A lelkigyakorlat

A legtöbb esetben haragunk oka, hogy csalódunk az elvárásainkban. Gyakran annyi munkát fektetünk egy tervünkbe, hogy amikor nem az történik, aminek kellett volna, dühbe gurulunk. Minden egyes „kellett volna”, elvárást von maga után, a jövő kitalálását. Mostanra már talán megértettük, hogy a jövő bizonytalan és kiszámíthatatlan. Azzal, hogy túlzottan a jövőbéli elvárásainkra támaszkodunk, a sok „kellett volnával”, csak saját magunknak keressük a bajt.

         Egy régi, nyugatról jött Buddhista ismerősöm, a Távol-Keleten állt be szerzetesnek. Egy nagyon szigorú, mindentől elzárt meditációs rendhez csatlakozott, a hegyekben. Minden évben hatvan napra visszavonultak lelkigyakorlatra. Kemény volt és szigorú; nem a gyenge elméjűnek való.

         Reggel 3:00-kor keltek, és 3:10-re már keresztbetett lábbal ülve meditáltak. Az egésznapi program szigorúan meg volt szervezve: ötven perc ülőmeditálás, tíz perc sétálómeditálás, ötven perc ülőmeditálás, tíz perc sétálómeditálás, és így tovább. A betevőjüket szintén a meditációs teremben fogyasztották, keresztbetett lábbal a helyükön ülve; tilos volt megszólalni is. Este 10:00-kor lefeküdhettek aludni, de kizárólag a termükben, ugyanazon a helyen ahol addig meditáltak. A reggeli háromórás kelés nem volt kötelező: ha akartad, korábban is felébredhettél, de később sosem! Csak a félelmetes nagymesterrel való napi beszélgetésre és természetesen a gyors vécére menésre kaphattak szünetet.

         Három nap múlva, a nyugati szerzetes lábai és a háta már nagyon sajogtak. Nem volt hozzászokva, hogy ennyi ideig üljön, egy nyugati számára oly kellemetlen pozícióban. Ráadásul még mindig volt vissza további nyolc hét. Komolyan kétségbe kezdte vonni, hogy képes lesz kibírni egy ilyen hosszú lelkigyakorlatot.

         Az első hét végére sem lettek fényesebbek a dolgok. Sokszor csak órákon át gyötrődött ülőhelyzetben. Akik már részt vettek tíznapos meditációs visszavonuláson, tudhatják, hogy milyen fájdalmas is lehet. Még hátra volt számára hét és fél hét.

         Ezt a férfit kemény fából faragták. Összeszedte minden elszántságát és tűrt, percről percre. Két hét elteltével végül betelt a pohár: a fájdalom már túl nagy volt. A nyugati teste nem az ilyen bánásmódhoz szokott.  Ez már nem is Buddhizmus volt, vagy arany középút. Aztán körbenézett az ázsiai szerzeteseken, akik már szintén a fogukat csikorgatták, és büszkeségből végigcsinált még két hetet. Ezalatt a teste úgy fájt mintha lángolva égett volna. Egyetlen mentsvára az esti 10:00 órás gong hangja, ami után végre kinyújtóztathatta megkínzott tagjait, lazítani. Csakhogy amint elnyomta volna az álom, úgy tűnt, mintha már szólalt is volna meg a 3:00 órás gong, hogy egy újabb nap szenvedésre virradjon.

         A harmincadik nap vége olyan volt, mint egy halvány reménysugár. Már túljutott a felén. Célegyenesben volt, „majdnem ott vagyok”, próbálta meggyőzni magát. A napok hosszabbodtak és a hasogatás a bokájában és a hátában erősebbé vált. Néha úgy érezte, sírni tudna. De azért is folytatta! Két hét volt még hátra. Aztán már csak egy. Utolsó héten, az idő, csigalassúsággal vánszorgott. Annak ellenére, hogy már hozzászokott a fájdalom tűréséhez, mégsem volt könnyebb. Ha most feladná – gondolta – hűtlen lenne az elveihez, és ahhoz, amit eddig kibírt. Most már végigcsinálja, még ha az életébe kerül is; és voltak idők, amikor tényleg azt hitte, hogy belekerül.

         Reggel 3:00-kor a hatvanadik nap gongjára kelt. Majdnem ott volt. A fájdalom a legutolsó napon elképzelhetetlenné vált. Mintha a szenvedés mostanáig csak ugratta volna, de most kimutatta a foga fehérjét. Bár csak néhány óra volt vissza, azon tűnődött, hogy vajon bírni fogja e. Eljött az utolsó ötven perc. Ezt a szakaszt már azzal kezdte, hogy elképzelte, mennyi mindent is fog csinálni a következő órától fogva, mikor a lelkigyakorlat véget ér: egy hosszú forró fürdő, egy nyugalomban elfogyasztott ebéd, csevegés, társalgás – aztán a fájdalom félbeszakította gondolatait, és az egész elméjét követelte! Kicsit kinyitotta a szemét, titokban, az utolsó ülésszak alatt többször is, hogy az órára pillanthasson. Nem hitte volna, hogy az idő, ilyen lassan is vánszoroghat. Talán ki kellene cserélni az óra elemeit? Talán megállt, és mutatók örökké megragadtak öt perccel a gyakorlat legvége előtt? A végső ötven perc, ötven örökkévalóságnak tűnt, de még az örökkévalónak is vége kell, hogy legyen egyszer. És lett is. A gong megszólalt, oly édesen, a visszavonulás végét jelezve.

         Öröm áradatok futottak végig a testén, mélyen háttérbe szorítva a fájdalmat. Megcsinálta! Most végre törődhet önmagával. Hozzátok a fürdővizet!

         A mester ismét megszólaltatta a gongot, hogy mindenki ráfigyeljen. Bejelenteni valója volt. Így szólt, „Ez, egy kivételes lelkigyakorlat volt. Sok szerzetes sokat fejlődött és néhányan azt tanácsolták nekem, a magánbeszélgetések alkalmával, hogy a gyakorlatot folytatni kellene további két hétig. Úgy gondolom, ez egy nagyszerű ötlet. A visszavonulásunk folytatódik. Folytassátok az ülést.”

         Minden szerzetes behúzta a lábát ismét és mozdulatlanul ülve meditált, megkezdve a következő két hetet. A nyugati szerzetes azt mesélte, hogy már nem érzett semmilyen fájdalmat a testében. Csak azon töprengett, hogy kik lehettek azok a nyomorult szerzetesek, akik a hosszabbítást kérték és arra, hogy mit is tenne velük, ha rájön! A létező legszerzetestelenebb terveket eszelte ki a meggondolatlan társai számára. A dühe eltörölte fájdalmát. Bőszült volt, vérengző. Még soha azelőtt nem érzett ennyi gyűlöletet. Aztán a gong ismét megszólalt. Ez volt élete leggyorsabb tizenöt perce.

         „A lelkigyakorlatnak vége,” szólt a mester. „Az ebédlőben mindenkire üdítő vár. Mehettek nyugodtan. Mostantól megengedett a beszéd.”

         A nyugati szerzetes összezavarodott. „Én azt hittem, hogy még két héten át meditálunk. Mi folyik itt?” Egy idősebb pap, aki beszélt angolul, látta rajta a zavartságot, és odajött. Mosolyogva válaszolta a nyugatinak, „Ne aggódj! A mester ugyanezt csinálja minden évben!”