezető!

  Igen nagy örömmel kaptam kézhez levelüket, melyben meghívnak a május 30-án rendezett vacsorára az EJENY 50. évfordulójának megünneplésére. Nagyon hízelgőnek találtam, hogy gondoltak rám egy ilyen eseményen.
   Azonban én a buddhizmus téraváda iskolájának szerzetese vagyok („Az öregek tanítása”, a buddhizmus indiai változatát őrizte meg Délkelet-Ázsiában – a ford.), amely minőségem szigorú szabályok betartására kötelez. Sajnálatos módon ez a szabály megtiltja, hogy a déltől másnap napkeltéig tartó időszakban étkezzek, így – fájdalom! – a vacsora kilőve! Az alkohol szintén a tilos kategória, amibe a bor is beletartozik. Ha elfogadnám a meghívásukat, muszáj lenne üres tányérral és pohárral üldögélnem egy asztalnál, ahol körülöttem vidáman zabáló emberek pusztítanák a biztosan ínycsiklandó, lakomai étkeket. Ez számomra kínzás lenne, amit önök, az Amnesty International sosem bocsátana meg!
   Ezen felül, a buddhizmus ezen ágának szerzeteseként nem kaphatok vagy birtokolhatok pénzt. Oly mélyen vagyok itt vidáman a szegénységi küszöb alatt, hogy számtalan kormányzati statisztikába rondítok bele! Szóval nincs módom fizetni a vacsoráért, amit egyébként sem ehetnék meg.
   Azzal kívántam folytatni, hogy egy magamfajta szerzetes, nagy problémákba ütközne az ilyen eseményhez illő öltözékek viselete terén is - de úgy gondolom ennyi is elég lesz. Sajnálatomat szeretném kifejezni, hogy nem tudok részt venni a vacsorán.

Maradok boldog szegénységben,
Brahm
Brahm

A szabad világ


  Pár hétig egyik szerzetestársam meditációt tanított egy új, Perthez közeli, fokozottan szigorú felügyelettel ellátott fegyházban. A fogvatartottak kis csoportja jól megismerték és tisztelték a szerzetest. Egyik alkalom után megkérdezték a buddhista kolostorban érvényes napirendjét.
 - Minden nap reggel négykor kell kelni – kezdte. – Néha nagyon hideg van, mert a kicsi szobáinkban nincs fűtés. Naponta egyszer étkezünk, minden összekeverve, egyetlen tálban. Délután és este egyáltalán semmit sem ehetünk. Nincs szex vagy alkohol, természetesen. Sem pedig televízió, rádió vagy zene. Sosem nézünk filmeket, vagy sportolunk. Keveset beszélünk, keményen dolgozunk, és a szabadidőnket törökülésben töltjük, a légzésünkre figyelve. Aludni, azt a földön szoktuk.
   A rabok megdöbbentek kolostorunk spártai puritánságától. Ennek fényében a fokozottan felügyelt fegyház ötcsillagos hotelnek tűnt. Sőt, az egyik rabot annyira elragadta az együttérzés, amit szerzetes barátom sanyarú sorsa keltett benne, hogy egy pillanatra megfeledkezett arról, hol van, és így szólt:
 - Szörnyű lehet a kolostorodban élni. Miért nem jössz inkább ide, és laksz velünk?
  Barátom elbeszélése szerint erre mindenkiből kirobbant a nevetés. Akárcsak belőlem, mikor elmondta. Ezután kezdtem mélyebben elmélkedni az esetről.
   Való igaz, hogy a kolostorom sokkal aszkétikusabb, mint a társadalom gonosztevőinek fenntartott legszigorúbb börtönök, mégis sokan jönnek és maradnak itt szabad akaratukból, és találnak boldogságra. Ugyanakkor sokan akarnak megszökni a jól felszerelt börtönökből, és még többen boldogtalanok ott. Miért?
   Azért, mert az én kolostoromban, a bentlakók itt akarnak lenni; egy börtönben a bentlakók pedig nem akarnak ott lenni. Ez a különbség.
   Bármelyik hely, ahol nem akarsz lenni, legyen akármilyen kényelmes, az börtön számodra. Ez a „börtön” szó igazi jelentése. Ha olyan munkád van, amit nem akarsz, börtönbe vagy zárva. Ha olyan párkapcsolatban vagy, amire nem vágysz, börtönben vagy. Ha egy beteg és kínzó testben élsz, amiben nem akarsz, akkor bizony az is egy börtön számodra. Börtön bármelyik élethelyzet, amiben nem akarsz lenni.
   Szóval hogy menekülhetsz ki az élet sok-sok börtönéből?
Egyszerű. Csak változtasd meg a helyzethez való hozzáállásodat arra, hogy ott akarsz lenni. Legyen szó San Quentin-ről (az a kaliforniai börtön, ahol az állam összes kivégzését végrehajtják) vagy egy fokkal jobb helyről, mint a kolostorom – ha ott akarsz lenni, megszűnik börtönnek lenni számodra. Megváltoztatva a felfogásodat a munkádról, a kapcsolatodról, vagy beteg testedről, és elfogadva a szituációt elutasítás helyett, akkor már nem fogod börtönbe zárva érezni magad. Amikor belenyugszol, hogy ott vagy, akkor szabaddá válsz.
   Elégedettnek lenni azzal, ahol vagy – ez a szabadság. Börtön az, amikor valahol máshol akarsz lenni. A Szabad Világot az elégedettek tapasztalhatják meg. Az igazi szabadság a vágyaktól való megszabadulás, nem a vágyak szabadsága.
Brahm

Melyik szabadságot szeretnéd?


   Két igen megbecsült thai szerzetes meghívást kapott egy világi támogatójuk otthonába, reggelire. A recepciós szobában, ahol várakoztak, egy nagyon mutatós akvárium állt, tele különféle halakkal. A fiatalabb pap szóvá tette, hogy a buddhizmus könyörületességről szóló alapelvével ellentétes halakat tartani akváriumban. Olyan, mintha börtönbe zárnák őket. Miféle tettével érdemelte ki a hal, hogy fogva tartsák egy üvegfalú börtönben? Szabadon kellene járniuk-kelniük folyókban és tavakban, ahogy csak szeretnének. A másik pap nem értett egyet. Egyetértett abban, hogy a halak valóban nem követhették szabadon vágyaikat, de egy akváriumban élve sok veszélytől is megszabadultak. Fel is sorolta ezen szabadságokat:
  1. Láttál már horgászt, ahogy valakinek az otthonában lévő akváriumába lógatja a pecabotját? Nem! Tehát az első ilyen szabadság az, hogy megszabadul a horgász veszélyétől. Képzeld csak el, milyen lehet egy halnak a szabadban. Mikor egy húsos kukacot vagy egy zaftos legyet látnak, sosem tudhatják, hogy biztonságosan ehető e. Minden kétséget kizáróan látták már barátaikat és rokonaikat ráharapni egy jóízűnek tűnő kukacra, aztán hirtelen eltűnni az életükből örökre. Egy vadon élő halnak a táplálkozást veszély itatja át, és gyakran tragédiába torkoll. Megrázó lehet egy-egy vacsora. Vélhetően minden hal krónikus emésztési zavaroktól szenved a szorongásos állapotok miatt, amit minden étkezés kivált, és a paranoid egyedek bizonyára éhen is halnak. A vad halak tutira pszichotikusok. De egy akváriumi hal megszabadult ettől a veszélytől.
  2. A vadvízi halaknak még a nagyobb halak miatt is fájhat a fejük. Néhány elhagyatott folyóban manapság nem biztonságos kiúszni a sötét öblökbe! Ugyanakkor egyetlen haltulajdonos sem tesz olyan példányt a tartályba, amelyiknek szokása a többi hal elfogyasztása. Szóval egy akváriumi hal megszabadult a kannibál halak jelentette veszélytől.
  3. A természet körforgásában a halak néha bizony élelem nélkül maradnak. De a tartályban lévőknek olyan, mintha egy étterem mellett laknának. Naponta kétszer jól kiegyensúlyozott ételt kapnak házhoz szállítással  ami még a pizzafutárnál is sokkal kényelmesebb, mivel nem kell fizetniük sem. Szóval egy tartályban élő hal megszabadult az éhség félelmétől is.
  4. Ahogy az évszakok követik egymást, a folyók és tavak is ki vannak téve a hőmérsékleti változásoknak. Télen még olyan hideg is jöhet, hogy a víz felszíne befagy. Nyáron túl meleg is lehet a halaknak, vagy ki is száradhat. De egy akváriumi halnak olyan, mintha nekünk légforgatós légkondicionálónk lenne. A vízhőmérséklet kellemes és állandó a tartályban, egész nap és végig az év során. Szóval egy akváriumi hal megszabadult a hideg és a meleg veszélyeitől.
  5. A vadonban senki nincs, aki ellátná a beteg halakat. De az akváriumi halaknak ingyenes egészségbiztosításuk van. A tulaj házhoz hívja a haldoktort, amikor megbetegedést észlel; még csak klinikára sem kell utazniuk. Szóval egy akváriumi hal megszabadult az orvosi ellátás hiányának veszélyétől.

   A másik, idősebb pap összefoglalta álláspontját. Sok előnnyel jár egy halnak, ha akváriumban él. Igaz, hogy nem követhetik szabadon vágyaikat, és úszkálhatnak ide-oda, de oly sok veszélytől és kényelmetlenségtől megszabadulnak.
   Az idősebb pap elmagyarázta azt is, hogy ugyanez a helyzet az erkölcsösen élő emberekkel is. Igaz, hogy nem követhetik szabadon a vágyaikat, és megtartóztatják magukat ettől-attól, de oly sok kényelmetlenségtől és veszélytől megszabadulnak.

Te melyik fajta szabadságot szeretnéd?
Brahm

Kétfajta szabadság


   Világunkban kétfajta szabadság létezik: a vágyak szabadsága, és a vágyaktól való szabadság.
   Modern nyugati kultúránk e kettőből csak az elsőt ismeri el: a vágyak szabadságát. Hovatovább isteníti ezt azzal, hogy az alkotmány és az emberi jogok legelső pontjaként betonozza be. Azt mondhatjuk, hogy a legtöbb nyugati kultúra alapvető hittétele az, hogy az emberek a lehető legnagyobb mértékben megvalósíthassák vágyaikat. Szembetűnő azonban, hogy ezen országokban az emberek nem nagyon érzik szabadnak magukat.
   A másik fajta szabadság, a vágyaktól való szabadság csak néhány vallásos közösségben üdvözölt. Megelégedettséget, vágyaktól mentes békességet hirdet. Érdekes, hogy az ilyen mértéktartó közösségekben, mint például az én kolostorom is, az emberek szabadnak érzik magukat.
Brahm

Mikor minden vágyam teljesült


   A mi hagyományaink szerint a szerzetesek nem fogadhatnak el, birtokolhatnak vagy kezelhetnek semmilyen pénzösszeget. A nagy szegénységünkkel rontjuk az államgazdasági statisztikát.
   Takarékoskodva élünk az önként adott, egyszerű ajándékokból, amit világi életű támogatóinktól kapunk. Ugyanakkor előfordul, hogy valami különleges ajánlatot is kapunk.
   Segítettem egy thai férfin valamilyen személyes problémával kapcsolatban. Hálája jeléül azt mondta:
 - Uram, szeretnék adni magának valamit, személyesen. Mit hozhatok ötszáz bahtért?
Az ilyen felajánlásoknál megszokott módon megnevezte az összeget is a félreértések elkerülése végett. Mivel nem tudtam hirtelen, hogy mit akarok és a férfi is sietett, megegyeztünk, hogy holnap visszajön és válaszolok neki.
   Mindezek előtt csak egy boldog pap voltam. Most elkezdtem számba venni, hogy mit akartam. Listát írtam. És a lista egyre csak bővült. Csakhamar ötszáz baht kevésnek bizonyult. De olyan nehéz volt bármit is kihúzni a listámról. Kívánságok bukkantak fel a semmiből és szilárdultak életfontosságú szükségletekké. És tovább hízott a lista. Mostanra már ötezer baht sem lett volna elég!
   Felismerve mi történik, elhajítottam a listámat. Másnap jótevőmnek megmondtam, hogy adja az ötszáz bahtot a kolostor építési alapjába, vagy más jótékony célra. Nem akartam a pénzt. Leginkább csak azt akartam, hogy visszanyerjem azt a ritka elégedettséget, ami előző nap még az enyém volt. Mikor nem volt pénzem, sem más módom dolgokat megszerezni, akkor teljesült minden vágyam.
   A sóvárgásnak sosincs vége. Még egy milliárd baht sem elég, vagy egy milliárd dollár sem. De a vágyaktól való megszabadulás véget vet ennek. Ilyenkor semmit sem kívánsz. Elégedett vagy azzal, amid van.
Brahm

A mexikói halász


   Egy csendes kis mexikói halászfaluban történt, hogy az ott üdülő amerikai a helyi halászt figyelte, ahogy kipakolja a reggeli fogást. Az amerikai, aki egy sikeres professzor volt valamelyik hírneves üzleti iskolában nem tudta megállni, hogy odamenjen hozzá és némi ingyenes tanácsadást nyújtson neki.
  - Hé! – kezdte. – Miért fejezed be ilyen korán?
  - Mert elég halat fogtam már, Senor – válaszolt a szívélyes mexikói, - eleget a családomnak, és még egy kis felesleget is, amit eladhatok. Most megebédelek a feleségemmel, és egy kis délutáni szieszta után a gyermekeimmel fogok játszani. Aztán vacsora után átmegyek az ivóba, és a cimboráimmal gitározunk és felhörpintek egy kis tequilát. Elég ez nekem, Senor.
 - Ide hallgass, barátom – mondta az üzlet professzora. – Ha kinn maradsz a tengeren késő délutánig, könnyedén kétszer ennyi halat foghatnál. Eladod az extrát, félreteszed a pénzt, és fél év vagy talán kilenc hónap múlva vehetsz belőle egy nagyobb és korszerűbb hajót, legénységgel. Akkor már négyszer annyi halat tudsz fogni. Gondolj arra a sok plusz pénzre! Még egy-két éven belül már elég tőkéd lesz, hogy egy második hajót vásárolj. Ha követed ezt az üzleti tervet, hat-hét éven belül egy hatalmas halászflotta büszke tulajdonosa lehetsz. Képzeld csak el! Akkor a központi irodát átköltöztetheted Mexikóvárosba, vagy akár Los Angelesbe is. Három vagy négy los angeles-i év után kiviszed a céget a tőzsdepiacra, és magadnak, mint vezérigazgatónak busás fizetést és komoly járulékokat adhatsz. Még egy pár év elteltével – ezt hallgasd meg! – részvény-visszavásárlási tervezetet indíthatsz el, ami multimilliomossá tesz! Garantált! Elismert szakértő vagyok egy USA-beli üzleti iskolában, tudom, miről beszélek!
   A mexikói halászember figyelmesen végighallgatta az amerikai lendületes mondókáját. Mikor az befejezte, azt kérdezte tőle:
 - Nade Senor, mihez kezdenék én olyan sok millió dollárral?
   Bármily meglepő, az amerikai professzor nem gondolt ennyire előre az üzleti tervvel. Szóval gyorsan kitalálta, mit is csinálhat egy ember dollármilliókkal a zsebében.
 - Amigo! Ezzel a sok zsozsóval, visszavonulhatsz. Igen! Csak semmi meló. Vehetsz egy villát egy ilyen festői halászfaluban, és hozzá egy kis halászcsónakot, amivel kijárhatsz a tengerre reggelente. Minden nap a feleségeddel ebédelhetsz, és utána nyugodtan sziesztázhatsz, gond egy szál se. Délután értékes időt tölthetsz el a gyerekekkel, és vacsora után esténként gitározhatsz a kocsmában, tequilát iszogatva. Ja, azzal a sok pénzzel, öregem, nyugdíjba vonulhatsz és lazíthatsz.
 - De, Professzor Senor, én máris ezt teszem.

Miért hisszük azt, hogy olyan keményen kell dolgoznunk és először meggazdagodnunk az elégedettséghez?
Brahm

És akkor majd boldog leszek


   Talán a legdrágább kő, amit érdemes hamar berakni az előző történetből megismert „üvegünkbe” a belső boldogság. Ha nincs bennünk boldogság, nem tudunk adni másoknak sem. Akkor miért rangsorolja hátra olyan sok ember a boldogságot, akár a lista végére is? (Vagy talán még a végen is túl, ahogy a következő történet mutatja.)

   Tizennégy éves koromban egy londoni középiskolába jártam, és tanultam O-szintű vizsgáimra. (Az akkori Egyesült Királyságbeli oktatási rendszerben az O-szint egy nemzeti vizsgasorozat volt, amit 14-16 évesen tettek le a diákok. Ha ez jól sikerült, két évre rá próbálkozhattak az A-szintű vizsgákkal, ami az egyetemi felvételi feltétele, leghamarabb 18 éves korban.) Szüleim és tanáraim azt javasolták, hogy ne focizzak esténként és a hétvégeken – helyette maradjak otthon, hogy több időm legyen a házi feladatokra. Szépen elmagyarázták, hogy milyen fontosak az O-szintű vizsgák és hogy ha jól teljesítek, majd boldog leszek.
   Megfogadtam a tanácsukat, és remek eredményt értem el. De annyira azért nem lettem boldog, mert a sikerem azt jelentette, hogy még két évig még keményebben kell tanulni az A-vizsgákra. Szüleim és tanáraim azt javasolták, hogy ne menjek szórakozni esténként és hétvégéken, hagyjam a csudába a lányok és a focilabda kergetését, és helyette maradjak otthon tanulni. Szépen elmondták, hogy milyen fontosak az A-vizsgák, és hogy ha jól teljesítek, akkor majd boldog leszek.
   Ezúttal is megfogadtam a tanácsukat, és nagyon jól teljesítettem. Ezúttal sem lettem tőle boldog. Mert most még három évig a lehető legkeményebben kell tanulnom az egyetemen a diplomámért. Anyám és tanáraim (apám ekkor már elhunyt) azt tanácsolták, hogy nagy ívben kerüljem a bárokat és az egyetemi bulikat, és helyette dolgozzak keményen és sokat a tanulmányaimon. Szépen elmondták, hogy milyen fontos az egyetemi diploma, és hogy ha jól teljesítek, akkor majd boldog leszek.
   Ezen a ponton kezdtem gyanút fogni.
Találkoztam néhány idősebb baráttal, akik nagyon keményen dolgoztak, és megszerezték a diplomát.  Mostanra még keményebben dolgoztak az első munkahelyükön. Megfeszített erővel dolgoztak, hogy összespóroljanak elegendő pénzt valami fontosra, mondjuk autóra. Azt mondták:
 - Amikor elég pénzem lesz egy kocsira, akkor majd boldog leszek.
   Aztán amikor elég tőkéjük lett és megvették első autójukat, még mindig nem voltak boldogak. Most is keményen dolgoztak, hogy vegyenek valami más fontos dolgot, és hogy aztán majd boldogak legyenek. Vagy a szerelem zűrzavarával küszködtek, keresve életük párját. Azt mondták nekem:
 - Amikor megházasodom és megállapodok, akkor majd boldog leszek.
   Már megházasodva, még mindig nem voltak boldogak. Még keményebben kellett melózniuk, több műszakot és állást vállalniuk csak hogy egy kicsi lakás vagy házikó foglalójára legyen elég pénzük. Azt mondták:
 - Amikor megvettük a saját házunkat, akkor majd boldogak leszünk.
   Sajnálatosan, a ház havi törlesztőjét fizetve még mindig nem voltak boldogak. Sőt, mostanra már családot szeretnének alapítani. Gyerekeket akartak, akik felébresztik őket éjszakánként, elnyelik spórolt pénzüket és az aggodalmaikat az egekig vagy azon túl növelik. Most már kész, még húsz év kell, hogy azt tegyék, amit szeretnének. Tehát azt mondták nekem:
 - Amikor a gyerekek felnőttek, kirepültek és letelepedtek, akkor majd boldogak leszünk.
   Mire a gyerekek kirepültek, a legtöbb szülő a nyugdíj közelében volt. Szóval folytatták a boldogság elodázását, hogy keményen dolgozzanak és megtakarítsanak öregkorukra. Azt mondták:
 - Amikor visszavonulok, akkor majd boldog leszek.
   Még mielőtt nyugdíjba vonultak volna - de utána már biztosan - vallásosak lettek és elkezdtek templomba járni. Feltűnt már neked is, hogy milyen sok sort foglalnak el az idősek a templomban? Megkérdeztem tőlük, miért pont most járnak templomba. Ezt válaszolták:
 - Mert amikor meghalok, akkor majd boldog leszek!
   Akik úgy élnek, hogy „amikor ezt meg ezt megkapom, akkor majd boldog leszek”, azoknak a boldogság csak egy távoli álom marad, a jövőben.
   Mint egy szivárvány, mindig egy-két lépés távolságra, de sohasem lesz elérhető. Sosem fogják életükben, vagy azután megélni a boldogságot.
Brahm

Drága kövek


   Egy híres, államokbeli, üzleti iskolában a professzor egyedülálló előadást tartott szociális közgazdaságtanból végzős osztályának. Magyarázat nélkül az asztalra tett egy üres befőttesüveget. Aztán elővett és óvatosan az üveg mellé helyezett egy nagy, kövekkel teli zsákot. Egyesével belerakta őket az üvegbe, amíg már nem fért több bele. Megkérdezte diákjait:
 - Tele van az üveg?
 - Igen – hangzott a válasz.
   A professzor elmosolyodott. Az asztal alól elővarázsolt egy második zsákot, amiben kavics volt. Aztán ügyesen belerázogatta a kavicsokat a nagy kövek közti üregekbe. Másodjára is megkérdezte:
 - Tele van az üveg?
 - Nem – válaszoltak. Kezdték kapizsgálni.
   Persze igazuk volt, a professzor egy zsák homokot vett elő. Sikerült belefolyatni a homokot a kövek és a kavicsok közti hézagokba. Ismét rákérdezett:
 - Tele van már az üveg?
 - Nyilván nem, magát ismerve – válaszoltak a diákok.
  Ezen elmosolyodva a professzor elővett egy flakon vizet, amit beleöntött a kövekkel, kavicsokkal és homokkal töltött üvegbe. Amikor már nem fért bele több víz, letette a flakont, és végignézett az osztályon.
 - Szóval, mit tanultak mindebből?
 - Hogy mindegy milyen sűrű a programod – próbálkozott az egyik hallgató, - akkor is be tudsz zsúfolni még valamit!
Elvégre ez egy híres üzleti iskola volt.
 - NEM! – mennydörgött rá a professzor. – Azt tanulhatjuk ebből, hogy ha a nagy köveket is be akarjuk rakni az üvegbe, azokat kell az első helyre tenni.
A lecke a fontossági sorrendről szólt.
   Szóval mik a „nagy kövek” a te „befőttesüvegedben”? Mi a legfontosabb, aminek be kell férnie az életedbe? Kérlek gondoskodj róla, hogy ezek a „drága kövek” kerüljenek az első helyre, mert különben sohasem fognak beleférni a napodba.
Brahm

A piramis ereje


   Tizennyolcadik születésnapom után, 1969 nyarán szereztem első élményeimet a trópusi esőerdőkben. Guatemalában, a Yucatán-félszigeten utaztam az ősi maja nép nemrég felfedezett piramisaihoz.
   Akkoriban nehézkes volt utazni. Három vagy négy nap alatt sikerült megtenni azt a pár száz kilométert Guatemalaváros és a Tical néven ismert romos templom-együttes között. Szűk esőerdei folyókon utaztam fel olajos halászcsónakokon, földutakon kanyarogtam lefelé jócskán megpakolt teherautókon bizonytalanul egyensúlyozva, és apró erdei ösvényeken zötykölődtem rozoga riskákon. Távoli, szegény és vad vidék volt.
   Mikor végre megérkeztem a szélesen elterülő romvárosba a templomok és ősi piramisok közé, sem vezetőm sem útikönyvem nem volt, hogy elmesélje az ég felé mutató bámulatos kőből épült műemlékek jelentését. Senki sem volt a közelben. Úgyhogy nekikezdtem felmászni az egyik magas piramisra.
   A tetejére érve hirtelen megértettem ezeknek a piramisoknak a jelentését és spirituális célját.
   Az előző három napon át csakis a dzsungelen keresztül utaztam. Az utak, ösvények és folyók mintha alagutak lettek volna a sűrű növényzeten át. A dzsungel egyhamar tetőt készít mindenfajta út fölé. Nem láttam a láthatárt napok óta. Belegondolva, nem is láttam nagy távolságokat egyáltalán. A dzsungelben voltam.
   A piramis tetején a dzsungel kuszasága fölé kerültem. Nem csak azt láthattam, hogy hol vagyok a térképszerű tájban, hanem elnézhettem minden irányba. Semmi nem volt köztem és a végtelen közt.
   Ott fenn, a világ tetején állva elképzeltem, milyen lehetett egy fiatal majának, aki a dzsungelben született, a dzsungelben nőtt fel, és élte egész életét ott. Magam előtt láttam őt egyfajta szertartásos lelki utazáson, amikor egy bölcs, szent öregember felvezeti a piramis csúcsára, életében először. Mikor a fák fölé emelkedve kibontakozva a dzsungel-világ szétterül előtte, elnéz a területük határain túl a horizonton, hogy mi lehet mögötte, és meglátja a nagyszerű, átölelő ürességet, fölötte és körülötte.
   A piramis tetején, menny és föld között állva nincs ember, dolog vagy szó közte és a végtelen közt, amerre csak elnéz. A szíve együtt rezeg a látvány tökéletes jelentésével. Igazságok bontogatják szirmaikat szívében, és árasztják a megértés illatát. Rájön a helyére a világban, ami az otthona, és meglátja a végtelen, felszabadító ürességet, ami mindent átölel. Az élete rátalál a jelentésére.
  
    Mindnyájunknak biztosítanunk kell magunknak az időt és a lehetőséget, hogy megmásszuk saját lelki piramisunkat magunkban, hogy felülemelkedjünk életünk kusza erdején, még ha csak rövidke időre is. Akkor mi magunk látnánk a helyünket a világban, életünk útját egészében, és bámulhatnánk akadálytalanul a végtelenbe, amerre a szem ellát.
Brahm

Mit takar egy név?


   Mikor a mi rendünkben buddhista pappá válik valaki, új nevet kap. Az én papi nevem „Brahmavamso”, ami oly hosszú, hogy általában csak a „Brahm” rövidítéssel élek. Mostanra már mindenki így szólít, kivéve édesanyámat. Ő még mindig Peternek hív, és én kiállok emellett is.
    Egy telefonbeszélgetés során, melyben egy több vallást is érintő szertartásra invitáltak, megkértek, hogy betűzzem a nevemet. Így válaszoltam:
B mint Buddhista
R mint Római Katolikus
A mint Anglikán
H mint Hindu
M mint Muszlim

Olyan pozitív választ kaptam erre, hogy azóta rendszeresen így betűzöm a nevemet, mert ezt is jelenti valójában.
Brahm

A leggyönyörűbb hang


     Egy tanulatlan öregember életében először járt a városban. Egy eldugott hegyi falucskában nőtt fel, nevelte fel gyermekeit kemény munkával, és most első látogatását tette gyermekei modern otthonában.
   Egy napon, miközben körbevezették és mutogatták neki a várost, az öregember fülét zaj ütötte meg. Soha azelőtt nem hallott ilyen otromba hangot csendes hegyi falujában és ragaszkodott hozzá, hogy megtalálja a forrását. A csikorgó hangot követve egy házikó hátsó szobájába érkezett, ahol egy kisfiú gyakorolt hegedűjén.
   Nyííírkk! Krrríkk! – nyögte a disszonáns hangokat a hegedű.
   Miután megtudta fiától, hogy a hangszert „hegedűnek” hívják úgy döntött, hogy sohasem akar ilyen borzalmas zsivajt hallani.
   Másnap a város egy másik részében járva az öregember olyan hangot hallott, amik szinte cirógatták megfáradt füleit. Sohasem hallott ilyen elbűvölőt a hegyek között, így ennek a forrását is eltökélten kereste. Az elragadó zenét követve eljutott egy ház elülső szobájába ahol egy idős hölgy, egy igazi mester adott elő hegedűn egy szonátát.
   Abban a pillanatban az öregember rájött tévedésére. Az előző nap hallott szörnyűség sem a hegedű, sem a kisfiú hibája nem volt. Csupán a fiatal embernek még meg kellett tanulnia kezelni hangszerét.
   Az egyszerű emberek bölcsességével a vallást is ehhez hasonlónak találta az öregember. Amikor egy vakbuzgó vallásos emberrel találkozunk, aki viszályt szít hittételeivel, nem helyes a vallást hibáztatni. Csak arról van szó, hogy a tanítványnak meg kell még tanulnia helyesen használnia vallását. Mikor egy igazi szenttel találkozunk, vallásának mesterével, az olyan kiváló alkalom, ami vallástól függetlenül évekig felemelően hat ránk.
   …de itt nem ér még véget az öregember és a hegedű története!
Harmadik nap egy másik sarkán a városnak, az öregember olyan hangot hallott, ami túlszárnyalta még a hegedűművész hölgy játékának szépségét és tisztaságát. Mit gondolsz, mi volt az?
   Csodásabb hang volt az a hegyi folyam zúgásánál, az őszi szél zörgésénél, ahogy átfúj az erdőn, vagy a hegyi madarak énekénél a zivatar után. Még a téli hegyek völgyének esti csöndjénél is gyönyörűbb volt. Mi volt ez a hang, ami az öregember szívét erősebben megdobogtatta, mint bármi azelőtt?
   Egy hatalmas szimfonikus zenekar játszott.
   Az ok, amiért az öregember számára ez volt a legszebb hang a világon az az, hogy a zenekar minden tagja a saját hangszerének mestere volt, és ezen túl megtanultak harmóniában együtt játszani.
   - Talán így van ez a vallással is – gondolta az öreg. – Tanuljuk meg mindannyian a jószívű hitet saját életünk leckéiből. Legyünk mindannyian a szeretet mesterei a saját vallásunkon belül. Majd miután megtanultuk saját vallásunkat, lépjünk tovább és tanuljunk meg együtt játszani, mint egy zenekar tagjai, harmóniában más vallásokkal!
   Az lenne a legcsodálatosabb hang.
Brahm

Vak hit


    Mikor megöregszünk, látásunk elhomályosul, hallásunk romlik, hajunk kihullik, kipotyognak műfogaink, lábaink elgyengülnek, és időnként a kezünk is remegős lesz. De emberi testünk egy bizonyos része úgy tűnik, hogy egyre erősebbé válik: a beszédes szánk. Ezért van az, hogy a leginkább szószátyár polgártársaink, idősebb korukra válnak politikusokká.
   Sok évszázaddal ezelőtt egy királynak gondjai akadtak minisztereivel. Oly sokat vitatkoztak, hogy majdnem semmiről sem tudtak döntést hozni. A miniszterek a politikai irányzatok közül a legősibbet választották: szentül meg voltak győződve róla, hogy csakis nekik van igazuk, s mindenki más téved. Ugyanakkor meglepő egyetértésben vettek ki szabadnapot, mikor a bőkezű király különleges ünnepet rendezett népének.
   A fesztivál egy rendkívül látványos esemény volt, a hatalmas arénában. Volt zene, ének és tánc, mutatványosok, bohócok és még sok minden más. A finálé során maga a király vonult be fejedelmi elefántjával az aréna közepére, az óriási tömeg elé, ahol a miniszterek persze a legjobb helyeken ültek. Az elefánt után sétált hét vak, akik köztudomásúan születésük óta nem láttak semmit sem.
   A király megragadta az első vak ember kezét, odavezette ormányához és elmondta neki, hogy ez egy elefánt. Akkor a második vakkal megérintette az elefánt agyarát, a harmadikkal a füleit, negyedikkel a fejét, ötödikkel a törzsét, hatodikkal a lábát, és végül a hetedikkel a farkát, közben mindegyiknek elmagyarázva: ez egy elefánt. Akkor a legelső férfihoz fordult, és megkérte: hangosan mondja el, mi az az elefánt.
    - Megfontolt és hozzáértő véleményem szerint – szólt az első vak, aki az ormányt fogta meg, - kétségbevonhatatlan meggyőződéssel kijelenthetem, hogy az „elefánt” egy kígyófaj, bizonyosan Python asiaticus.
 - Micsoda ostoba fecsegés! – kelt ki magából a második, aki az agyarat érintette. – Egy „elefánt” sokkal keményebb annál, mintsem hogy kígyó legyen. Valójában, és sosem tévedek, az elefánt egy földműves ekéje.
 - Ne legyen nevetséges! – kacagott a harmadik vak, a fület tapintva. – Az „elefánt” nyilvánvalóan egy pálmalevélből készült legyező.
 - Maguk hozzá nem értő barmok! – nevetett a negyedik, a fejénél. – Az „elefánt” természetesen egy nagy vizeskorsó.
 - Képtelenség! Teljes képtelenség! – sipította az ötödik, a törzset tapogatva. – Az „elefánt” egy nagy szikla.
- Marhaság! – kiáltott a hatodik, a lábánál. – Az elefánt egy fatörzs.
 - Milyen ostoba bagázs! – horkantott az utolsó vak, kezében a farokkal. – Megmondom én nektek, mi az az „elefánt”. Ez egyfajta légycsapó. Én már csak tudom, világosan érzem!
- Hülyeség! Egy kígyó!
- Nem lehet! Korsó!
- Kizárt! Egy…
És a vak emberek oly hevesen és egyszerre kezdtek vitázni, hogy szavaik összeolvadtak egy hangos és hosszú kiáltássá. Ahogy a sértések repkedtek, úgy a pofonok is. Habár a vakok nem voltak biztosak benne, mit ütnek, a pillanat hevében nem is tűnt ez lényegesnek. Alapelvekről volt itt szó, kérem! Becsületért és igazságért harcoltak - pontosabban a saját igazukért.
   Amíg a király katonái a vak és viharvert férfiak szétválasztásán fáradoztak, a stadionnyi embertömeg a néma, szégyenkező minisztereken gúnyolódott. Minden jelenlévő pontosan megértette, mit akart a király mondani ezzel a bemutatóval.

   Mindegyikünk csak egy darabkáját ismerheti annak az egésznek, ami az igazságot alkotja. Amikor abszolút igazságként ragaszkodunk határos tudásunkhoz olyanok vagyunk, mint a vak, aki megérintve az elefánt egy részét bizonygatja részleges tapasztalatának igazságát, minden mást hamisnak tartva.
   Vak hit helyett ott van a párbeszéd. Képzeld el, mire vezetett volna, ha a hét vak ember az adataikat nem szembeállítja egymással, hanem kombinálja! Arra jutottak volna, hogy az „elefánt” valamiféle nagy szikla, négy fatörzsön állva. A szikla hátulján légycsapóval, az elején egy nagy vizeskorsóval. A korsó oldalain egy-egy pálmalevél legyező, lefelé irányulva egy-egy eke, és középütt egy hosszú kígyó! Ez nem lenne olyan rossz leírása egy elefántnak valaki olyantól, aki sosem láthatja egyben.
Brahm

A csend tudománya


 Talán jobb lenne, ha egyáltalán nem vitáznánk. Ahogy a híres keleti mondás tartja:

   „Aki tudja, nem mondja;
     aki mondja, nem tudja.”

Ez így nagyon mélyenszántónak tűnik, amíg rá nem jössz, hogy ezt valaki kimondta… tehát nem is tudta!
Brahm

Tudomány


  Tudós voltam a szerzetesi lét előtt. Az angliai Cambridge Egyetemen az elméleti fizika zen-szerű tanait kutattam. Úgy találtam, hogy tudomány és vallás sok közös dolgot hordoz magában – egyik ilyen a dogma. Emlékszem egy frappáns, találó mondásra diák korszakomból: „Egy nagy tudós kiválóságát az mutatja, mennyi időre akasztja meg a szakterülete fejlődését.”
   Egy Ausztráliában a közelmúltban rendezett vallás kontra tudomány vitán, ahol előadó voltam, egy igen éles kérdést szegezett nekem egy néző:
 - Mikor egy távcsövön keresztül szemlélem a csillagok szépségét - mondta a hithű katolikus nő, - mindig ingatagnak érzem a vallásomat.
 - Hölgyem, mikor a tudós a másik végéről néz a távcsövön át, a nagyobbik oldalról a kisebb felé – válaszoltam, - hogy megnézze azt, aki vizsgálódik: na, akkor a tudomány inog meg!
Brahm

Az elme keresése


   Sok tudós és a nézeteiket támogatók is azt bizonygatják, hogy az elme csak az agyműködés mellékterméke. Előadásaim utáni kérdezz-felelek során gyakran szegezik nekem: „Létezik az elme? Ha igen, hol van? A testen belül van? Vagy azon kívül? Vagy ott van mindenütt és mindenben? Hol van az elme?”
   Ennek megválaszolására szoktam egy kis demonstrációt tartani.
Megkérem a hallgatóságot, hogy ha most boldogok, emeljék fel a jobb kezüket, de ha csak egy kicsit is boldogtalanok, akkor a balt emeljék a magasba. A legtöbb ember a jobbját nyújtja fel; néhányan igazat mondanak, a többiek csak önérzetből teszik.
   Azzal folytatom, hogy megkérem a boldogokat: mutassák meg jobb kezük mutatóujjával a boldogságukat, a boldogtalanokat pedig, hogy a bal kezük mutatóujjával mutassák meg a boldogtalanságukat. Keressék meg nekem.
   A nézők értelmetlenül elkezdik lengetni az ujjaikat ide-oda. Majd hasonlóan zavarodott szomszédjaikra pillantanak. Mikor rájönnek a mondanivalómra, nevetnek.
   A boldogság valós. A boldogtalanság igazi. Semmi kétség, hogy ezek a dolgok léteznek. De nem tudod fellelni ezeket az elemeket sem a testedben, sem azon kívül, sem sehol másutt.
   Ez azért van, mert a boldogság és a boldogtalanság olyan területen van, ami csakis az elméé. Az elméhez tartoznak ugyanúgy, ahogy a virágok és a fű a kerthez. A tény, hogy virág és fű létezik bizonyítja, hogy a kert is létezik. Ugyanígy, ahogy a boldogság és boldogtalanság léteznek, bizonyítja, hogy az elme is.
   Annak felismerése, hogy nem tudsz az ujjaddal rámutatni a boldogságra vagy a boldogtalanságra rávilágít, hogy az elmét sem találhatod meg a háromdimenziós térben. Valóban, emlékezzünk csak arra, hogy az elme a legnagyobb dolog a világon – az elme nem lehet a három dimenzión belül, hanem a háromdimenziós tér van az elmében. Az elme tartalmazza az univerzumot.
Brahm

A legnagyobb dolog a világon


Egy egyetemi barátom lánya elsős volt az általános iskolában (Ausztráliában más az oktatási rendszer: az általános iskola első éve, egy előkészítőhöz, nálunk az óvoda utolsó évéhez hasonló évfolyam, úgynevezett Pre-School). Az tanítónéni megkérdezte a nagy létszámú, ötévesekkel teli osztályt:
 - Mi a legnagyobb dolog a világon?
 - Az apukám! – mondta egy pöttöm lány.
 - A zelefánt – válaszolt egy kisfiú, aki nemrég látogatta meg az állatkertet.
 - Egy hegy! – válaszolt egy másik.
Barátom kislánya csak ekkor azt mondta:
 - A szemem a legnagyobb dolog a világon.
Az egész osztály elnémult, ahogy próbálták kihámozni ennek a mondanivalóját.
 - Mire gondolsz? – kérdezte végül a tanára, szintén megzavarodva.
 - Nos, - kezdte az aprócska filozófus – a szemem láthatja az ő apukáját, és az elefántot is. Láthatja még a hegyet és más dolgokat is. Mivel ez mind belefér a szemembe, a szemem biztosan a legnagyobb dolog a világon!

   A bölcsesség nem tanulás, hanem a tisztán látása annak, amit nem lehet tanítani.
  Barátom kislányának véleményét tiszteletben tartva, én mégis kiegészíteném a meglátását egy kicsit. Nem a szemed, hanem az elméd a legnagyobb dolog a világon.
   Az elméd látja mindazt, amit a szemed, és még mindazt a sokaságot, amit a képzeleted vetít elé. Megismeri a hangokat, amit a szemed sosem fog látni, és ismeri a tapintást, valósat és képzeltet egyaránt. Az elméd azt is tudhatja, hogy mi van az öt érzéken túl. Mivel minden tudható dolog belefér az elmédbe, annak kell hát lennie a legnagyobb dolognak a világon. Az elme mindent magába foglal.
Brahm