Fordítás - elkészült!

Kedves Olvasó!

     Az elmúlt közel egy éves munka eredményeképp sikerült végére érni a könyvnek. Nem volt egyszerű, de több ember együttes munkájának gyümölcseként számtalan magyar emberhez jutottak el Ácsán Brahm "meséi". Őszintén reméljük, hogy az olvasóknak is nyújtott ez a könyv annyi inspirációt és erőt a mindennapokhoz (és a nem mindennapi napokhoz!), mint a fordítóknak.
     Több, mint 12.000 oldalletöltést számlálhatunk eddig, és számos, akár teljesen más témájú blog és honlap is tett közzé részleteket, vagy ajánlotta munkánkat az interneten. Ez a viralitás bizonyíthatja, hogy Ácsán Brahm tanításai általánosak és örök érvényűek - de legalább is mostanában égető szükség van rá!
     Mi hiszünk ebben! Ezért célunk, hogy mint az tisztességes írásműhöz illik, a fordítás megjelenjen kézzelfogható könyv formájában. Mégis csak egyszerűbb és autentikusabb kézbe venni ezeket a történeteket, amikor az ember szükségét érzi. Személyes tapasztalatom, hogy néha elég csak rápillantani a polcon fekvő kötetre, és eszembe is jut az aznapi gondolkodni való. Arról nem is beszélve, hogy így ajándékba lehet adni másoknak.
    Kérlek, ha szeretnél egy ilyen könyvet, segítsd munkánkat azzal, hogy jelzed szándékodat az alábbi űrlapon:
https://docs.google.com/spreadsheet/viewform?formkey=dGVfMlhIdHYwSmlaQlJ5MEJVTi1BTnc6MQ

Talán kijelenthetjük, hogy nem árulunk zsákbamacskát :-)

Köszönettel,
Ricsi és Bálint

A féreg és a hőn szeretett ganéjkupaca

   Néhány ember egyszerűen nem akar megszabadulni a bajtól. Ha nincs épp elég problémájuk, amin aggódjanak, akkor bekapcsolják a televíziót, és szappanoperákat bámulnak, hogy kitalált szereplők kitalált problémáival gyötörjék magukat. Sokan ösztönzően gondolnak az idegességre; a szenvedést jó mókának látják. Nem akarnak boldogok lenni, mert túl szorosan kapcsolódnak kötelékeikhez.

   Két szerzetes közeli barát volt, egész életében. Haláluk után egyikük dévaként (mennyei teremtmény) született újjá egy felsőbb világban, míg barátja egy férgeként született újjá egy ganajkupac közepén.

A déva csakhamar hiányolni kezdte öreg barátját és kíváncsi lett, hol születhetett újjá. Nem talált rá barátjára saját, mennyei világában, úgyhogy körülnézett a többi mennyországban is. Ott sem találta barátját. Használva mennyei hatalmát, a déva átkutatta az emberek világát, de ott sem akadt nyomára. Biztosra vette, hogy barátja nem kerülhetett az állatok világába, de a biztonság kedvéért ott is körülnézett. Még ott sem bukkant rá. Szóval ezután a déva átkutatta azoknak a világát, amiket mi csak „csúszó-mászóknak” nevezünk, és nagy meglepetésére itt megtalálta őt, féregként újjászületve, egy undorító, bűzös trágyakupacban!

   A barátság kötelékei olyan erősek, hogy gyakran a halálon túl is megmaradnak. A déva úgy érezte, muszáj megmentenie régi társát egy ilyen szerencsétlen élettől, bármilyen karma vezetett is oda.

  Szóval a déva megjelent a gusztustalan kupac előtt, és rákiáltott:

 - Hé, kukac! Emlékszel rám? Mindketten szerzetesek voltunk előző életünkben, és te voltál a legjobb barátom. Amíg én a leggyönyörűbb mennyei birodalomban születtem újjá, te ebbe a felháborító tehéntrágya-kupacba kerültél. De ne aggódj, magammal vihetlek a mennybe. Gyere, öreg barátom!

 - Na állj meg egy pillanatra! – mondta a féreg – Mi olyan nagyszerű ebben a „mennyei birodalomban”, amiről fecsegsz? Nagyon is jól megvagyok ebben a zamatos, ízes és élvezetes ganéjban, köszönöm szépen.

 - De nem érted – mondta a déva, majd bámulatosan körülírta neki a menny örömeit.

 - Na de van-e odafenn trágya? – kérdezte a féreg, a tárgyára térve.

 - Hát persze, hogy nincs! – horkantott fel megvetően a déva.

 - Hát akkor nem megyek! – válaszolt határozottan a féreg. – Kopj le!

Azzal a kukac befúrta magát a trágyarakás közepébe.

   A déva arra gondolt: ha csak meglátná a féreg a saját szemével, milyen a menny, akkor megértené. Úgyhogy a déva befogta az orrát, és belenyomta finom kezét a visszataszító ganéjba, a kukac után matatva. Meg is találta, s elkezdte kihúzni.

 - Hé! Hagyjál engem békén! – visított a kukac. – Segítség! SEGÍTSÉG! Féregrabló! – és a kicsi csúszós kukac addig tekergett-csavarodott, mígnem kiszabadította magát, és újra elbújt a trágyakupac mélyén.

   A kegyes déva ismét belenyomta ujjait a bűzlő ürülékbe, ráakadt a féregre, és megpróbálta még egyszer kihúzni onnan. Már majdnem sikerült is neki, de mivel a kukac olyan csúszós volt a sikamlós kosztól, és annyira próbált kiszabadulni, másodszor is sikerült megszöknie, s még mélyebbre bújt a kupacba. Száznyolcszor próbálta meg a déva kiszabadítani szerencsétlen férget a borzalmas trágyakupacból, de a kukac annyira kötődött szeretett ganéjkupacához, hogy mindig visszatekergett!

   Végül a dévának vissza kellett mennie a mennybe, otthagyva az ostoba férget „hőn szeretett ganéjkupacában”.

Ezzel ér véget a könyv száznyolc története.

Fej-törő

   Első thaiföldi évem során egyik kolostorból a másikba vittek minket egy kis furgon hátuljában. Természetesen a régebbi szerzeteseknek jutottak a jó helyek, elől az utastérben. Mi, újonc szerzetesek a csomagtérben nyomorogtunk, kemény fapadokon. A padok fölött nem sokkal fém keret volt, ami az esőtől és portól védő ponyvát tartotta

   Mindegyik út földút volt, alig karbantartva. Amikor egy kerék kátyúba futott, a furgon lesüllyedt, a fiatal szerzetesek pedig felemelkedtek. Kopp! Számtalanszor vertem be a fejemet azokba a fémkeretekbe. Ráadásul, mivel kopaszra borotvált szerzetes voltam, semmi sem tompította az ütés erejét!

   Minden egyes alkalommal káromkodtam – persze angolul, hogy a thai szerzetesek ne értsenek. De mikor ők verték be a fejüket, csak nevettek! Nem értettem a dolgot. Hogyan lehet nevetni, mikor ilyen keményen és fájdalmasan bevágod a fejedet? Arra a következtetésre jutottam, hogy azok a thai szerzetesek már annyiszor beüthették a fejüket, hogy maradandó károsodást szenvedtek.

   Mivel korábban tudós voltam, egy kísérlet elvégzése mellett döntöttem. Mikor legközelebb bevertem a fejemet, csakúgy, mint a thai szerzetesek, a nevetést választottam, csak hogy kipróbáljam, milyen így. Tudod, mire jöttem rá? Felfedeztem, hogy ha nevetsz, miután bevered a fejedet, sokkal kevésbé fáj.

   A nevetés endorfint juttat a véráramba, természetes fájdalomcsillapító. Emellett erősíti az immunrendszert a kórokozók elleni küzdelemben. Szóval fájdalom ellen segít a nevetés. Ha még mindig nem hiszel nekem, próbáld ki magad, mikor legközelebb bevágod valahova a fejed.

   Ez a tapasztalat tanította meg nekem, hogy mikor fájdalmat hoz az élet, sokkal kevésbé fáj, ha meglátod a mókás oldalát a dolognak, és sikerül nevetned.

Az ember a négy feleségével

   Egy férfi, aki nagyon sikeres volt életében, négy feleséget tartott. Mikor élete már a végéhez közeledett, ágyához hívatta negyedik feleségét, a legújabbat és legfiatalabbat.

 - Drágám – mondta, a hölgy csodás alakját pásztázva – egy, vagy két napon belül halott leszek. Halálom után magányos lennék nélküled. Velem tartanál?

 - Kizárt! – jelentette ki a dekoratív nő. – Itt kell maradnom. Elmondok érted egy imát a temetéseden, de többet nem tehetek. – Azzal kiviharzott a szobából.

   A hideg elutasítás tőrként hatolt a férj szívébe. Oly sok figyelmet szentelt legfiatalabb feleségének. Olyan büszke volt rá, hogy a fontosabb társasági eseményekre mindig őt vitte magával. Méltóságteljessé tette öregkorára. Meglepte, hogy nem szereti a lány annyira, mint ő viszont.

   Ám még mindig volt három felesége, úgyhogy behívta a harmadikat, akit középkorúként vett el. Oly keményen dolgozott ennek a harmadiknak a kezéért! Mélyen szerette, amiért oly sok örömet szerzett neki. Olyan vonzó nő volt, hogy sok férfiember vágyott rá, de mindig hűséges maradt. Biztonságérzetet adott neki.

 - Kedvesem – szólt hozzá, szorosan megragadva – egy-két napon belül halott leszek. Halálom után magányos leszek nélküled. Velem tartanál?

 - Teljesen lehetetlen! – jelentette ki a csábító fiatal nő, amolyan üzletasszonyi stílusban. – Ki hallott már ilyenről?! Pazar temetést szervezek neked, de utána a fiaiddal maradok.

   Harmadik feleségének jövőbeni hűtlensége lelke velejéig megrázta. Elküldte hát, és második feleségét hívta.

   Második feleségével nőtt fel. Nem volt ugyan olyan vonzó, de mindig számíthatott a segítségére, ha bármilyen baj volt, és felbecsülhetetlen tanácsokkal látta el. Ő volt a legbizalmasabb barátja.

 - Szerelmem – kezdte, magabiztos szemébe nézve – egy-két napon belül halott leszek. A halál után magányos leszek nélküled. Velem tartanál?

 - Sajnálom – válaszolt a nő bocsánatkérően, - de nem mehetek veled. Veled tartok a sírodig, de nem tovább.

   Az öregember összeomlott. Első feleségét hívatta, akit mintha mindig is ismert volna. Az elmúlt években igencsak elhanyagolta őt, főleg miután találkozott kiváló harmadik és csábító negyedik feleségével. De ez a legelső feleség volt az, aki igazán fontos volt számára, csendesen dolgozva a háttérben. Elszégyellte magát, mikor meglátta tépett ruhájában, csont-soványan.

 - Egyetlenem – mondta könyörögve – egy-két nap, és halott leszek. Halálom után magányos lennék nélküled. Velem tartanál?

 - Hát persze, hogy veled megyek – válaszolt egykedvűen. – Mindig veled tartok, egyik életből a másikba.

Az első feleséget Karmának hívták. A második feleség neve Család. A harmadik feleség a Vagyon. És a negyedik feleséget Hírnévnek hívják.

   Kérlek, olvasd el újra a történetet most, hogy már ismered a négy feleséget. Melyik feleséggel a legfontosabb törődni? Melyik tart veled halálod után?

Egyszer fent, egyszer lent

   Talán az érzelmileg legerőteljesebb pillanata a temetési szertartásoknak az, mikor leeresztik a koporsót a sírba, vagy hamvasztás esetén megnyomják a gombot, ami mozgásba hozza az érckoporsót. Olyan, mintha a szeretett személy, utolsó, földi maradványaitól is végleg megfosztanák a gyászolókat. Gyakran ez az a pillanat, amikor már nem lehet visszatartani a könnyeket.

   Különösen nehéz átélni ezeket a pillanatokat Perth némelyik krematóriumában. Azokban ugyanis a gomb megnyomására koporsó leereszkedik egy alagsori komplexumba, ahol a kemencék vannak. Ez a hagyományos temetést hivatott lemásolni. Ugyanakkor, egy halott ember lesüllyedése tudat alatt is a pokolba zuhanást szimbolizálja. Épp elég baj szeretteink elvesztése, de hogy még ehhez a másvilágba való süllyedést is hozzáadjuk, az már elviselhetetlen.

   Épp ezért javaslatot tettem, hogy a krematórium kápolnáját alakítsák át úgy, hogy mikor a pap megnyomja a gombot, a koporsó elegánsan felemelkedik a levegőbe. Egy szimpla hidraulikus emelő is megfelel. Ahogy a koporsó eléri a mennyezetet, a szárazjég kavargó, fehér felhői közt tűnne el, a kinyíló csapóajtón át pedig mennyei muzsika lenne hallható. Milyen lelki segítséget nyújtana ez a gyászolóknak!

   Ugyanakkor néhányan, akik hallottak erről az ötletemről arra világítottak rá, hogy ez csökkentheti a ceremónia becsességét, főleg akkor, ha minden jelenlévő tudja: az elhunyt csirkefogónak semmi keresnivalója sem lenne „odafenn”. Szóval átalakítottam a javaslatomat: legyen három választható gomb, minden eshetőségre: egy „felfele” a jótevőknek, egy „lefele” a gazembereknek, és egy „oldalra” a nehezen megítélhető többségnek. Aztán, elismerve a nyugati társadalom demokráciára való törekvését, és hogy az amúgy borzalmas rítust, némileg érdekesebbé tegyük, kézfeltartással megszavaztatnám a jelenlévőkkel, hogy melyik gombot nyomjam a háromból! Ez sokkal emlékezetesebbé tenné a temetési szertartásokat – és jó okot adna arra, hogy jelen legyünk!

Lehulló levelek

   Talán a legnehezebben elfogadható esemény egy gyermek halála. Számos alkalommal ért a megtiszteltetés, hogy én vezethettem a temetési szertartását egy kisfiúnak vagy kislánynak, aki még nemrég indult útnak az élet kalandos utazásán. Az én dolgom volt az, hogy átvezessem a szülőket és másokat is a gyász tortúráján, és a megszállott válaszkeresést egyetlen kérdésre: Miért?

      Gyakran idézem a következő példázatot, amit sok évvel ezelőtt, Thaiföldön hallottam.

Egy egyszerű erdei szerzetes magányosan meditált a dzsungelben, nádkunyhójában. Késő délután nagyon erőteljes vihar támadt, a monszun idején. A szél üvöltött, mint egy sugárhajtású repülő, és sűrű eső verdeste kunyhójának falát.  Ahogy leszállt az est, a vihar is egyre inkább eldurvult. Először letörő ágakat lehetett hallani, ahogy letörnek a fákról. Aztán a szélvihar ereje gyökerestül tépte ki a fákat, hogy mennydörgő robajjal hulljanak a földre.

   A szerzetes hamar rájött, hogy nádkunyhója semmiféle védelmet nem nyújt. Ha egy fa, vagy akár csak egy nagyobb ág a kunyhójára zuhan, simán keresztülszakítja a tetőt, és halálra zúzza. Nem aludt egész éjjel. Gyakran hallotta, ahogy az erdő óriásai utat törnek maguknak a föld felé. Ilyenkor jó ideig a torkában dobogott a szíve.

   A hajnal előtti órákban, ahogy az gyakran lenni szokott, elállt a vihar. A reggel első fényeinél a szerzetes kimerészkedett kunyhójából, hogy megnézze a károkat. Sok nagy ág, és két igen méretes fa is éppen hogy elkerülte kunyhóját. Hálát adott, amiért túlélte az éjszakát. Ami hirtelen megragadta figyelmét, az nem a sok gyökerestül kicsavart fa volt, hanem az a rengeteg levél, ami sűrűn borította az erdő talaját.

   Ahogy számított rá, a legtöbb holtan heverő levél a földön, öreg, barna darabok voltak, amik végigélték életüket. A barna levelek között sok sárga is volt. Még néhány zöld levél is hevert a többi között. És a zöldek közül pár darab olyan friss zöld színben pompázott, hogy biztosan csak pár órával azelőtt bomlottak ki a bimbóból. Ebben a pillanatban a szerzetes szíve megértette a halál természetét.

   Ki akarta próbálni felismerésének igazát, így felnézett a faágakra. Valóban, a legtöbb fán maradt levél fiatal, egészséges zöld levél volt, életük csúcsán. Habár sok újszülött zöld levél hevert élettelenül a földön – öreg, pöndörödött barnák is kapaszkodtak még az ágakba. A szerzetes elmosolyodott; attól a naptól kezdve már egy gyermek halála sem zavarhatta meg.

   Mikor a halál szele keresztülviharzik családunkon, általában az öregeket, a „foltos, barna leveleket” viszi magával. Sok középkorút is elvisz, mint a fákról a sárga leveleket. Ifjak is halnak meg, életük csúcsán, mint a zöld levelek. És néha a halál elragadja a drága életet néhány fiatal gyermektől, ahogy a természet vihara is leszakít néhány fiatal hajtást. Ez a halál alapvető természete a mi közösségeinkben, ahogyan ez az alapvető természete az erdei viharoknak is.

   Senkit sem lehet hibáztatni vagy bűntudatot kelteni benne egy gyermek halála miatt. Ez a dolgok természete. Ki hibáztathatná a vihart? Ez segít megválaszolni a kérdést, hogy miért halnak meg gyerekek is. Ugyanazért, amiért pár fiatal, üde zöld levélnek is le kell hullnia, ha vihar van.

Gyász, veszteség, és egy élet ünneplése

   Gyász az, amit a veszteséghez társítunk. Tanult válasz, ami csak néhány kultúrára jellemző. De nem egyetemes, sem pedig elkerülhetetlen!

   Erre saját tapasztalat útján jöttem rá, miután nyolc évig elmerültem a tiszta, ázsiai-buddhista kultúrában. Azokban a korai években egy buddhista erdei kolostorban, Thaiföld egy eldugott sarkában a nyugati kultúra és annak elgondolásai teljesen ismeretlenek voltak. A kolostorom szolgált a környék halottégető helyeként. Csaknem minden héten sor került ilyenre. A sok száz temetésen, aminek szemtanúja voltam a hetvenes évek végén, soha egyszer sem láttam senkit sírni. Beszélhettem a következő napokban az elhunyt családjával, de még mindig semmi jele nem volt gyásznak. Minden arra utalt, hogy nem is gyászoltak. Rájöttem, hogy Északkelet-Thaiföldön, akkoriban, egy olyan helyen, amit évszázadok óta mélyen áthat a buddhista kultúra, a halál olyannyira elfogadott dolog volt, ami felülmúlja bármelyik nyugati teóriát a gyászról és veszteségről.

   Az itt töltött évek tanítottak meg arra, hogy van más lehetőség. Nem mintha a gyász rossz dolog lenne, csak van alternatívája. Egy szeretett személy elvesztését más szemszögből is fel lehet fogni, amivel elkerülhetőek a kínzó gyász végtelenül hosszú napjai.

   Saját édesapám tizenhat éves koromban hunyt el. Számomra egy nagyszerű ember volt. Ő segített rátalálni a szeretet jelentésére ezen szavaival:

 - Bármit is tegyél az életben fiam, a szívem kapuja nyitva áll előtted.

Habár nagyon szerettem őt, egyáltalán nem sírtam a temetésén. Nem is sírtam érte azóta sem. Sosem éreztem szükségét, hogy sírjak korai halála miatt. Sok évembe telt, hogy megértsem a halálához kapcsolódó érzelmeimet.

   Ennek megértéséhez a következő történet is hozzásegített, amit megosztok most veled.

   Fiatalként nagyon élveztem a zenét, minden fajtáját a rocktól, a klasszikuson és jazzen át, a népzenéig. London mesés város volt egy fiatalnak a hatvanas-hetvenes években - főleg, ha szeretted a zenét! Emlékszem, hogy ott voltam a Led Zeppelin legelső, lámpalázas fellépésén, egy szűk sohói klubban. Egy másik alkalommal csak maroknyian hallgattuk meg, az akkor még ismeretlen Rod Stewartot, ahogy a észak-londoni pub emeletén rock bandát alapított. Oly sok drága emlékem van a zenei életből az akkori Londonból!

   A legtöbb koncert végén együtt kiabáltuk a többiekkel, hogy „Vissza, vissza!” Általában a banda vagy zenekar játszott is tovább még egy kicsit. De végül csak le kellett állniuk, összepakolni a cuccukat és hazamenni. És nekem is haza kellett mennem. Úgy emlékszem, hogy valahányszor hazafelé sétáltam a klubból, egy pubból vagy a koncertteremből, mindig esett. Külön szó van arra a barátságtalan, szitáló esőre, amivel oly gyakran találkozni Londonban. Mindig úgy tűnt, hogy így szitál az eső; hidegen és nyomasztóan, ahogy elhagytam a koncerttermet. Habár szívem mélyén tudtam, hogy talán sohasem hallhatom többé azt a bandát, hogy örökre elhagyják az életemet, egyszer sem voltam szomorú, egyszer sem sírtam. Ahogy sétáltam a hideg, nyirkos londoni éjszakában, a mozgalmas zene tovább visszhangzott a fejemben. Milyen pompás muzsika! Milyen átütő előadás! Milyen szerencsés vagyok, hogy ott lehettem! Sosem éreztem a gyászt egy-egy nagyszerű koncert végén.

   És pontosan így éreztem apám halálakor is. Mintha csak egy remek koncert ért volna a végéhez. Olyan csodás előadás volt. Mikor közeledett a vége, úgy kiabáltam, mint a fellépéseken: Vissza, vissza! Apám meg is próbált kipréselni magából még egy kis időt, hogy velünk lehessen. De végül eljött a pillanat, mikor „össze kellett pakolni a holmiját, és haza kellett menni.” Mikor a szertartás végén kisétáltam a mortlake-i krematóriumból a hideg, londoni szitálásba – tisztán emlékszem a szitálásra – szívem mélyén tudva, hogy talán már sosem lehetek vele, hogy örökre távozott az életemből, nem voltam szomorú, és nem is sírtam. Amit a szívemben éreztem, az ez volt: „Milyen csodás apa! Milyen erőteljes inspirációt adott az élete! Milyen szerencsés vagyok, hogy ott lehettem. Milyen szerencsés, hogy én lehettem a fia.”

Ahogy fogtam édesanyám kezét a jövőbe vezető hosszú úton, pontosan ugyanazt a fellelkesülést éreztem, amit gyakran átéltem életem nagy koncertjei után. Ezt pedig a világért sem hagytam volna ki.

   Amikor csak azt látjuk, amit elvesztettünk: ez a gyász. Az élet ünneplése felismerés, hogy mennyi mindennel vagyunk megáldva és ezért hálásak vagyunk.

   Köszönöm, Apa.

A halál könnyebbik oldala

  Buddhista szerzetesként gyakran szembesülök a halállal. A munkám része, hogy buddhista temetési szertartásokat vezessek. Ennek eredményeként sok Perth környéki temetkezési vállalkozót ismerek személyesen. Talán pont a rájuk nehezedő elvárások miatt, ezek az emberek, magánéletükben igen nagyfokú humorérzékről tesznek tanúbizonyságot.

   Például egyikük elmesélte nekem, hogy egy dél-ausztráliai temető olyan területen van, ahol a talaj rétegeiben sok az agyag. Nem egy alkalommal megtörtént, hogy éppen hogy leeresztették a koporsót a sírgödörbe, erős zápor támadt, és a víz a gödörben gyűlt fel. A pap nagyban mondja az imákat, mire a koporsó lassan felemelkedik a vízzel együtt a felszínre!

   Aztán ott volt az a perth-i plébános, aki a szertartás legelején véletlenül nekidőlt a pulpituson lévő összes gombnak. Beszéde kellős közepén, egyszerre a koporsó elkezdett visszagördülni a függöny mögé, mikrofonja éleset visítva kipurcant, és „Az utolsó végvár” kürtszólama is felharsant a kápolnában! Nem segített a helyzeten, hogy az elhunyt pacifista volt.

   Egy bizonyos temetkezési vállalkozónak pedig az volt a szokása, hogy vicceket mesélt nekem, miközben a halottaskocsi és az azt követő gyászmenet előtt ballagtunk a sírhoz. Minden egyes vicc csattanóján -a poénok egyébként elképesztően jók voltak- bordán bökdösött a könyökével, hogy nevetésre bírjon. Igyekeztem mindent megtenni, hogy ne röhögjek fel hangosan. Szóval ahogy közeledtünk a helyhez, ahol a szertartást kellett tartanom, nagyon komolyan rá kellett szólnom, hogy hagyja abba ezt a viselkedést, hogy legalább esélyem legyen az alkalomhoz megfelelő arckifejezést magamra öltenem. Ez persze csak még jobban feltüzelte, és belekezdett egy újabb viccbe, a disznaja!

   Az évek során viszont sikerült kicsit ellazítanom magamat a buddhista temetéseken. Pár évvel ezelőtt sikerült összeszednem annyira a bátorságom, hogy először süssek el egy viccet temetésen. Nem sokkal a viccmesélés kezdete után az elhunyt hozzátartozói mögött álló, temetkezési vállalkozó rájött, mire adtam a fejemet, és kezdett fura arcokat vágni felém, mindenképpen próbálva félbeszakítani. Ilyet egyszerűen nem csinálunk – viccelni egy temetésen. De én eltökélt voltam. A vállalkozó arca egyre fehérebb lett, földelendő klienseihez hasonlóan. A vicc végére érve a kápolnában összegyűlt gyászolók nevetésben törtek ki, és a vállalkozó eltorzult arca is megnyugvással simult ki.

   A család és a barátok mind gratuláltak nekem a szertartás végeztével. Elmondták, hogy az elhunyt mennyire élvezte volna ezt a bizonyos viccet, és mennyire elégedett lenne, tudván, hogy szerettei arcukon mosollyal kísérték el utolsó útján. Ma már gyakran mondom el ezt a viccet temetéseken. Miért ne? Te akarod-e, hogy a temetéseden elmondjak egy jó viccet a rokonaidnak és a barátaidnak? Valahányszor felteszem ezt a kérdést, a válasz: „Igen!”

   Szóval mi volt az a vicc? Íme:

   Egy idős házaspár már oly régóta élt együtt, hogy mikor az egyikük meghalt, pár nappal később követte a másik is. Így egyszerre jelentek meg a mennyországban. Egy csodaszép angyal vezette őket egy lenyűgöző kastélyhoz, ami egy szikla peremén magasodott, az óceán partján. A halandók világában csak a milliárdosok engedhetnek meg maguknak ilyen ingatlanokat. Az angyal bejelentette, hogy a kastély az övék immár, ez mennyei jutalmuk.

   A férj mindig is gyakorlatias ember volt, és azonnal szólt:

 - Ez mind szép és jó, de nem hiszem, hogy ki tudnánk fizetni egy ekkora ingatlan luxusadóját.

  Az angyal elmosolyodott és elmagyarázta, hogy a mennyben nincs ingatlanadó. Aztán körbevezette őket a kastély rengeteg szobáin. Minden szobát kitűnő ízléssel rendeztek be, némelyiket antik bútorokkal, néhányat modern berendezéssel. Megfizethetetlen csillárok lógtak a mennyezetről. Tömör arany csapok csillogtak a fürdőszobákban. Házimozi rendszerek és csúcsminőségű plazmatévék is voltak még. A körút végén az angyal bejelentette, hogy ha valami nem tetszik nekik, csak szóljanak, és azonnal kicseréli. Ez az ő mennyei jutalmuk.

   A férj a berendezési tárgyak értékét számolgatta.

 - Ezek nagyon drága bútorok. Nem hiszem, hogy az extra biztosítási összeget ki tudnánk fizetni – mondta.

   Az angyal már a szemeit forgatta, és szelíden elmagyarázta, hogy tolvajok nem léphetik át a mennyország kapuját, szóval semmi szükség az ingóságokat biztosítani. Azzal levezette őket a kastély tripla-méretű garázsába. Volt ott egy hatalmas, összkerekes SUV terepjáró, mellette egy csillogó Rolls-Royce Túralimuzin, a harmadik pedig egy egyedileg számozott, kézzel készült piros Ferrari sportkocsi, lehajtható tetővel. A férj mindig is egy bivalyerős sportautóról álmodott földi életében, de sohasem vehette volna meg. Az angyal azt is elmondta, hogy ha valamelyik típus vagy szín nem nyeri el az ízlésüket, ne habozzanak szólni, és azonnal kicseréli. Ez az ő mennyei jutalmuk.

    A férj csak annyit mondott komoran:

 - Még ha meg is tudnánk fizetni ezeknek a járműveknek a regisztrációs adóit, amit egyébként nem tudunk, mi értelme manapság ilyen sportautókkal járni? Úgyis csak bírságot kapok gyorshajtásért.

   Az angyal a fejét rázta. Türelmesen elmagyarázta, hogy a mennyben nincs regisztrációs adó, sem pedig traffipaxok. Olyan gyorsan száguldhat a Ferrarival, ahogy tetszik. Azzal az angyal kinyitotta a garázskaput. Az utca túloldalán egy szemet gyönyörködtető, tizennyolc lyukas golfpálya terült el. Az angyal elmondta, hogy tudták, mennyire szeret a férj golfozni. Hozzátette, hogy ezt a pályát maga Tiger Woods tervezte.

   A férj azonban még mindig boldogtalannak tűnt.

 - Ez egy nagyon drágának tűnő golfklub az épületekből ítélve, nem hiszem, hogy ki tudnám fizetni a tagsági díjat.

   Az angyal felmordult, de visszanyerve szentséges nyugalmát, biztosította a férjet, hogy nincs tagsági a mennyben. Sőt, a mennyei golfpályákon sosem kell várakozni az induláskor, a labda mindig elkerüli a homokcsapdát, és a gyepet úgy tervezték, hogy bármerre gurítod a labdát, az mindig a lyuk felé kanyarodjék. Ez az ő mennyei jutalmuk.

   Amint az angyal magára hagyta őket, a férj elkezdte szidni a feleségét. Olyan mérges volt rá, hogy kiabált, toporzékolt és szörnyűségeket vágott a fejéhez. Az asszony nem értette, miért volt ilyen ideges.

 - Most miért vagy úgy kiakadva? – szállt szembe vele. – Itt van ez a csodás kastély, az imádni való bútorokkal. Megvan a Ferrarid, amit annyival vezetsz, amennyivel akarsz, és golfpálya az utca túloldalán, a szomszédban. Most mégis miért vagy olyan dühös rám?

 - Azért, asszony – válaszolt keserűen a férj, - mert ha nem adtál volna mindig olyan egészséges ételt, már réges-rég idefenn lehetnék!

Beteglátogató

   Hányan kérdezik azt közülünk: „És, hogy érzed ma magadat?”, mikor egy hozzánk közel állót meglátogatunk a kórházban?

   Először is: milyen ostobaság már ez? Nyilván rohadtul érzik magukat, különben nem lennének kórházban, nemde? Mindemellett ez a gyakori köszönés komoly pszichológiai stressznek teszi ki a beteget. Gorombaságnak éreznék elmondani látogatóiknak, hogy valójában szörnyen érzik magukat. Hogyan is okozhatnának csalódást valakinek, aki vette az időt és fáradtságot, hogy meglátogassa őket a kórházban? Most mondják azt őszintén, hogy borzalmasan érzik magukat, olyan szottyantan, mint egy kiszáradt teafilter?!  Szóval kényszerítve érzik magukat, hogy hazudjanak: „Egy kicsit talán már jobban, köszi”. Miközben bűntudatuk van, hogy nem tesznek meg mindent a felgyógyulásért. Sajnos túl sok kórházi látogató teszi még betegebbé a pácienseket!

    Egy ausztrál, tibeti buddhizmushoz tartozó apáca ráktól szenvedett egy perth-i hospice otthonban. Sok-sok éve ismertem már, és gyakran meglátogattam. Egy nap felhívott a kolostorban, kérve, hogy látogassam meg, mivel közel érezte már a véget. Szóval otthagytam csapot-papot, és kerítettem valakit, hogy elvigyen kocsival a petrh-i hospice otthonba, hetven kilométerre. Mikor jelentkeztem az ügyeletes nővérnél, az kifejtette, hogy a tibeti apáca szigorúan megtiltotta bárkinek is a látogatást.

 - De olyan messziről jöttem, csak hogy meglátogassam – mondtam szelíden.

 - Sajnálom – morgott vissza a nővér, - nem akar látogatót, és mindnyájunknak tiszteletben kell ezt tartanunk.

 - De ez nem lehet – tiltakoztam. – Most másfél órája, hogy beszéltem vele telefonon, és kérte, hogy jöjjek ide.

   Az idős nővér áthatóan fixírozott, majd intett, hogy kövessem. Megálltunk az ausztrál apáca ajtaja előtt, ahol is a nővér egy nagy feliratra mutatott, ami az ajtóra volt ragasztva: „Semmiféle látogatót!”

 - Na látja! – szólt a nővér.

   Ahogy megvizsgáltam a feliratot, észrevettem pár apró betűs szót a kiírás alatt: „…kivéve Ácsán Brahm.”

   Szóval bementem.

   Megkérdeztem az apácát, miért tette ki a feliratot, ráadásul ezzel a kivétellel. Elmagyarázta, hogy valahányszor a többi ismerőse vagy családtagja jött látogatóba, olyan szomorúak lettek és nyomorultul érezték magukat, hogy ő maga is rosszabbul érezte magát.

 - Épp elég haldokolni rákos betegen – mondta. – Túl sok még a látogatóim érzelmi problémáival is megküzdeni.

   Azzal folytatta, hogy én voltam az egyetlen, aki emberként kezelte, és nem haldoklóként; akit nem kavart fel őt soványan és leharcoltan látni, de tudott nevetni a viccein, és meg is nevettette. Úgyhogy a következő órában vicceket mondtam neki, ő pedig megtanított, hogyan segíthetek egy baráton a halál küszöbén. Megtanultam tőle, hogy mikor meglátogatsz valakit a kórházban, az emberhez beszélj, és hagyd az orvosokra és nővérekre, hogy a betegséggel foglalkozzanak.

   A hölgy látogatásom után két nappal ment el.

Mi baj a betegséggel?

 Nyilvános beszédeim során gyakran megkérem a közönségemet, hogy emelje fel a kezét, aki volt már beteg. Majdnem mindenki magasba emeli ilyenkor a kezét. (Aki nem, az vagy elaludt, vagy szexuális fantáziákba mélyedt éppen.) Szerintem ez bizonyítja, hogy teljesen normális dolog betegnek lenni. Valójában nagyon is különös lenne, ha időnként nem venne le a lábadról valami nyavalya. Szóval miért mondod ezt a dokinak, mikor elmész a rendelésére: „Doktor úr, valami nincs rendben velem”? Csak az lenne az igazi baj, ha időnként nem betegeskednél. Tehát egy ésszerű ember így szól az orvosához: „Doki, valami okés: megint beteg lettem!”

   Valahányszor rossz dologként éled meg a betegséget, szükségtelen stresszt, sőt bűntudatot halmozol a kellemetlenségek tetejébe.

   A tizenkilencedik században íródott Erehwon című regényében Samuel Butler egy olyan társadalmat mutat nekünk, amiben a betegséget bűncselekményként kezelik, és a betegeket börtönbüntetésre ítélik. Egy emlékezetes részben a vádlott férfit, aki a kikötőben szipogott és tüsszögött, a bíró sorozatos elkövetőnek ítéli. Nem első alkalommal állították elő megfázás miatt. Sőt, mindez az ő hibája: a sok szemét gyorsétteremi kaja, a rendszeres testmozgás kihagyása és a stresszes életvitel eredménye ez. Sokéves börtönre ítélték.

   Hány meg hány emberrel éreztetnek bűntudatot, amikor beteg?

   Egy szerzetestárs sok éve szenvedett egy ismeretlen betegségtől. Napokat, heteket töltött ágyban, erőtlenül még ahhoz is, hogy kisétáljon a szobájából. A kolostor nem sajnált pénzt és erőfeszítést ölni mindenféle orvosi kezelésre, hagyományos és alternatív medicinákra, hogy segítsenek szerencsétlenen, de semmi sem hatott. Volt, hogy jobban érezte magát, kitámolygott egy rövid sétára, és hetekre visszaesett az állapota. Sokszor azt hitték, hogy itt a vég.

   Egy nap a kolostor bölcs apátjának ötlete támadt a helyzetről. Felkereste a beteg szobáját.

   Az ágyhoz kötött szerzetes teljes reménytelenséggel bámult fel az apátra.

 - Azért jöttem ide – kezdte az apát, - hogy kolostorunk valamennyi szerzetese és szerzetesnője, valamint a minket támogató világiak nevében szóljak. Mindezen emberek nevében, akik szeretnek téged és törődnek veled: engedélyt kapsz a halálra. Nem kell meggyógyulnod.

   Ezekre a szavakra a beteg szerzetes elsírta magát. Olyan keményen próbált meggyógyulni. Barátai olyan sokat tettek érte, hogy nem okozhatott nekik csalódást. Kudarcnak érezte saját magát, bűntudattal, hogy nem épül fel. Az apát szavait hallva már nyugodtan lehetett beteg, vagy akár meg is halhatott. Nem kellett küszködnie már, hogy megfeleljen barátai elvárásainak. A megkönnyebbüléstől könnyek szöktek a szemébe.

   Mit gondolsz, mi történt ezután? Hát természetesen azon a napon kezdődött a beteg igazi felépülése.

Jótanács betegeknek

   Második szerzetesi évemben Északkelet-Thaiföldön, bozót-tífusz terített le a lábamról. Olyan magas lázam volt, hogy az uboni körzeti kórház egyházi részlegén kellett ápolni. Akkoriban, a hetvenes évek közepén, Ubon csak egy félreeső szeglete volt egy nagyon szegény országnak. Gyengén és depressziósan, infúzióval a karomban észleltem, ahogy a férfi ápoló elhagyja posztját délután hatkor. Fél órával később a váltás még mindig nem érkezett meg, szóval megkérdeztem a mellettem fekvő szerzetest, nem kéne e szólni valakinek, hogy az éjszakás nővér nem jött. Hamar kisült, hogy a szerzetesek osztályán nincs is éjszakás személyzet. Ha rosszabbra fordul az állapotod éjszaka, hát az szerencsétlen karma. Elég vészes volt ilyen betegnek lenni, de most már rettegtem is!

   A következő négy héten, minden áldott reggel és délután egy bölényhez hasonló testfelépítésű ápolónő a hátsómba injekciózta az antibiotikumot. Szegény közkórház volt egy elmaradt térségben, egy harmadik világ-béli országban, szóval a fecskendőket többször is újrahasznosították, mint azt akár Bangkokban is engedélyezték volna. Annak az erős karú ápolónak szó szerint bele kellett döfnie a fecskendőt a hátsómba, hogy behatoljon a húsba. A szerzetesektől elvárják, hogy kemények legyenek – de a fenekem nem volt az. Nagyon sajgott, állandóan. Akkor utáltam is azt az ápolót.

   Fájdalmaim voltak, gyenge voltam, és sosem éreztem magam ilyen nyomorultul egész életemben. Aztán egy délután Ácsán Cshá jött el a szerzetesek osztályára, hogy engem meglátogasson. Hogy meglátogasson engem! Olyan büszke voltam, és lenyűgözött az esemény. Nagyszerűen éreztem magam – amíg Ácsán Cshá ki nem nyitotta a száját. Mint később megtudtam, amit mondott, azt már sok beteg szerzetesnek elmondta, akit kórházban látogatott meg.

   Így szólt:

 - Vagy meggyógyulsz, vagy meghalsz.

Azzal elment.

   Lelkesedésem darabokra tört. A látogatás okozta örömnek nyoma veszett. A legrosszabb az volt, hogy nem lehet ráfogni Ácsán Cshára, hogy tévedett. Amit mondott, az a színtiszta igazság volt. Meggyógyulok vagy meghalok. Így vagy úgy, de a betegség kellemetlenségei elmúlnak. Meglepő módon ez nagyon is megnyugtatott. És ahogy megnyugodtam, a halál helyett meggyógyultam.

   Milyen nagyszerű tanító volt Ácsán Cshá!

Szegény én, bezzeg ők…

   A frissen avatott szerzetesek élete Thaiföldön nagyon is igazságtalannak tűnt. Az öregebb szerzetesek kapták az étel legjavát, ültek a legpuhább kispárnán, és sosem kellett talicskát tologatniuk. Amíg az én, egyszeri napi eledelem undorító volt, hosszú ceremóniákat kellett végigülnöm a kemény betonpadlón (ami még hepehupás is volt, mivel a falusiak menthetetlenül rosszak voltak az építkezés ezen terén), és időnként nagyon keményen kellett dolgoznom. Szegény én, bezzeg ők…

   Hosszú, kellemetlen órákat töltöttem azzal, hogy panaszaimat igazoljam magamnak. A régi szerzetesek biztos annyira megvilágosodottak már, hogy a jóféle ételt pocséklás nekik adni, így nekem kéne kapnom a legjobb kaját. A régi szerzetesek törökülésben már hosszú éveket ültek a kemény padlón, így biztos megszokhatták már, így nekem kellene megkapnom a puha párnákat. Ezen felül, a régi szerzetesek amúgy is kövérek voltak, szóval „természetes párnázata” van a hátsójuknak. A régi szerzetesek csak utasítanak minket, újonc szerzeteseket a munkára, és sosem fárasztják magukat ilyen nemes cselekedetekkel, szóval hogyan is tudnák megbecsülni a tikkasztó és kemény talicskatologatást? Az építkezések amúgy is mind az ő fejükből pattan ki, tehát nekik kellene elvégezniük a munkát! Szegény én, bezzeg ők…

   Amikor én lettem az öreg szerzetes, akkor én kaptam a legjobb ételt, ülhettem a puha párnán és alig végeztem fizikai munkát. Ennek ellenére azon kaptam magam, hogy irigylem a fiatal szerzeteseket. Nem nekik kellett nyilvánosság előtt beszélniük, vagy hallgatni az emberek bajait egész nap, sem pedig a papírmunkába temetkezniük, órákon át. Semmi felelősségük nem volt, viszont rengeteg idejük maradt önmagukra. Megint hallottam magamat azt mondani: szegény én, bezzeg ők…

   Végül rájöttem, mi a helyzet. Az újonc szerzetesek „újonc szerzetes-szenvedést” jutott. A régi szerzeteseknek „régi szerzetes-szenvedés” az osztályrészük. Amikor régi szerzetes lettem, csak lecserélődött a szenvedésem egyik formája egy másikra.

   Pontosan ugyanez a helyzet azokkal a facér emberekkel, akik irigylik a házasokat, és azokkal a házasokkal, akik irigylik a facérokat. Tudhatnánk már, hogy ahogy megházasodunk, csak lecseréljük a „facér-szenvedést” „házasélet-szenvedésre”. Aztán amikor elválunk, visszacseréljük az egészet. Szegény én, bezzeg ők…

   Amikor szegények vagyunk, irigyeljük a gazdagokat. Ugyanakkor sok dúsgazdag ember irigyli az őszinte barátságot és a felelősség nélküli szabadságot, ami a szegények osztályrésze. A meggazdagodással csak lecseréljük a „szegény ember-szenvedést” „gazdag ember-szenvedésre”. És ez így megy tovább. Szegény én, bezzeg ők…

   Ámítás azt gondolni, hogy ha valaki mássá válsz, boldog leszel. Mássá válni csak annyit tesz, mint lecserélni a szenvedés egyik formáját egy másikra. De amikor elégedett vagy azzal, aki vagy, újonc vagy régi motoros, házas vagy egyedülálló, gazdag vagy szegény, akkor megszabadulsz a szenvedéstől.

  Szegény ők, bezzeg én!

Megindító élmény

  Első thaiföldi szerzeteséveim alatt tanultam meg a felbecsülhetetlen leckét, miszerint „minden dolog legnehezebb része az, amikor gondolkodunk rajta”.

   Ácsán Cshá új ceremónia-termet építtetett kolostorában, és a szerzetesek közül is sokan besegítettünk a munkába. Ácsán Cshá gyakran tesztelt minket olyan kijelentésekkel, mint hogy egy szerzetes egész nap keményen dolgozik mindössze egy vagy két flakon Pepsiért, ami sokkal olcsóbb a kolostornak, mint a faluból munkásokat bérelni. Nem egyszer megfordult a fejemben, hogy szakszervezetet indítsak a fiatal szerzeteseknek.

   A ceremónia-termet egy szerzetesek által épített dombocskára tervezték. Sok föld maradt meg a dombocska munkafolyamataiból, szóval Ácsán Cshá összehívott minket, és szólt, hogy a fölösleges földhalmot a domb túloldalára kell hordani. A következő három napon, délelőtt tíz órától jóval sötétedés utánig lapátoltuk és talicskáztuk a hatalmas mennyiségű földet, oda, ahova Ácsán Cshá kívánta. Nagy örömömre csak végeztünk vele.

   Másnap Ácsán Cshá elutazott egy másik kolostorba, néhány napra. Miután elment, a helyettes apát összehívott minket és szólt, hogy a földet végül is rossz helyre vittük, szóval ismét át kell pakolni. Eléggé idegelt a dolog, de sikerült elnyomnom panaszkodó elmémet a következő három nap kemény munka során, a trópusi meleg ellenére.

   Éppen hogy másodszorra is végeztünk a föld átpakolásával, Ácsán Cshá tért vissza. Összehívott minket:

 - Miért vittétek oda a földet? Mondtam, hogy arra a helyre kell lerakni. Vigyétek vissza!

   Mérges voltam. Belesápadtam a dühbe. Majd megütött a guta. Nem tudnak volna ezek a fejes papok először egymás közt dönteni? A buddhizmus elvileg egy rendszerető vallás, de ez a kolostor annyira szétszórt, még azt sem tudja megszervezni, hova tegyenek egy rakás földet! Nem csinálhatják ezt velem!

   Újabb három hosszú, fárasztó nap várt rám. Angolul átkozódtam, hogy a thai papok ne értsenek, és úgy toltam az ólomsúlyú talicskát. Ez már aztán több a soknál. Hát mikor ér már véget?!

   Kezdtem észrevenni, hogy minél mérgesebb vagyok, annál nehezebbnek érzem a talicskát. Egy szerzetestársam észrevette morgásomat, odajött hozzám, és azt mondta:

 - Az a te bajod, hogy túl sokat gondolkodsz!

   Természetesen igaza volt. Ahogy abbahagytam a nyafogást, a talicska sokkal könnyebben indult. Megtanultam a leckét. A földpakolásra gondolni volt a munka legnehezebb része; odébb rakni már egyszerű.

   A mai napig azt gyanítom, hogy Ácsán Cshá és a helyettese alapból így tervezték ezt a munkát. 

A mosásra gondolni

   Manapság túl sokat gondolkodnak az emberek. Ha csak egy kicsit lecsendesítenék gondolataik özönét, sokkal könnyebben folyna az életük!

   Thaiföldi kolostorunkban minden héten egy estére a szerzetesek kihagyják az alvást, és egész éjjel a közös nagyteremben meditálnak. Hozzá tartozott az erdei szerzetesek rendjéhez. Nem volt annyira kemény, mivel mindig pihenhettünk másnap reggel.

   Egy ilyen egész estés meditáció utáni reggelen, mikor már vonultunk volna vissza kunyhóinkba pótolni a kimaradt alvásmennyiséget, az apát magához hívott egy fiatal, ausztrál származású szerzetest. A szerzetes megrökönyödésére az apát ráhalmozott egy nagy kupac csuhát azzal az utasítással, hogy azonnal lásson hozzá azok kimosásához. Szokás volt, hogy ellátjuk az apátot, kimossuk a ruháit és más apróságokat is elvégzünk helyette.

   Ez egy óriási adag mosnivaló volt. Ami még aggasztóbb, hogy minden mosást az erdei szerzetesek hagyományos módján kellett végezni. Vizet húzni a kútról, nagy tüzet rakni és azon megmelegíteni. Kenyérfa-fáról egy ágat levágni és apróra forgácsolni a kolostor bozótvágójával. A forgácsot a forró vízbe szórni, hogy kioldódjék belőle a nedv, ami mosószerként működik. Aztán minden ruhadarabot egyesével kiteríteni egy fa vályúba, és a forró barna vizet ráöntve kézzel püfölni, míg az tiszta nem lesz. Aztán a szerzetesnek a napon kell megszárítania a ruhákat, időnként egyik oldaláról a másikra fordítani, és meggyőződni, hogy a természetes festés nem lesz csíkos. Egyetlen köntös kimosása is hosszú és macerás folyamat. Egy ilyen nagy halomhoz több óra kell. A brisbane-i fiatal fiú pedig kimerült volt az éjszakázástól. Megsajnáltam.

   Odamentem hozzá, a mosófészerbe, hogy segítsek. Mikor odaértem, inkább brisbane-i mint buddhista stílusban káromkodott és szitkozódott. Panaszkodott, hogy milyen igazságtalan és kegyetlen ez így vele.

 - Nem várhatott volna az apát holnapig? Nem tűnt fel neki, hogy egész este nem aludtam? Nem ezért lettem pap!

Nem éppen ezeket a szavakat használta, de ez minden, ami nyomdafestéket tűr.

   Mikor ez az egész történt, már jó pár éve szerzetesként éltem. Átéreztem, amit ő érzett, és tudtam a kiutat.

 - Gondolni rá sokkal nehezebb, mint csinálni.

   Elnémulva rám bámult. Pár pillanatnyi csend után némán visszatért munkájához, én pedig aludni mentem. Később azon a napon felkeresett, hogy köszönetet mondjon, amiért segítettem neki a mosással. Ahogy ő is felfedezte, tényleg az a dolog legrosszabb része, hogy gondolkodott rajta. Amikor abbahagyta a panaszkodást és csak mosott, nem is volt semmi probléma.

   Az életben minden dolognak a legnehezebb része az, ha gondolkodunk rajta.

A hülye

  Valaki hülyének hív. Aztán elkezd járni az agyat: „Hogy hívhattak hülyének? Semmi joguk hülyének nevezni! Milyen modortalanság, hogy hülyének hívtak! Megbánják még, hogy lehülyéztek.” Aztán hirtelen rájössz, hogy ezzel hagytad nekik, hogy még négyszer hülyének nevezzenek.

   Valahányszor visszaemlékszel, minek neveztek, annyiszor adsz nekik lehetőséget, hogy még egyszer megtegyék. Ebben gyökeredzik a probléma.

   Ha valaki lehülyéz, és te azonnal elengeded a dolgot, akkor nem is zavar. Ez a megoldás.

   Miért hagynád másoknak, hogy irányítsák a belső boldogságodat?

Viccelni úgy, hogy ne bánts meg senkit

   Amikor magad mögött hagyod az egódat, senki sem tud kibillenteni a nyugalmadból. Ha valaki bolondnak hív, akkor csak azért gurulhatsz méregbe, mert félsz, hogy akár igazuk is lehet!

   Mikor pár évvel ezelőtt egy perth-i többsávos autóúton utaztunk, néhány fiatalember egy régi autóban kiszúrt engem magának, és lehúzott ablakbál sértegetni kezdtek:

 - Hé! Kopasz! Te! Bőrfejű!

Ahogy próbáltak felheccelni, letekertem az ablakomat, és visszakiabáltam

 - Vágassatok hajat, csajok!

Talán nem kellett volna. Csak felbátorította őket.

   A fiatal csirkefogók a mi autónk mellé húzódtak az övékkel, és egy magazint előhúzva nyitott szájjal, vadul gesztikulálva próbáltak rávenni, hogy nézzek a magazinban lévő képekre. A Playboy egyik száma volt.

   Felnevettem ezen az éretlen humoron. Én is ugyanígy tettem volna az ő korukban, ha a haverjaimmal lógnék. Látva, hogy nevetek, hamar lehagytak minket. A sértegetésre jobb ellenszer a nevetés, mint a prűd sértődöttség.

   És hogy láttam e a képeket a Playboyban? Természetesen nem! Tisztességes, nőtlenséget fogadott pap vagyok. Akkor honnan tudtam, hogy az egy Playboy volt? A sofőröm mondta. És ehhez a történethez ragaszkodom is!

A kalapács

   Mindannyian hibázunk időnként. Az élet a tanulásról szól, hogy kevésbé gyakran hibázzunk. Hogy elérjük ezt a célt, a monostorunkban az a rendszer, hogy a szerzetesek követhetnek el hibákat. Ha nem tartanak a hibázástól, nem is hibáznak annyit.

   Mikor egy nap a kolostor udvarán sétáltam keresztül, találtam egy kalapácsot a fűben hagyva. Nyilvánvalóan ott volt egy ideje, mivel már kezdett rozsdásodni. Nagyon csalódott voltam szerzetestársaim nemtörődömsége miatt. Minden, amit a kolostorban használunk, a ruhától a szerszámokig, adományként érkezik, keményen dolgozó, világi támogatóinktól. Egy szegény, de nagylelkű buddhista hívő bizonyára hetekig spórolt, hogy megvehesse nekünk ezt a kalapácsot! Nem volt helyénvaló, hogy ilyen figyelmetlenül bánjunk az ajándékainkkal. Szóval összehívtam a papokat.

   Azt szokták mondani nekem, hogy vattacukor puhaságú a szívem, de azon az estén csípősebb voltam a chilinél is. Keményen megostoroztam a szerzeteseket szavaimmal. Meg kellett tanulniuk a leckét, hogy vigyázzanak arra a kevés értéktárgyra, amink van. Mikor végére értem szónoklatomnak, mindegyik szerzetes kardot nyelve ült, hamuszürke arccal, némán. Vártam egy keveset, hogy a tettes bevallja a dolgot, de egyik szerzetes sem szólt. Mind mereven, csendben várt.

   Nagyon kiábrándultam szerzetestársaimból. Felkeltem és a kijárat felé vettem az irányt. A kalapácsot kinn hagyó szerzetes legalább vehette volna a bátorságot, hogy bevallja és bocsánatot kérjen - gondoltam. Talán túl kemény volt a beszédem?

   Ahogy sétáltam kifelé a teremből, hirtelen rájöttem, miért nem vállalt felelősséget egyik szerzetes sem. Sarkon fordultam, és visszamentem.

 - Papok! – jelentettem be. – Rájöttem ki az, aki kinn hagyta a fűben a kalapácsot. Én!

   Teljesen elfelejtettem, hogy én dolgoztam odakint vele, és sietségemben kiment a fejemből, hogy eltegyem a kalapácsot. Még tüzes beszédem alatt is elkerült az emlék. Csak akkor jutott eszembe, miután lehordtam mindennek a szerzeteseimet, hogy a szidás igazából rám vonatkozik. Én voltam a tettes. Juj! Ez aztán kínos!

   Szerencsére mindnyájunknak megengedett a hiba lehetősége – még az apátnak is!

Hare Krisna

   Az előző történetben (Az útonálló disznó) egója miatt a doktor félreértette egy jó szándékú parasztember figyelmeztetését. A most következő történetben szerzetesi egóm miatt én magam is félreértettem egy melegszívű embert, nagy sajnálatomra.

   Édesanyámat látogattam meg Londonban, és lejárt a látogatásra szánt idő. Együtt sétáltunk el az Ealing Broadway vasútállomásra, hogy kisegítsen a jegyvásárlásnál. Úton az állomás felé, az Ealing főutcán meghallottam valakit csúfolódni:

 - Hare Krisna! Hare Krisna!

   Mivel kopasz fejű buddhista szerzetes vagyok, barna csuhában, gyakran összetévesztenek a Krisna-tudat Mozgalmának követőivel. Ausztráliában számtalanszor fordult elő, hogy faragatlan emberek próbáltak – jellemzően biztos távolságból – gúnyt űzni belőlem azzal, hogy rám kiabáltak: „Hare Krisna! Hé! Hare Krisna!”, és megjelenésemet becsmérelték. Ez alkalommal hamar kiszúrtam a fickót, aki „Hare Krisnát” kiáltott. Úgy döntöttem kiállok magamért, és felelősségre vonom, amiért egy jó buddhista papot sérteget.

   Anyámmal a sarkamban odaszóltam a férfinek, aki farmert, kabátot és virággal tűzdelt kalapot viselt:

 - Nézd, barátom! Buddhista szerzetes vagyok, nem „Hare Krisna” követő. Igazán tudhatnád. Teljesen elfogadhatatlan, hogy „Hare Krisnát” kiabáltál utánam!

   A fiatalember elmosolyodott, és levette kalpagját, felfedve alatta a hosszú lófarkat amúgy kopaszra borotvált fején.

 - Ja, tudom! – válaszolt. – Te buddhista szerzetes vagy. Én egy Hare Krisna. Hare Krisna! Hare Krisna!

   Végül is nem engem piszkált, csak a Hare Krisnás dolgát végezte. Szörnyen zavarba jöttem. Miért csak akkor történnek velünk ilyen dolgok, mikor az anyánk is ott van?

Az útonálló disznó

   Ha már a disznóknál tartunk, egy tehetős szakorvos specialista épp akkor vásárolt egy nagyon drága és sok lóerős sportkocsit. Persze nem költ az ember ennyi pénzt egy ilyen bikás járgányra csak azért, hogy a csiga lassú városi forgalomban poroszkáljon. Szóval egy szép napfényes délután emberünk kihajtott a városból a csendes vidékre. Elérve a traffipax-mentesnek ítélt övezetet, keményen beletaposott a gázpedálba, és az autó érezhetően nekiiramodott. A hangosan bömbölő motor, a csillogóan suhanó autó és a nagy sebesség fellelkesítette a doktort, és vigyort csalt arcára.

   Közel sem ennyire lelkesen nézett fel egy viharvert földműves, a karám ajtajának támaszkodva. Amennyire hangjától kitellett, próbálta túlkiabálni a sportkocsi zaját:

 - Disznó!

   A doktor tudta, hogy tényleg túlságosan csapat, figyelmen kívül hagyva környezete békességét, de azt gondolta magában, hogy a pokolba is! Joga van élvezni az életet!

   Úgyhogy hátrafordult, hogy visszakiabáljon a földművesnek:

 - Kit nevezel te disznónak?

   Abban a pár pillanatban, amíg levette szemét az útról, a kocsi egyenesen az út közepén álló disznóba szaladt!

   Vadi új sportkocsija totálkáros lett. Ami a disznót illeti, sok héten át nyomta a kórházi ágyat, és – autója mellett – jókora pénzösszegtől is megszabadították.

Mikor én megvilágosodtam

   Negyedik évemben thaiföldi szerzetes-létem elején, hosszasan és keményen gyakoroltam egy mindentől távol eső erdei kolostorban, az északkeleti országrészben. Egy késő este a meghosszabbított sétáló meditáció során elmém kivételesen tisztává vált. Mély meglátások törtek elő, mint a zúgó hegyi vízesés. Könnyedén megértettem bonyolult misztériumokat, melyekhez korábban hozzá se tudtam szagolni. És akkor jött Az Érzés. Elsöpört. Ez volt az. Megvilágosodtam!

   Az üdvözültség semmihez sem volt fogható. Olyan sok boldogság volt bennem, mégis minden békés volt. Nagyon sokáig meditáltam még, és csak annyi keveset aludtam, hogy felkeljek még meditálni a nagy csarnokban, jóval a hajnali hármas harang előtt. Általában hajnal háromkor, a forró és párás thai erdőben tompasággal és álmossággal küszködtem. De nem ezen a reggelen! Testem erőlködés nélkül egyenesedett ki, a tudatom pengeéles volt, figyelmemet könnyedén összpontosítottam. Oly csodás volt megvilágosodottnak lenn!

   Ugyanennyi csalódottsággal töltött el, mikor kiderült, hogy nem tart sokáig.

   Azokban a napokban Északkelet-Thaiföldön az étel undorító volt. Először is volt, hogy a napi egyszeri étkezés csak egy ragadós rizsgolyóból és rajta egy közepes méretű, főtt békából állt. Nem volt se zöldség, se gyümölcs, csak béka rizzsel, és ennyi. Egész napra. A lábon lévő hús lecsipkedésével kezdtem, és aztán haladtam a belsőségek felé. Egy közelben ülő szerzetes szintén a belsőségeknél járt már. Szerencsétlenségére összenyomta a béka hólyagját. Még volt benne húgy. Szóval a béka lepisilte az összes rizst. Abba is hagyta az étkezést.

   Általában a mindennapos főétkezéskor rothadt halas curryt kaptunk, amit rothadt halból is készítettek. Az apró halakat, amit az esős évszak idején halásztak ki, agyagkorsókban tárolták, hogy felhasználják az év többi részében. Találtam egy ilyen korsót, mikor egyszer a kolostorunk konyháján takarítottam. Tekergő kukacokkal volt tele, úgyhogy elindultam kidobni az egészet. A falu vezetője, mindenki közül a legiskolázottabb meglátott és rám szólt, hogy ne tegyem.

 - De kukacok vannak benne! – ellenkeztem.

 - Annál finomabb! – válaszolt, és elvette tőlem a korsót.

   Következő nap rothadt halas curryt kaptunk a napi egyetlen étkezésre.

Megvilágosodásom utáni napon meglepetten láttam, hogy két lábas van kitéve a rizs ízesítéséhez. Egyik a szokásos, büdös, rothadt halas curry, a másik fogyasztható disznós curry. Ma, gondoltam, a változatosság kedvéért jó ételt eszem, előrelépésemet megünneplendő.

   Az apát előttem választott ételt. Három teli merőkanállal szedett a finom disznós curryből – a falánk! Még mindig bőven maradt számomra. De mielőtt továbbadta volna az edényt, fogta a nyálcsorgató disznós curryt, és elkezdte beleönteni a rothadt halas lábosba. Aztán elkeverte a kettőt mondván:

 - Végül is mind ugyanolyan.

   Köpni-nyelni nem tudtam. Füstölögtem. Égtem a dühtől. Ha tényleg azt hiszi, hogy „végül is mind ugyanolyan”, akkor miért vett magának három akkora adagot a disznó curryből, mielőtt összekeverte?! Az álszent! Ráadásul helybéli fiú volt, aki szagos rothadt halas curryn nőtt fel, tehát biztos megszerette. Az álnok! A disznó! A csaló!

   Akkor ütött meg a felismerés. A megvilágosodottak nem válogatnak az ételek közül, vagy lesznek mérgesek és hívják – még ha csak a bajszuk alatt is – disznónak az apátjukat! Tutira mérges voltam, és ez azt jelentette – jaj ne! – hogy nem is voltam megvilágosodott.

   Haragom dühét azonnal kioltotta a bénító depresszió. A rémület sötét fellegei gördültek szívembe, és takarták el a napot, ami valaha a megvilágosodásom volt. Lehangoltan és mélabúsan rácsaptam két merőkanál büdös rothadt halas-disznós curryt a rizsemre. Már nem érdekelt mit eszek, annyira csüggedt voltam. Rájönni, hogy mégsem vagyok megvilágosodva – tönkretette az egész napomat.

Durvaság és megvilágosodás

   Tapasztalt meditációt oktatók gyakran szembesülnek olyan tanítványokkal, akik magukat megvilágosodottnak tartják. Az egyik ellenőrző teszt, ami kiállta az idő próbáját az, hogy addig szidalmazzák a tanítványt, amíg az dühbe nem gurul. Ahogy azt minden buddhista pap és papnő tudja, a Buddha világosan kijelentette: aki mérges, az biztosan nem megvilágosodott.

   Egy fiatal japán szerzetes, akinek feltett szándéka volt eljutni a nirvánába még ebben az életben, magányosan meditált egy híres kolostor mellett, egy tavon lévő szigetecskén álló remetelakban. Hamar le akarta tudni ezt a megvilágosodás dolgot, hogy utána maradjon ideje más dolgokra is az életben.

   Mikor a kolostor gondnoka megérkezett evezős csónakjával a heti rendszeres ellátmánnyal, a fiatal szerzetes meghagyta neki, hogy hozzon drága pergament, pennát és kiváló minőségű tintát. Lassan harmadik évét töltötte magányban, és tudatni akarta a kolostor apátjával, milyen jól haladt.

   A pergamen, penna és tinta meg is érkezett a következő héten. A következő napokban sok meditálás és fejtörés után a fiatal szerzetes a következő rövid verset írta míves kalligráfiával a remek pergamenre:

    A lelkiismeretes fiatal pap

   három éve magányban meditál,

   de nem mozdíthatja többé
   a világ négy szele már.

   Biztosra vette, hogy a bölcs öreg apát meglátja ezekben a szavakban, és a gondos írásban, hogy tanítványa mostanra megvilágosodott (a világi szelek által el nem mozdítható ember egy metafóra a megvilágosodottakra - a szerk.). Finoman feltekerte a pergament, óvatosan megkötötte egy szalaggal, és várt a gondnokra, hogy elvigye a tanárának. A következő napokban maga előtt látta az apátot, amint lenyűgözve olvassa a gondosan papírra kanyarított, remek verset. Elképzelte, ahogy drága keretben kiakasztják a kolostor nagytermében. Semmi kétség, hogy apáttá nevezik ki, talán egy híres városi kolostor élére. Milyen boldogság töltötte el, hogy végre sikerült neki!

   Amikor a gondnok ismét a kis csónakban evezett a sziget felé a heti élelemmel, a fiatal szerzetes már várta. Kisvártatva átadta neki a pergament, hasonlót, mint amilyet ő küldött, de más színű szalaggal átkötve.

 - Az apáttól – mondta kurtán a gondnok.

   A szerzetes izgatottan letépte a szalagot, és kihajtotta a tekercset. Ahogy rávetette szemeit a papírra, azok olyan szélesre tágultak, mint a Hold, és arca pont annyira el is fehéredett. A saját pergamenjét látta, de a tökéletes kalligráfiával megírt első sor mellé hanyagul, piros golyóstollal oda volt vetve: „Fing!” A második sor jobbján egy másik piros, randa tintapaca éktelenkedett: „Fing!” A harmadik sorra egyszerűen ráfirkálták a tiszteletlen „Fing!” jelzőt, míg a negyedik szintén kapott egyet.

   Ez túl sok volt! Nem elég, hogy az kivénhedt, öreg apát olyan ostoba, hogy nem tudta észrevenni a megvilágosodottságot a kövér orra előtt, de még olyan barbár és civilizálatlan is volt, hogy illetlen graffitivel vandalizálta a műalkotását. Az apát nem szerzetes, hanem egy punk módjára viselkedett. Sértés volt ez a művészetnek, a hagyománynak és az igazságnak.

   Az ifjú szerzetes szemei elkeskenyedtek a felháborodottságtól, arca jogosan, vörösen izzott a haragtól, és követelőzően felcsattant a gondnoknak:

 - Vigyél az apáthoz! AZONNAL!

   Ez volt az első alkalom három éve, hogy a fiatal szerzetes elhagyta a sziget remetelakját. Haraggal átitatva beviharzott az apát irodájába, bevágta maga mögött az ajtót, lecsapta a pergament az asztalra, és magyarázatot követelt.

   A sokat megélt apát lassan felvette a papírt, megköszörülte torkát, és felolvasta a verset:

  
    A lelkiismeretes fiatal pap

   három éve magányban meditál,

   de nem mozdíthatja többé
   a világ négy szele már.

 Azzal letette a pergament, a ránézett és folytatta:

 - Nahát! Szóval a fiatal papot, nem mozdíthatja már meg a négy világi szél? Aztán mégis ez a négy kis fing hogy' átfújt a tavon!

A kutya, aki a legvégén nevetett

   Első szerzetesi évem Thaiföldön egybeesett a Vietnámi Háború utolsó évével. Ácsán Cshá kolostorához közel feküdt Ubon városa, ahol amerikai légi bázis is volt. Ácsán Cshá nagy élvezettel osztotta meg velünk a következő történetet arról, hogyan kezeljük a sértegetést.

   Egy amerikai katona riksán utazott a bázisról a városba. A város határánál elhaladtak egy útszéli ivó előtt, ahol a riksás néhány cimborája már eléggé részeg volt.

 - Hé! – kiabáltak oda thaiul. – Hova viszed azt a koszos kutyát? – Nagyot nevetett, az amerikai katonára mutogatva.

   Egy pillanatra a sofőr megriadt. A katona igen nagytermetű volt, és Thaiföldön „koszos kutyának” hívni valakit elkerülhetetlen bunyót jelentett. De a katona csak csendben bámult, a csodás tájat szemlélve. Nyilván nem értett thaiul.

   A sofőr úgy döntött hát, hogy jó mókát csinál az amerikaiból, és visszakiabált:

 - Viszem ezt a koszos kutyát és behajítom a Hold folyóba, hogy megfürödjön végre a büdös korcs!

   A sofőr és részeg haverjai is röhögtek, a katona mozdulatlan maradt.

   Mikor megérkeztek a megadott címhez, a kocsis nyújtotta markát a menetdíjért, de az amerikai katona kezdett csendesen elsétálni.

   A riksás felindultan utána kiáltott tördelt, de kivehető angolsággal:

 - Hé! Uram! Maga fizet nekem dollár!

Erre a hatalmas amerikai katona nyugodtan hátrafordult, és folyékony thai nyelven válaszolt:

 - A kutyáknak nincs pénzük.

Nevetni magadon

   Az egyik legjobb tanács, amit fiatal tanárként kaptam az volt, hogy ha hibázol, és a gyerekek nevetnek, akkor nevess te is. Így a tanulóid sosem rajtad, hanem veled együtt nevetnek.

   Sok év elmúltával Perthben oktató szerzetesként gyakran hívtak el középiskolákba, hogy a buddhizmusról beszéljek. A nyugati tizenéves iskolások gyakran kóstolgattak, próbáltak zavarba hozni. Mikor a végére értem a buddhista kultúra leírásának, és lehetett kérdezni, egy tizennégy éves lány feltette a kezét és azt kérdezte:

 - A lányok még mindig begerjesztenek?

   Szerencsére a többi lány az osztályban a segítségemre sietett, és lehurrogták, mivel őket is blamálta a dolog. Ami engem illet, én csak nevettem, és feljegyeztem az esetet, talán majd egy későbbi beszédemhez jól jön még.

   Egy másik alkalommal a város egy főutcáján sétáltam, mikor pár iskolás lány közelített felém.

- Szia! – köszöntek rám igazán barátságosan – emlékszel ránk? Nemrég voltál a sulinkban beszédet tartani.

- Lenyűgöző, hogy emlékeztek rám – válaszoltam.

- Sosem felejtünk el! – mondta egyikük. – Hogyan is felejthetnénk el egy papot, akit „Bra”-nak hívnak?

/A „bra” angolul melltartót jelent./

A szerzetes öltözködési szabálya, avagy Dress Code: MONK

   Az én irányzatomhoz tartozó szerzetesek barna csuhát viselnek, és ez minden. Pár évvel ezelőtt el kellett mennem egy ausztráliai kórházba, pár napra. A felvételkor megkérdezték, hogy hoztam e magammal pizsamát? Mondtam, hogy a szerzetesek nem hordanak pizsamát; vagy ez a talár, vagy semmi. Úgyhogy hagyták, hadd hordjam.

   A baj csak az, hogy a papi köntösünk köntösnek is néz ki.

Egy vasárnap délután Perth egyik elővárosában a kolostor teherautóját pakoltam az építkezéshez szükséges dolgokkal. Egy tizenhárom körüli ausztrál lány jött elő egy közeli házból, hogy beszéljen velem. Sosem látott azelőtt buddhista papot. Előttem állva, kezeivel a csípőjén végigmért, majd tömény undorral megszólalt:

 - Úgy öltözöl, mint egy lány! Tisztára beteges! Fúj!

   Annyira magánkívül volt, hogy felnevettem. Eszembe is jutott tanárom, Ácsán Cshá, amint tanácsot ad tanítványainak, miként kezeljék a sértéseket: „Ha valaki kutyának hív, ne légy mérges. Csak nézd meg a hátsódat. Ha nem látsz farkat, akkor nyilván nem vagy kutya. Probléma letudva.”

   Néha dicséretet is kapok azért, mikor nyilvános helyen hordom a taláromat.

Dolgom volt a városban. Sofőröm (a papok nem vezethetnek) a kolostori autót egy többszintes parkolóházban tette le. Kijelentette, hogy muszáj vécére mennie, de mivel a parkoló mosdóit koszosnak gondolta, egy közeli mozit kívánt igénybe venni erre a célra. Szóval, ahogy sofőröm a természet hívó szavának engedelmeskedve beszaladt a moziba, én kint vártam a forgalmas utcán.

   Egy fiatalember közelített hozzám, kedvesen mosolygott, és megkérdezte, meg tudnám e mondani az időt. A magamfajta papok nagyon ártatlanok. Életem nagy részét kolostorban töltöttem. Ezen felül, mivel a szerzetesek nem hordanak karórát, udvariasan elnézését kértem, amiért nem tudom az időt. Összeráncolta szemöldökét, és odébb állt.

   Még csak pár lépésre járt, mikor végre beugrott, mit akart mondani a pasas. A „Tudod, mennyi az idő?” talán a világ legrégebbi ismerkedős szövege. Később tudtam meg, hogy azon az utcán hagytak kint, ami Perth legismertebb találkahelye – melegeknek!

   A meleg fickó megfordult, hogy ismét szemügyre vegyen, majd a legjobb Mae West-et utánzó hangján (amerikai színésznő az 1930-as évekből) így szólt:

 - Hjajj! De azért nagyon csinosan nézel ki abban a ruciban!

Vacsora az Amnesty Internationallel

  Tekintettel a kolostoromban uralkodó szigorú körülményekre, fokozottan ápolom a jó kapcsolatot az Amnesty Internationallel perth-i tagintézményükön keresztül. Szóval mikor meghívást kaptam egy vacsorára a szervezet rendezésében, mellyel az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának ötvenedik évfordulóját kívánták megünnepelni, a következő választ írtam:

   

     Kedves Julia reklámosztály-vezető!

  Igen nagy örömmel kaptam kézhez levelüket, melyben meghívnak a május 30-án rendezett vacsorára az EJENY 50. évfordulójának megünneplésére. Nagyon hízelgőnek találtam, hogy gondoltak rám egy ilyen eseményen.

   Azonban én a buddhizmus téraváda iskolájának szerzetese vagyok („Az öregek tanítása”, a buddhizmus indiai változatát őrizte meg Délkelet-Ázsiában – a ford.), amely minőségem szigorú szabályok betartására kötelez. Sajnálatos módon ez a szabály megtiltja, hogy a déltől másnap napkeltéig tartó időszakban étkezzek, így – fájdalom! – a vacsora kilőve! Az alkohol szintén a tilos kategória, amibe a bor is beletartozik. Ha elfogadnám a meghívásukat, muszáj lenne üres tányérral és pohárral üldögélnem egy asztalnál, ahol körülöttem vidáman zabáló emberek pusztítanák a biztosan ínycsiklandó, lakomai étkeket. Ez számomra kínzás lenne, amit önök, az Amnesty International sosem bocsátana meg!

   Ezen felül, a buddhizmus ezen ágának szerzeteseként nem kaphatok vagy birtokolhatok pénzt. Oly mélyen vagyok itt vidáman a szegénységi küszöb alatt, hogy számtalan kormányzati statisztikába rondítok bele! Szóval nincs módom fizetni a vacsoráért, amit egyébként sem ehetnék meg.

   Azzal kívántam folytatni, hogy egy magamfajta szerzetes, nagy problémákba ütközne az ilyen eseményhez illő öltözékek viselete terén is - de úgy gondolom ennyi is elég lesz. Sajnálatomat szeretném kifejezni, hogy nem tudok részt venni a vacsorán.

Maradok boldog szegénységben,

Brahm

A szabad világ

  Pár hétig egyik szerzetestársam meditációt tanított egy új, Perthez közeli, fokozottan szigorú felügyelettel ellátott fegyházban. A fogvatartottak kis csoportja jól megismerték és tisztelték a szerzetest. Egyik alkalom után megkérdezték a buddhista kolostorban érvényes napirendjét.

 - Minden nap reggel négykor kell kelni – kezdte. – Néha nagyon hideg van, mert a kicsi szobáinkban nincs fűtés. Naponta egyszer étkezünk, minden összekeverve, egyetlen tálban. Délután és este egyáltalán semmit sem ehetünk. Nincs szex vagy alkohol, természetesen. Sem pedig televízió, rádió vagy zene. Sosem nézünk filmeket, vagy sportolunk. Keveset beszélünk, keményen dolgozunk, és a szabadidőnket törökülésben töltjük, a légzésünkre figyelve. Aludni, azt a földön szoktuk.

   A rabok megdöbbentek kolostorunk spártai puritánságától. Ennek fényében a fokozottan felügyelt fegyház ötcsillagos hotelnek tűnt. Sőt, az egyik rabot annyira elragadta az együttérzés, amit szerzetes barátom sanyarú sorsa keltett benne, hogy egy pillanatra megfeledkezett arról, hol van, és így szólt:

 - Szörnyű lehet a kolostorodban élni. Miért nem jössz inkább ide, és laksz velünk?

  Barátom elbeszélése szerint erre mindenkiből kirobbant a nevetés. Akárcsak belőlem, mikor elmondta. Ezután kezdtem mélyebben elmélkedni az esetről.

   Való igaz, hogy a kolostorom sokkal aszkétikusabb, mint a társadalom gonosztevőinek fenntartott legszigorúbb börtönök, mégis sokan jönnek és maradnak itt szabad akaratukból, és találnak boldogságra. Ugyanakkor sokan akarnak megszökni a jól felszerelt börtönökből, és még többen boldogtalanok ott. Miért?

   Azért, mert az én kolostoromban, a bentlakók itt akarnak lenni; egy börtönben a bentlakók pedig nem akarnak ott lenni. Ez a különbség.

   Bármelyik hely, ahol nem akarsz lenni, legyen akármilyen kényelmes, az börtön számodra. Ez a „börtön” szó igazi jelentése. Ha olyan munkád van, amit nem akarsz, börtönbe vagy zárva. Ha olyan párkapcsolatban vagy, amire nem vágysz, börtönben vagy. Ha egy beteg és kínzó testben élsz, amiben nem akarsz, akkor bizony az is egy börtön számodra. Börtön bármelyik élethelyzet, amiben nem akarsz lenni.

   Szóval hogy menekülhetsz ki az élet sok-sok börtönéből?

Egyszerű. Csak változtasd meg a helyzethez való hozzáállásodat arra, hogy ott akarsz lenni. Legyen szó San Quentin-ről (az a kaliforniai börtön, ahol az állam összes kivégzését végrehajtják) vagy egy fokkal jobb helyről, mint a kolostorom – ha ott akarsz lenni, megszűnik börtönnek lenni számodra. Megváltoztatva a felfogásodat a munkádról, a kapcsolatodról, vagy beteg testedről, és elfogadva a szituációt elutasítás helyett, akkor már nem fogod börtönbe zárva érezni magad. Amikor belenyugszol, hogy ott vagy, akkor szabaddá válsz.

   Elégedettnek lenni azzal, ahol vagy – ez a szabadság. Börtön az, amikor valahol máshol akarsz lenni. A Szabad Világot az elégedettek tapasztalhatják meg. Az igazi szabadság a vágyaktól való megszabadulás, nem a vágyak szabadsága.

Melyik szabadságot szeretnéd?

   Két igen megbecsült thai szerzetes meghívást kapott egy világi támogatójuk otthonába, reggelire. A recepciós szobában, ahol várakoztak, egy nagyon mutatós akvárium állt, tele különféle halakkal. A fiatalabb pap szóvá tette, hogy a buddhizmus könyörületességről szóló alapelvével ellentétes halakat tartani akváriumban. Olyan, mintha börtönbe zárnák őket. Miféle tettével érdemelte ki a hal, hogy fogva tartsák egy üvegfalú börtönben? Szabadon kellene járniuk-kelniük folyókban és tavakban, ahogy csak szeretnének. A másik pap nem értett egyet. Egyetértett abban, hogy a halak valóban nem követhették szabadon vágyaikat, de egy akváriumban élve sok veszélytől is megszabadultak. Fel is sorolta ezen szabadságokat:

1. Láttál már horgászt, ahogy valakinek az otthonában lévő akváriumába lógatja a pecabotját? Nem! Tehát az első ilyen szabadság az, hogy megszabadul a horgász veszélyétől. Képzeld csak el, milyen lehet egy halnak a szabadban. Mikor egy húsos kukacot vagy egy zaftos legyet látnak, sosem tudhatják, hogy biztonságosan ehető e. Minden kétséget kizáróan látták már barátaikat és rokonaikat ráharapni egy jóízűnek tűnő kukacra, aztán hirtelen eltűnni az életükből örökre. Egy vadon élő halnak a táplálkozást veszély itatja át, és gyakran tragédiába torkoll. Megrázó lehet egy-egy vacsora. Vélhetően minden hal krónikus emésztési zavaroktól szenved a szorongásos állapotok miatt, amit minden étkezés kivált, és a paranoid egyedek bizonyára éhen is halnak. A vad halak tutira pszichotikusok. De egy akváriumi hal megszabadult ettől a veszélytől.
2. A vadvízi halaknak még a nagyobb halak miatt is fájhat a fejük. Néhány elhagyatott folyóban manapság nem biztonságos kiúszni a sötét öblökbe! Ugyanakkor egyetlen haltulajdonos sem tesz olyan példányt a tartályba, amelyiknek szokása a többi hal elfogyasztása. Szóval egy akváriumi hal megszabadult a kannibál halak jelentette veszélytől.
3. A természet körforgásában a halak néha bizony élelem nélkül maradnak. De a tartályban lévőknek olyan, mintha egy étterem mellett laknának. Naponta kétszer jól kiegyensúlyozott ételt kapnak házhoz szállítással  ami még a pizzafutárnál is sokkal kényelmesebb, mivel nem kell fizetniük sem. Szóval egy tartályban élő hal megszabadult az éhség félelmétől is.
4. Ahogy az évszakok követik egymást, a folyók és tavak is ki vannak téve a hőmérsékleti változásoknak. Télen még olyan hideg is jöhet, hogy a víz felszíne befagy. Nyáron túl meleg is lehet a halaknak, vagy ki is száradhat. De egy akváriumi halnak olyan, mintha nekünk légforgatós légkondicionálónk lenne. A vízhőmérséklet kellemes és állandó a tartályban, egész nap és végig az év során. Szóval egy akváriumi hal megszabadult a hideg és a meleg veszélyeitől.
5. A vadonban senki nincs, aki ellátná a beteg halakat. De az akváriumi halaknak ingyenes egészségbiztosításuk van. A tulaj házhoz hívja a haldoktort, amikor megbetegedést észlel; még csak klinikára sem kell utazniuk. Szóval egy akváriumi hal megszabadult az orvosi ellátás hiányának veszélyétől.

   A másik, idősebb pap összefoglalta álláspontját. Sok előnnyel jár egy halnak, ha akváriumban él. Igaz, hogy nem követhetik szabadon vágyaikat, és úszkálhatnak ide-oda, de oly sok veszélytől és kényelmetlenségtől megszabadulnak.

   Az idősebb pap elmagyarázta azt is, hogy ugyanez a helyzet az erkölcsösen élő emberekkel is. Igaz, hogy nem követhetik szabadon a vágyaikat, és megtartóztatják magukat ettől-attól, de oly sok kényelmetlenségtől és veszélytől megszabadulnak.

Te melyik fajta szabadságot szeretnéd?

Kétfajta szabadság

   Világunkban kétfajta szabadság létezik: a vágyak szabadsága, és a vágyaktól való szabadság.

   Modern nyugati kultúránk e kettőből csak az elsőt ismeri el: a vágyak szabadságát. Hovatovább isteníti ezt azzal, hogy az alkotmány és az emberi jogok legelső pontjaként betonozza be. Azt mondhatjuk, hogy a legtöbb nyugati kultúra alapvető hittétele az, hogy az emberek a lehető legnagyobb mértékben megvalósíthassák vágyaikat. Szembetűnő azonban, hogy ezen országokban az emberek nem nagyon érzik szabadnak magukat.

   A másik fajta szabadság, a vágyaktól való szabadság csak néhány vallásos közösségben üdvözölt. Megelégedettséget, vágyaktól mentes békességet hirdet. Érdekes, hogy az ilyen mértéktartó közösségekben, mint például az én kolostorom is, az emberek szabadnak érzik magukat.

Mikor minden vágyam teljesült

   A mi hagyományaink szerint a szerzetesek nem fogadhatnak el, birtokolhatnak vagy kezelhetnek semmilyen pénzösszeget. A nagy szegénységünkkel rontjuk az államgazdasági statisztikát.

   Takarékoskodva élünk az önként adott, egyszerű ajándékokból, amit világi életű támogatóinktól kapunk. Ugyanakkor előfordul, hogy valami különleges ajánlatot is kapunk.

   Segítettem egy thai férfin valamilyen személyes problémával kapcsolatban. Hálája jeléül azt mondta:

 - Uram, szeretnék adni magának valamit, személyesen. Mit hozhatok ötszáz bahtért?

Az ilyen felajánlásoknál megszokott módon megnevezte az összeget is a félreértések elkerülése végett. Mivel nem tudtam hirtelen, hogy mit akarok és a férfi is sietett, megegyeztünk, hogy holnap visszajön és válaszolok neki.

   Mindezek előtt csak egy boldog pap voltam. Most elkezdtem számba venni, hogy mit akartam. Listát írtam. És a lista egyre csak bővült. Csakhamar ötszáz baht kevésnek bizonyult. De olyan nehéz volt bármit is kihúzni a listámról. Kívánságok bukkantak fel a semmiből és szilárdultak életfontosságú szükségletekké. És tovább hízott a lista. Mostanra már ötezer baht sem lett volna elég!

   Felismerve mi történik, elhajítottam a listámat. Másnap jótevőmnek megmondtam, hogy adja az ötszáz bahtot a kolostor építési alapjába, vagy más jótékony célra. Nem akartam a pénzt. Leginkább csak azt akartam, hogy visszanyerjem azt a ritka elégedettséget, ami előző nap még az enyém volt. Mikor nem volt pénzem, sem más módom dolgokat megszerezni, akkor teljesült minden vágyam.

   A sóvárgásnak sosincs vége. Még egy milliárd baht sem elég, vagy egy milliárd dollár sem. De a vágyaktól való megszabadulás véget vet ennek. Ilyenkor semmit sem kívánsz. Elégedett vagy azzal, amid van.

A mexikói halász

   Egy csendes kis mexikói halászfaluban történt, hogy az ott üdülő amerikai a helyi halászt figyelte, ahogy kipakolja a reggeli fogást. Az amerikai, aki egy sikeres professzor volt valamelyik hírneves üzleti iskolában nem tudta megállni, hogy odamenjen hozzá és némi ingyenes tanácsadást nyújtson neki.

  - Hé! – kezdte. – Miért fejezed be ilyen korán?

  - Mert elég halat fogtam már, Senor – válaszolt a szívélyes mexikói, - eleget a családomnak, és még egy kis felesleget is, amit eladhatok. Most megebédelek a feleségemmel, és egy kis délutáni szieszta után a gyermekeimmel fogok játszani. Aztán vacsora után átmegyek az ivóba, és a cimboráimmal gitározunk és felhörpintek egy kis tequilát. Elég ez nekem, Senor.

 - Ide hallgass, barátom – mondta az üzlet professzora. – Ha kinn maradsz a tengeren késő délutánig, könnyedén kétszer ennyi halat foghatnál. Eladod az extrát, félreteszed a pénzt, és fél év vagy talán kilenc hónap múlva vehetsz belőle egy nagyobb és korszerűbb hajót, legénységgel. Akkor már négyszer annyi halat tudsz fogni. Gondolj arra a sok plusz pénzre! Még egy-két éven belül már elég tőkéd lesz, hogy egy második hajót vásárolj. Ha követed ezt az üzleti tervet, hat-hét éven belül egy hatalmas halászflotta büszke tulajdonosa lehetsz. Képzeld csak el! Akkor a központi irodát átköltöztetheted Mexikóvárosba, vagy akár Los Angelesbe is. Három vagy négy los angeles-i év után kiviszed a céget a tőzsdepiacra, és magadnak, mint vezérigazgatónak busás fizetést és komoly járulékokat adhatsz. Még egy pár év elteltével – ezt hallgasd meg! – részvény-visszavásárlási tervezetet indíthatsz el, ami multimilliomossá tesz! Garantált! Elismert szakértő vagyok egy USA-beli üzleti iskolában, tudom, miről beszélek!

   A mexikói halászember figyelmesen végighallgatta az amerikai lendületes mondókáját. Mikor az befejezte, azt kérdezte tőle:

 - Nade Senor, mihez kezdenék én olyan sok millió dollárral?

   Bármily meglepő, az amerikai professzor nem gondolt ennyire előre az üzleti tervvel. Szóval gyorsan kitalálta, mit is csinálhat egy ember dollármilliókkal a zsebében.

 - Amigo! Ezzel a sok zsozsóval, visszavonulhatsz. Igen! Csak semmi meló. Vehetsz egy villát egy ilyen festői halászfaluban, és hozzá egy kis halászcsónakot, amivel kijárhatsz a tengerre reggelente. Minden nap a feleségeddel ebédelhetsz, és utána nyugodtan sziesztázhatsz, gond egy szál se. Délután értékes időt tölthetsz el a gyerekekkel, és vacsora után esténként gitározhatsz a kocsmában, tequilát iszogatva. Ja, azzal a sok pénzzel, öregem, nyugdíjba vonulhatsz és lazíthatsz.

 - De, Professzor Senor, én máris ezt teszem.

Miért hisszük azt, hogy olyan keményen kell dolgoznunk és először meggazdagodnunk az elégedettséghez?

És akkor majd boldog leszek

   Talán a legdrágább kő, amit érdemes hamar berakni az előző történetből megismert „üvegünkbe” a belső boldogság. Ha nincs bennünk boldogság, nem tudunk adni másoknak sem. Akkor miért rangsorolja hátra olyan sok ember a boldogságot, akár a lista végére is? (Vagy talán még a végen is túl, ahogy a következő történet mutatja.)

   Tizennégy éves koromban egy londoni középiskolába jártam, és tanultam O-szintű vizsgáimra. (Az akkori Egyesült Királyságbeli oktatási rendszerben az O-szint egy nemzeti vizsgasorozat volt, amit 14-16 évesen tettek le a diákok. Ha ez jól sikerült, két évre rá próbálkozhattak az A-szintű vizsgákkal, ami az egyetemi felvételi feltétele, leghamarabb 18 éves korban.) Szüleim és tanáraim azt javasolták, hogy ne focizzak esténként és a hétvégeken – helyette maradjak otthon, hogy több időm legyen a házi feladatokra. Szépen elmagyarázták, hogy milyen fontosak az O-szintű vizsgák és hogy ha jól teljesítek, majd boldog leszek.

   Megfogadtam a tanácsukat, és remek eredményt értem el. De annyira azért nem lettem boldog, mert a sikerem azt jelentette, hogy még két évig még keményebben kell tanulni az A-vizsgákra. Szüleim és tanáraim azt javasolták, hogy ne menjek szórakozni esténként és hétvégéken, hagyjam a csudába a lányok és a focilabda kergetését, és helyette maradjak otthon tanulni. Szépen elmondták, hogy milyen fontosak az A-vizsgák, és hogy ha jól teljesítek, akkor majd boldog leszek.

   Ezúttal is megfogadtam a tanácsukat, és nagyon jól teljesítettem. Ezúttal sem lettem tőle boldog. Mert most még három évig a lehető legkeményebben kell tanulnom az egyetemen a diplomámért. Anyám és tanáraim (apám ekkor már elhunyt) azt tanácsolták, hogy nagy ívben kerüljem a bárokat és az egyetemi bulikat, és helyette dolgozzak keményen és sokat a tanulmányaimon. Szépen elmondták, hogy milyen fontos az egyetemi diploma, és hogy ha jól teljesítek, akkor majd boldog leszek.

   Ezen a ponton kezdtem gyanút fogni.

Találkoztam néhány idősebb baráttal, akik nagyon keményen dolgoztak, és megszerezték a diplomát.  Mostanra még keményebben dolgoztak az első munkahelyükön. Megfeszített erővel dolgoztak, hogy összespóroljanak elegendő pénzt valami fontosra, mondjuk autóra. Azt mondták:

 - Amikor elég pénzem lesz egy kocsira, akkor majd boldog leszek.

   Aztán amikor elég tőkéjük lett és megvették első autójukat, még mindig nem voltak boldogak. Most is keményen dolgoztak, hogy vegyenek valami más fontos dolgot, és hogy aztán majd boldogak legyenek. Vagy a szerelem zűrzavarával küszködtek, keresve életük párját. Azt mondták nekem:

 - Amikor megházasodom és megállapodok, akkor majd boldog leszek.

   Már megházasodva, még mindig nem voltak boldogak. Még keményebben kellett melózniuk, több műszakot és állást vállalniuk csak hogy egy kicsi lakás vagy házikó foglalójára legyen elég pénzük. Azt mondták:

 - Amikor megvettük a saját házunkat, akkor majd boldogak leszünk.

   Sajnálatosan, a ház havi törlesztőjét fizetve még mindig nem voltak boldogak. Sőt, mostanra már családot szeretnének alapítani. Gyerekeket akartak, akik felébresztik őket éjszakánként, elnyelik spórolt pénzüket és az aggodalmaikat az egekig vagy azon túl növelik. Most már kész, még húsz év kell, hogy azt tegyék, amit szeretnének. Tehát azt mondták nekem:

 - Amikor a gyerekek felnőttek, kirepültek és letelepedtek, akkor majd boldogak leszünk.

   Mire a gyerekek kirepültek, a legtöbb szülő a nyugdíj közelében volt. Szóval folytatták a boldogság elodázását, hogy keményen dolgozzanak és megtakarítsanak öregkorukra. Azt mondták:

 - Amikor visszavonulok, akkor majd boldog leszek.

   Még mielőtt nyugdíjba vonultak volna - de utána már biztosan - vallásosak lettek és elkezdtek templomba járni. Feltűnt már neked is, hogy milyen sok sort foglalnak el az idősek a templomban? Megkérdeztem tőlük, miért pont most járnak templomba. Ezt válaszolták:

 - Mert amikor meghalok, akkor majd boldog leszek!

   Akik úgy élnek, hogy „amikor ezt meg ezt megkapom, akkor majd boldog leszek”, azoknak a boldogság csak egy távoli álom marad, a jövőben.

   Mint egy szivárvány, mindig egy-két lépés távolságra, de sohasem lesz elérhető. Sosem fogják életükben, vagy azután megélni a boldogságot.

Drága kövek

   Egy híres, államokbeli, üzleti iskolában a professzor egyedülálló előadást tartott szociális közgazdaságtanból végzős osztályának. Magyarázat nélkül az asztalra tett egy üres befőttesüveget. Aztán elővett és óvatosan az üveg mellé helyezett egy nagy, kövekkel teli zsákot. Egyesével belerakta őket az üvegbe, amíg már nem fért több bele. Megkérdezte diákjait:

 - Tele van az üveg?

 - Igen – hangzott a válasz.

   A professzor elmosolyodott. Az asztal alól elővarázsolt egy második zsákot, amiben kavics volt. Aztán ügyesen belerázogatta a kavicsokat a nagy kövek közti üregekbe. Másodjára is megkérdezte:

 - Tele van az üveg?

 - Nem – válaszoltak. Kezdték kapizsgálni.

   Persze igazuk volt, a professzor egy zsák homokot vett elő. Sikerült belefolyatni a homokot a kövek és a kavicsok közti hézagokba. Ismét rákérdezett:

 - Tele van már az üveg?

 - Nyilván nem, magát ismerve – válaszoltak a diákok.

  Ezen elmosolyodva a professzor elővett egy flakon vizet, amit beleöntött a kövekkel, kavicsokkal és homokkal töltött üvegbe. Amikor már nem fért bele több víz, letette a flakont, és végignézett az osztályon.

 - Szóval, mit tanultak mindebből?

 - Hogy mindegy milyen sűrű a programod – próbálkozott az egyik hallgató, - akkor is be tudsz zsúfolni még valamit!

Elvégre ez egy híres üzleti iskola volt.

 - NEM! – mennydörgött rá a professzor. – Azt tanulhatjuk ebből, hogy ha a nagy köveket is be akarjuk rakni az üvegbe, azokat kell az első helyre tenni.

A lecke a fontossági sorrendről szólt.

   Szóval mik a „nagy kövek” a te „befőttesüvegedben”? Mi a legfontosabb, aminek be kell férnie az életedbe? Kérlek gondoskodj róla, hogy ezek a „drága kövek” kerüljenek az első helyre, mert különben sohasem fognak beleférni a napodba.

A piramis ereje

   Tizennyolcadik születésnapom után, 1969 nyarán szereztem első élményeimet a trópusi esőerdőkben. Guatemalában, a Yucatán-félszigeten utaztam az ősi maja nép nemrég felfedezett piramisaihoz.

   Akkoriban nehézkes volt utazni. Három vagy négy nap alatt sikerült megtenni azt a pár száz kilométert Guatemalaváros és a Tical néven ismert romos templom-együttes között. Szűk esőerdei folyókon utaztam fel olajos halászcsónakokon, földutakon kanyarogtam lefelé jócskán megpakolt teherautókon bizonytalanul egyensúlyozva, és apró erdei ösvényeken zötykölődtem rozoga riskákon. Távoli, szegény és vad vidék volt.

   Mikor végre megérkeztem a szélesen elterülő romvárosba a templomok és ősi piramisok közé, sem vezetőm sem útikönyvem nem volt, hogy elmesélje az ég felé mutató bámulatos kőből épült műemlékek jelentését. Senki sem volt a közelben. Úgyhogy nekikezdtem felmászni az egyik magas piramisra.

   A tetejére érve hirtelen megértettem ezeknek a piramisoknak a jelentését és spirituális célját.

   Az előző három napon át csakis a dzsungelen keresztül utaztam. Az utak, ösvények és folyók mintha alagutak lettek volna a sűrű növényzeten át. A dzsungel egyhamar tetőt készít mindenfajta út fölé. Nem láttam a láthatárt napok óta. Belegondolva, nem is láttam nagy távolságokat egyáltalán. A dzsungelben voltam.

   A piramis tetején a dzsungel kuszasága fölé kerültem. Nem csak azt láthattam, hogy hol vagyok a térképszerű tájban, hanem elnézhettem minden irányba. Semmi nem volt köztem és a végtelen közt.

   Ott fenn, a világ tetején állva elképzeltem, milyen lehetett egy fiatal majának, aki a dzsungelben született, a dzsungelben nőtt fel, és élte egész életét ott. Magam előtt láttam őt egyfajta szertartásos lelki utazáson, amikor egy bölcs, szent öregember felvezeti a piramis csúcsára, életében először. Mikor a fák fölé emelkedve kibontakozva a dzsungel-világ szétterül előtte, elnéz a területük határain túl a horizonton, hogy mi lehet mögötte, és meglátja a nagyszerű, átölelő ürességet, fölötte és körülötte.

   A piramis tetején, menny és föld között állva nincs ember, dolog vagy szó közte és a végtelen közt, amerre csak elnéz. A szíve együtt rezeg a látvány tökéletes jelentésével. Igazságok bontogatják szirmaikat szívében, és árasztják a megértés illatát. Rájön a helyére a világban, ami az otthona, és meglátja a végtelen, felszabadító ürességet, ami mindent átölel. Az élete rátalál a jelentésére.

  

    Mindnyájunknak biztosítanunk kell magunknak az időt és a lehetőséget, hogy megmásszuk saját lelki piramisunkat magunkban, hogy felülemelkedjünk életünk kusza erdején, még ha csak rövidke időre is. Akkor mi magunk látnánk a helyünket a világban, életünk útját egészében, és bámulhatnánk akadálytalanul a végtelenbe, amerre a szem ellát.

Mit takar egy név?

   Mikor a mi rendünkben buddhista pappá válik valaki, új nevet kap. Az én papi nevem „Brahmavamso”, ami oly hosszú, hogy általában csak a „Brahm” rövidítéssel élek. Mostanra már mindenki így szólít, kivéve édesanyámat. Ő még mindig Peternek hív, és én kiállok emellett is.

    Egy telefonbeszélgetés során, melyben egy több vallást is érintő szertartásra invitáltak, megkértek, hogy betűzzem a nevemet. Így válaszoltam:

B mint Buddhista

R mint Római Katolikus

A mint Anglikán

H mint Hindu

M mint Muszlim

Olyan pozitív választ kaptam erre, hogy azóta rendszeresen így betűzöm a nevemet, mert ezt is jelenti valójában.