A srác a szupermarketből


Azt szoktam kérni a „sittes haverjaimtól", hogy soha ne bűnözőként gondoljanak magukra, hanem olyan valakiként, aki bűncselekményt követett el. Ha azt mondják nekik, hogy bűnözők, és úgy is kezelik őket, ők pedig elhiszik, hogy azok, akkor tényleg bűnözővé válnak. Ez így működik.

Egy kisfiú a szupermarket kasszájánál elejtett egy doboz tejet, ami kinyílott és a kiömlő tej mindent összekent.
       Hülyegyerek! – mondta az anyja.
A mellettük lévő sorban egy másik fiúcska kezei közül egy doboz méz csúszott ki. Az is kinyílott, a méz pedig szétkenődött a linóleumon.
– Most hülyeséget csináltál – korholta a mamája.

Az első gyerek egész életére hülyének lett beállítva; a másodiknak csak egy hibájára mutattak rá. Az előbbi valószínűleg buta lesz; a másik megtanulja, hogy ne csináljon butaságokat.

Megkérdeztem az én rabmadaraimat, hogy mi mást tettek a bűncselekmény elkövetésének napján. Mi mást tettek az elkövetés évének további napjain? Mi mást az életük többi évében? Aztán megismétlem a téglafalas történetemet. Vannak ott más téglák is, amik az életünk azon részét fejezik ki, amikor nem követtünk el bűntettet. Valójában sokkal, de sokkal több a jó tégla, mint a rossz. Most akkor tényleg rossz fal vagy, ami azt érdemli, hogy elpusztítsák? Vagy egy jó fal pár rossz téglával, mint bármelyikünk?

Pár hónappal rá, hogy a kolostor apátja lettem, és már nem látogattam a börtönöket, kaptam egy telefont az egyik börtönőrtől. Arra kért, jöjjek vissza. Olyan dicséretet kaptam tőle, amit soha nem felejtek el. Azt mondta, hogy az én sittes haverjaim, a tanítványaim, miután lejárt az ítéletük, már soha többé nem kerültek vissza.
Brahm

A „B” osztály tanulói


Évekkel ezelőtt, titokban hajtottak végre Angliában egy oktatásügyi kísérletet. A kiválasztott iskolában két osztály volt, az azonos korú gyerekek számára. Év végén egy záró dolgozatot kellett írniuk, hogy annak eredményétől függően sorolják be őket, a megfelelő osztályba. Az eredményeket azonban soha nem hozták nyilvánosságra. Teljes diszkrécióban, csak az igazgató és a pszichológusok tudomásával, a teszt első helyezettjét abba az osztályba tették, ahová a negyedik illetve ötödik, a nyolcadik és kilencedik, a tizenkettedik és tizenharmadik helyezetteket és így tovább. A második és harmadik helyezett gyermekeket hasonlóképp a másik osztályba sorolták, azokkal, akik hatodikak, hetedikek, tízedikek, tizenegyedikek stb. lettek. Más szóval, a dolgozatban nyújtott eredményük alapján a tanulókat egyenlően kettéosztották. A tanáraikat nagy figyelemmel választották ki, azzal a céllal, hogy minél hasonlóbbak legyenek a képességeik. A tantermeket, ugyancsak megegyező felszerelésekkel látták el. Minden olyannyira volt egyenlő amennyire csak lehetséges, kivéve egy dolgot: az első osztályt „A osztálynak”, a másikat pedig „B osztálynak” nevezték el.
         Tény, hogy mindkét helyre azonos képességű gyerekek jártak. Mégis mindenki úgy gondolta, hogy az A-sok voltak az okosak, a B-sek pedig a kevésbé értelmesek. Néhány szülő, igencsak meglepődött, hogy gyermeke A-s lett, és próbálta jutalmazni, dicsérni azt, míg pár B-s szülő, lehordta sarját, és kevésbé lett engedékeny vele szemben. Még a tanárok is másként oktattak a B osztályban, mert eleve úgy gondolták, hogy kevesebbet várhatnak tőlük. Egy egész éven át fenntartották ezt a látványt. Aztán eljött az idő a következő évzáró dolgozatra. 
         Az eredmények megrázóak voltak, de korántsem meglepőek! Az A osztályos gyerekek sokkal jobban teljesítettek, mint a B-sek. Az eredményük olyan volt, mintha a múlt év legjobb felét néztük volna. Első osztályú gyermekekké váltak. A másik csoport tagjai pedig, annak ellenére, hogy egyenlők voltak, B-ssé. Ezt sulykolták a fejükbe egy álló évig, így kezelték őket, és ezt el is hitték – és így azzá is váltak. 
Brahm

Bűnösnek nyilvánítva

Még mielőtt az Apát-lét megtisztelő, de annál megterhelőbb tisztsége a nyakamba zúdult volna, gyakran látogattam el Perth börtöneibe. Gondosan feljegyeztem minden börtönben töltött órámat, hogyha egyszer esetleg bekaszniznának, akkor be tudjam váltani!
         Első börtönlátogatásom alkalmával, meglepett, hogy mennyi rab jött el a meditációról tartott beszédeimre. Az egész terem zsúfolásig volt telve. Nem túlzok, ha azt mondom, a foglyok kilencvenöt százalékát érdekelte a meditáció! Minél hosszabban beszéltem, annál nyugtalanabbá vált a bebörtönzött hallgatóság. Tíz percen belül az egyik elítélt, az egyik legkeményebb maffiózó, feltette a kezét, és megszakította az előadásomat a kérdésével. Kértem, hogy nyugodtan fejtse ki problémáját.
         „Tényleg igaz,” kérdezte „hogy a meditáció segítségével az ember megtanulhat levitálni?”
      Most már leesett, hogy miért is jött el a sok zsivány a beszédemre. Azt tervezték, hogy megtanulnak meditálni és átrepülik a börtönfalakat! Elmagyaráztam, hogy igen, lehetséges, de csak néhány kivételes tehetségű meditátor számára, és nekik is csak több év munkával megy. Következő alkalommal, amikor ellátogattam abba a börtönbe, már csupán 4 rab jelent meg az ülésen.
         Sok-sok év alatt, amíg a sitten tanítottam, sikerült pár bűnözőt jól megismernem. Egy fontos dolog, amire rájöttem, hogy minden gengszter érez bűntudatot azért, amit tett. Azzal kelnek, azzal fekszenek, mélyen a szívükben ott van. Csak azoknak vallják be, akik nagyon közel állnak hozzájuk. Kívül lehet, hogy a dacos, szívtelen arcukat mutatják, de ha a bizalmukba férkőzöl, amikor mint szellemi kalauzukként tekintenek rád, megnyílnak, és beavatnak a fájdalmukba, felfedik előtted bűntudatukat. Segítségül gyakran meséltem nekik a következő esetről: a B-s osztály gyerekeinek történetéről...
Brahm

Bűn és felmentés

Pár éve, egy fiatal ausztrál asszonyka látogatott meg perth-i templomomban. Minket, szerzeteseket gyakorta keresnek fel tanácsért, ha valami probléma merül fel, valószínűleg azért, mert olcsón dolgozunk – pontosabban ingyért. Kínzó bűntudat gyötörte őt. Nagyjából hat hónapja, egy eldugott bányászfaluban dolgozott, Nyugat-Ausztrália északi részén. A munka kemény volt, de jól fizető. Viszont munkaidő után nem igazán volt szórakozási lehetőségük, így egyik vasárnap délután azt ajánlotta a legjobb barátnőjének, és a barátnő fiújának, hogy menjenek ki kocsikázni a bozótosba. A cimborái nem akartak menni, de egyedül unalmas lett volna. Addig hízelgett, vitatkozott és szekálta őket, amíg be nem adták a derekukat és beleegyeztek, hogy együtt kimenjenek egy útra a bozótba.
         Balesetet szenvedtek: a kocsi megperdült a laza kavicsúton. A fiatalasszony barátnője szörnyethalt; a fiú lebénult. Az út az ő ötlete volt, és egyedül ő úszta meg sérülés nélkül.
         Fájdalommal a szemében mondogatta nekem: „Bárcsak ne erőltettem volna úgy, hogy jöjjenek. Még mindig itt lehetne. A párjának pedig még meglennének a lábai. Nem kellett volna mondanom, hogy menjünk. Annyira szörnyen érzem magam. Olyan bűntudatom van.”
         Az első gondolatom az volt, hogy megnyugtassam, hogy nem az ő hibája volt a dolog. Nem ő akarta, hogy balesetet szenvedjenek. Nem szándékozta bántani a barátait, ezek a dolgok megesnek. Ne törődjön vele, nem kell, hogy bűntudata legyen. De akkor beugrott egy másik gondolat, „Fogadok, ezt már sokszor hallotta, talán már több százszor is, és nem segített.” Szóval vártam egy kicsit, mélyebben átgondoltam a helyzetét, és azt mondtam neki, hogy jól teszi, hogy bűntudata van.
         Az arca bánatosról meglepettre váltott át, aztán meglepetésből megnyugvásba. Ezt még soha senki nem mondta neki: érezze magát bűnösnek. Jól gondoltam. Attól volt bűntudata, hogy bűntudatot érzett. Bűnbánata volt azért, mert mindenki azt mondogatta neki, hogy ne legyen. „Duplán is bűnösnek” érezte magát: bűnös a baleset és az érzelmei miatt. Összetett agyunk már csak így működik.
         Csak miután végeztünk az első réteg bűnbánattal és megállapítottuk, hogy rendben van, hogy így érzi magát, mehettünk tovább a megoldáshoz: Mit tehetünk az esetében?
         Van egy remek buddhista mondás: „Inkább gyújts gyertyát, mint hogy a sötétség miatt panaszkodj.”
         Mindig lehet valamit tenni ahelyett, hogy idegeskedünk, még akkor is, ha az a valami csupán annyi, hogy nyugodtan ülünk egy darabig, anélkül, hogy reklamálnánk!
         A bűntudat alapjában véve különbözik a lelkiismeret furdalástól. A mi kultúránkban a „bűnös” egy ítélet, amit egy bíró, a kalapácsával egy falapra csapva mond ki a bíróságon. És ha senki sincs, aki megbüntetne minket, akkor így vagy úgy, magunknak keresünk büntetést. A bűntudat annyi, mint a saját pszichénk büntetése.
         A fiatalasszonynak vezeklésre volt szüksége, hogy feloldozást nyerjen.
Az, hogy megmondom neki, hogy felejtse el az egészet és lépjen tovább, nem működött volna. Azt ajánlottam, hogy jelentkezzen önkéntesnek a kórház autóbaleseteket szenvedett betegeinek rehabilitációs részlegén. Úgy éreztem, ott képes lesz megszabadulni a fájdalmától, a nehéz munkája által. Illetve – ahogy az lenni szokott az önkéntes munkáknál –, neki is segíthessenek azok az emberek, akiknek a segítségére indult.
Brahm

Lelki béke lépésről lépésre, az egyszeri embernek


Az utóbbi történetet nagyközönség előtt is elmondtam egyik péntek éjjel Perth-ben. Rákövetkező vasárnap, egy mérges szülő jött be, hogy leszúrjon. A fiával együtt jött el az egyik beszédemre. Szombat este a fiú el akart menni a barátaival mulatni. Előtte az apa megkérdezte, „Végeztél a háziddal, fiam?” A gyerek így felelt, „Ahogy Ácsán Brahm mondta tegnap, apu, ami be van fejezve az elkészült! Na, szervusz.”
         A következő héten már egy másik történetet meséltem.
         A legtöbb Ausztrálnak van kertje a háza mellett, de csak kevesen tudják, hogy hogyan kell pihenni benne. A többségnek a kert, csak egy újabb hely a munkára. Arra buzdítom a tulajdonosokat, hogy egy kis munkával a telküket, majd pihenéssel a lelküket is gondozzák. Üljenek nyugodtan és élvezzék a természet ajándékait.
         Az első kerttulajdonos bolond, de megfontolja a tanácsot. Úgy dönt, először végez az apróbb munkákkal, aztán majd pár percre lepihen. Végtére is a füvet le kellene nyírni, a virágokra ráfér egy kis öntözés, a leveleket össze kellene gereblyézni, meg a bokrokat is meg lehetne metszeni már, a járdát meg illene felsöpörni… Természetesen ezeknek az „apróbb munkáknak” a töredéke, már önmagában minden szabadidőt felemészt. Soha sem végez a munkával, így soha nem lesz egy perc nyugalma sem. Feltűnt már, hogy a mi kultúránkban, akik végre „békében nyugszanak” már mind a temetőben vannak?
         A második idióta, okosabbnak gondolja magát elődjénél. Félreteszi a nyeles szerszámokat, a locsolókannát és kiül a kertjébe olvasni egy magazint, mondjuk egy olyat, amiben színes képek vannak a természet csodáiról. Csakhogy ilyenkor nem a kerted békéjét élvezed, hanem az újság tartalmát.
         A harmadik idióta, félretesz minden munkaeszközt, minden magazint, újságot, lekapcsolja a rádiót és nyugodtan leül kertjébe… körülbelül két másodpercre! Aztán nekiáll gondolkodni: „Hát a füvet már tényleg le kellene nyírni. Meg a bokrot is lassan megmetszhetnénk. Ha nem adok vizet a virágoknak, akkor pár nap múlva elszáradnak. Meg jól nézne ki egy gardénia bokor ott a sarokban. Igen! Lehetőleg baba kék! Meg kéne még hozzá egy kis hableányos szökőkút…” Ez a tervezés élvezete, nem lelki nyugalom.
         Az okos kertész így gondolkodik: „Eleget dolgoztam, itt az idő, hogy kiélvezzem munkám gyümölcsét, hogy hallgassam egy kicsit a csendet. Még akkor is, ha a füvet le kéne nyírni és a leveleket össze kéne gereblyézni és bla-bla-bla… KÉSŐBB!” Így lehetünk bölcsek ahhoz, hogy élvezzük a kertünk szépségét, még akkor is, ha az nem tökéletes.
         Lehet, hogy egy öreg japán szerzetes bujkál az egyik bokrunk mögött, készen arra, hogy előugorjon és megdicsérjen minket, hogy mennyire tökéletes is a rendetlennek tűnő parcellánk. És valóban, ha a munka azon részét nézzük, amivel már végeztünk, ahelyett, hogy azt néznénk, ami még hátra van, talán azt is egyszerűbben megérthetjük, hogy amit befejeztünk, az elkészült. De ha mindig csak a hibákra összpontosítunk, azokra, amiken még munkálkodnunk kell, úgy ahogy a téglafalas történetben, akkor soha, de soha nem lelünk békét.
         Az intelligens gazda szakít magának tizenöt perc pihenőt, hogy kiélvezze a tökéletlen természetben rejlő tökéletességet. Nem gondolkodik, nem tervez, és nem is érez bűntudatot miatta! Mind megérdemeljük, hogy kikapcsoljunk pár percre; és mások is megérdemlik, hogy pár percre békén hagyjuk őket! Aztán végre, amikor ezt a létfontosságú tizenöt percet is „eltűntettük az útból”, visszatérhetünk a hobbitelkünkre, folytatni a teendőket.
         Ha megértjük, hogy hogyan lelhetünk békét a kertünkben, megértjük, hogy hogyan lelhetünk békét bárhol, bármikor. Különösképpen szívünk kis kertjében, még azokban az időkben is, amikor akkora benne a rendetlenség, hogy jócskán elkélne a kerti munka. 
Brahm

Ami be van fejezve, az elkészült

Thaiföldön a monszun júliustól októberig tart. Ezalatt az idő alatt, a szerzetesek nem utazhatnak, félreteszik minden munkájukat, és a tanulásnak és a meditációnak szentelik minden idejüket. Ezt az időszakot „Vassa”-nak vagy „Az eső alatti takarodónak” nevezzük.
         Pár évvel ezelőtt, Thaiföld déli részén, egy híres Apát egy új termet építetett erdei kolostorához. Amikor jött az esős pihenő, abbahagytak minden munkát, a munkásokat pedig hazaküldték. Csendre volt szükség a kolostorban.
Pár nap múlva egy úr látogatott el hozzájuk, észrevette a félig kész épületet és megkérdezte az Apátot, hogy mégis mikorra szándékoznak befejezni a termet. Az öreg szerzetes habozás nélkül rávágta, „Kész a terem.”
         „Hogy érti azt, hogy „kész a terem”?” kérdezte a látogató, aztán visszavágott. „Nincs teteje. Nincs ajtó, sem ablakok! Mindenütt fadarabok és cementes zsákok hevernek. Csak nem akarják így hagyni? Megőrült talán? Hogyan mondhatja, hogy a terem kész?”
         Az Apát csak mosolygott, és nyugodtan válaszolt, „Ami be van fejezve, az elkészült.” és visszament folytatni a meditációját.
         Csak így van esélyünk szünetet tartani, vagy visszavonulni egy kis időre. Másképp soha nem végeznénk a munkáinkkal.
Brahm

A templom kertje

A japán Buddhista kolostorok híresek a kertjeikről. Évekkel ezelőtt volt egy japánkert, amire mindenki úgy tekintett, mint a legesleggyönyörűbbre a világon. Utazók messzi földről jöttek, hogy megcsodálhassák páratlan rendezettségét és egyszerűségét.
Egyszer egy öreg szerzetes is ellátogatott ide. Nagyon korán érkezett, csak kicsivel napkelte után. Érdekelte, hogy mi lehet annyira inspiráló ebben a kertben, ezért elbújt egy nagy bokor mögé, ahonnan mindent beláthatott.
Egy fiatal kertész bukkant fel a templom bejáratnál, kezében két vesszőkosárral. Három órán keresztül figyelte ezt a kertgondozó szerzetest, ahogy minden egyes levelet és ágat, ami a kert közepén növő szilvafáról hullott le, összeszed. Minden alkalommal, amikor felvett egy levelet vagy ágat, először megforgatta puha kezében, vizsgálgatta, jól szemügyre vette, és ha megfelelőnek találta, gyengéden belehelyezte az első kosarába. Ha hasznavehetetlennek titulálta, akkor a második, szemetes kosárba dobta. Miután minden egyes ágacskát és levelet összeszedett és különválasztott, kiürítette a szemeteskosarat a templom végénél, majd egy rövid teaszünetet tartott, hogy felkészítse magát a következő, létfontosságú lépésekre.
Kertészünk ezután újabb három órát töltött azzal, hogy figyelmesen, óvatosan, szakképzett mozdulatokkal minden egyes ágat és levelet visszahelyezzen a megfelelő helyre. Ha egy ág elhelyezkedését nem találta tökéletesnek, kicsit megforgatta, vagy arrébb is tette, egészen addig, amíg egy elégedett mosollyal tovább nem lépett a következőhöz. A levelekkel ugyanígy: addig babrált, amíg a legmegfelelőbb alakút és színűt a legmegfelelőbb helyre le nem tette. Az apró részletek iránti figyelme, nagyszerű szín- és formaérzékelése példátlan volt. Senki nem érti ennyire a természetben rejlő szépségeket. Mikor végre elkészült, az egész hely makulátlan volt.
Ekkor az öreg szerzetes előlépett a bokor mögül. Csak úgy virított a cirkuszkerítés-szerű fogsora, annyira vigyorgott. Gratulált az ifjúnak. „Szép munka! Sőt mi több! Nagyon is tiszteletreméltó a munkád! Egész reggel figyeltelek. Szorgalmad minden tiszteletet kiérdemel. És a kerted… Hát, az majdnem tökéletes!”
Az ifjú elsápadt, az egész teste úgy ledermedt, mintha egy skorpió döfte volna meg! Önelégült mosolya nyom nélkül eltűnt. Japánban soha sem lehetünk elég biztosak egy vigyorgó szerzetes mellett!
- "Ho-ho-hogy… hogy… hogy érted?" - habogta. "Hogy érted, hogy… hogy majdnem tökéletes?" - és leborult az öreg lábai elé. "Ó mesterem! Ó tanítóm! Kérlek, szánj meg végtelen irgalmadban! Bizonyos, hogy téged maga a Buddha küldött számomra, hogy megmutasd, milyen is egy tökéletes kert. Taníts, kérlek! Ó bölcsek bölcse! Mutasd meg az utat!"
- "Biztos vagy benne, hogy tudni szeretnéd?" - kérdezte az öreg szerzetes, úgy, hogy még a szeme sem állt jól.
- "Hát persze! Igen! Kérlek mesterem!"
Így hát az öreg odaballagott a kert közepébe. Vén, de még mindig erős kezeivel körbeölelte a zöldellő szilvafát. Aztán angyali kacajjal pokolian megrázta a törzsét! Hullottak mindenfelé a levelek, az ágak, sőt még a kéregdarabok is, az öreg meg csak rázta, csak rázta… Csak akkor hagyta abba, amikor egy újabb szál levél sem hullott már le.
Az ifjú szerzetes elszörnyedt, a kertje romokban hevert! Egész reggeli munkája kárba veszett. Meg tudta volna ölni az öreget. De a vén szerzetes higgadtan körbenézett, hogy megcsodálja munkáját, aztán egy olyan mosollyal, ami mindenki szívét megolvasztaná, így szólt a fiúhoz:„Most már tökéletes a kerted.”
Brahm

A két rossz tégla


Miután 1983-ban megvettük a kolostorunk telkét, le voltunk égve. Adósságban voltunk. Egy áldott épület sem volt a földünkön, de még egy apró fészer sem. Ezek alatt az első hetek alatt, az ajtókon aludtunk, amiket a Méhről szereztünk be olcsón; téglákkal támasztottuk alá őket a végeiknél, hogy mégse a földön legyenek. (Matracunk nem volt – az erdei szerzeteseknél az nem szokás.)
         Az Apát kapta a legjobb ajtót: a simát! Az enyém bordázott volt, egy nagy lyukkal közép tájt, ahol a zár helye lett volna. Kényelmesebb, hogy a kilincs nem volt ott, de így egy nagy rés maradt a helyén. Azzal viccelődtem, hogy így legalább nem kell felkelnem, hogy kimenjek WC-re! Az igazság az, hogy a szél folyton keresztülfújt a lyukon, így nem aludtam túl sokat azokon az éjjeleken.
         Szegény szerzetesek voltunk, akiknek épületekre volt szükségük. Nem engedhettük meg magunknak, hogy munkásokat béreljünk fel – az építőanyag is elég drága volt nekünk. Így meg kellett tanulnom építkezni: hogyan kell alapot rakni, betonozni, téglát rakni, tetőt felhúzni és bekötni a szennyvizet – mindent. Elméleti fizikus és gimnáziumi tanár voltam világi életemben, nem szoktam a kétkezi munkához. Pár éven belül, már egész gyakorlott voltam az építkezésben, el is neveztem a csapatunkat BBK-nak (Buddhista Berényi Kft). De amikor elkezdtük még igen nehezen ment.
         A téglarakás könnyűnek tűnhet: egy kis adag malter alulra, kicsit megpaskolod itt-ott… Kezdetben, mindig lepaskoltam az egyik sarkot, hogy szintben legyen a többivel, mire feljött a másik sarka. Aztán megpaskoltam az elmozdult részt, erre az egész tégla kimozdult a helyéről. Fogtam és visszanyomogattam a helyére, erre az egyik sarka megint magasabban volt. Próbáld ki, ha nem hiszed!
         Szerzetesként türelmes vagyok és a világ minden ideje az enyém. Így volt időm biztosra menni, hogy minden tégla tökéletes legyen, független attól, hogy mennyi időmet veszi igénybe. Végül elkészültem a legelső falammal, és hátraléptem megcsodálni. Ekkor vettem észre először, hogy –ajaj – két téglát elnéztem! Minden tégla tökéletesen sorban volt, de ez a kettő lejtett valamerre. Szörnyen néztek ki. Tönkretették az egész falat a látványukkal. Elrontották az egészet.
Ekkora már a cement megkötött és nem lehetett kivenni őket, ezért megkérdeztem az Apátot, hogy le lehetne e dönteni a falat, hogy újraépíthessem – vagy ami még jobb, esetleg felrobbantani. Én szúrtam el és nagyon szégyelltem magamat miatta. Az Apát mégis nemet mondott, a falnak maradnia kellett.
Amikor megmutattam első látogatóinknak újdonsült kolostorunkat, mindig próbáltam elkerülni azt a falat. Nem bírtam volna ki, ha arra sétálnánk és valaki észrevenné. Aztán egy napon, kb. három vagy négy hónappal rá, hogy elkészült, egy látogatóval sétálgattunk, és ő kiszúrta a falat.
„Szép ez a fal,” mondta nekem, csak úgy félvállról.
„Uram,” válaszoltam meglepve, „a kocsiban hagyta a szemüvegét? Baj van a látásával? Nem látja azt a két rossz téglát, ami az egész falat elrontja?”
Amit ezután mondott, megváltoztatta azt, ahogy ezután a falra, magamra, és sok más dologra néztem az életben. Azt mondta, „Igen, látom azt a két rossz téglát, de látom azt a másik 998 jót is.”
Ledöbbentem. Több mint három hónap után először, végre más téglákat is észrevettem a két rossz mellett. Alul-felül, jobbra-balra a rosszak körül, mindenütt jó téglák voltak, tökéletes téglák! Ráadásul, a tökéletesek száma sokkal több volt, mint kettő. Egész eddig, csak és kizárólag a két hibámra figyeltem, csak azokat láttam; vak voltam minden másra. Ezért nem tudtam ránézni arra a falra, vagy másoknak megmutatni. Ezért akartam elpusztítani. Most, hogy már látom a jó téglákat is, a fal nem is tűnt annyira rondának. Olyannak tűnt, amilyennek a látogató is mondta, „szép téglafal”. Még mindig megvan, húsz évvel később, de már elfelejtettem, hogy pontosan hol is volt az a két rossz. Szó szerint nem látom azokat a hibákat már.
         Hányan bontjuk fel kapcsolatainkat, vagy válunk el, csak azért mert minden, amit a társunkban látunk, az „két rossz tégla”? Hányan esünk depresszióba, vagy próbálkozunk meg öngyilkossággal, azért mert minden, amit magunkban látunk az „két rossz tégla”? Az igazság az, hogy sokkal, de sokkal több a jó téglánk, tökéletes téglák - alul-felül, jobbra-balra a hibáink körül – de néha egyszerűen nem látjuk őket. Ehelyett minden alkalommal, amikor odanézünk, a szemünk egyedül a hibákra figyel. Csak a hibákat látjuk, úgy gondoljuk, hogy csak azok léteznek, ezért el akarjuk őket pusztítani. És néha, sajnos el is pusztítunk egy „nagyon szép falat”.
         Mindannyinknak meg van a saját két rossz téglája, ám a tökéletes tégla mindannyinkban sokkal, de sokkal több! Ha ezt belátjuk, a dolgok már nem tűnnek olyan szörnyűnek. Nem csupán arra leszünk képesek, hogy békében éljünk önmagunkkal, a hibáinkkal, hanem a társunkkal is. Rossz hír ez a váló ügyvédeknek, de jó hír neked.

         Ezt az anekdotát sokszor elmesélem. Egyszer egy építőmunkás jött oda hozzám, hogy megosszon velem egy szakmai titkot. „Az építkezéseken gyakran szúrunk el dolgokat,” mondta „de azt mondjuk a megrendelőnek, hogy mi nem hibát vétettünk, csak egy „plusz extrát” adtunk a házhoz, ami annyira egyedi, hogy garantáltan senki másnál nincs a környéken. Aztán hozzáírunk a végösszeghez még párezer dollárt!„
        Ki tudja, talán azok az „egyedi extrák” a házadban, hibának indultak. Hasonlóképp, amit hibának tartasz magadban, a társadban, vagy akár magában a világban, lehet, hogy csak „egyedi extrák”, amik gazdagíthatják az életed, ha nem kizárólag csak rájuk figyelsz.
Brahm

Előszó

Évekkel ezelőtt fogtam bele Ajahn Brahm egyik sikerkönyvének (Who Ordered This Truckload of Dung?) fordításába. Mivel eddig idő/pénz/érdeklődés/olvasóközönség hiányára hivatkozva minden kiadó elhajtott, úgy döntöttem, hogy a neten keresztül, részletekben osztom meg a könyvet. Abban reménykedek, hogy a bölcs történetek elnyerik a hazai olvasók tetszését és így, a későbbiekben már könnyebben találhatok kiadót a teljes mű számára.

Az ide feltöltött írások nem véglegesek. Bármiféle konstruktív kritikát, stilisztikai útmutatást szívesen fogadok velük kapcsolatban! Célom, hogy a végső fordítás minél közérthetőbb és élvezhetőbb legyen a nagyközönség számára.

Jó szórakozást és elmélkedést kívánok minden kedves olvasónak!


Brahm