A kígyó, a tanácselnök és a szerzetes


   Nyolc évnél is többet töltöttem el Thaiföldön szerzetesként. Az idő nagy részét erdei kolostorokban töltöttem, kígyók között. Mikor megérkeztem 1974-ben, az a mondás járta, hogy Thaiföldön százféle kígyó van: kilencvenkilenc mérgező – marásuk a biztos halál – a századik viszont megfojt.
  Naponta láttam kígyót. Egyszer rá is léptem egy majd kétméteres kígyóra a kunyhómban. Mindketten megugrottunk, szerencsére ellentétes irányba. Egy kora reggelen még rá is pisiltem egy kígyóra, mert botnak látszott. Természetesen elnézést kértem tőle. (Talán azt gondolta a kígyó, hogy szenteltvízzel áldom meg.) Mikor egy szertartáson kántáltunk, egy másik szerzetes hátán kígyó mászott fel. Csak mikor elért a válláig, fordult hátra a pap megnézni, mire a kígyó is szembenézett vele. Annyira képtelen volt a látvány – egy kígyó szemezett a barátommal -, hogy pár pillanatra abbahagytam a kántálást. A szerzetes gondosan megrázta csuháját, a kígyó odébb csusszant, majd folytattuk a szertartást.
   Erdei szerzetesként minden élőlény szeretetére tanítottak minket, és ez különösen érvényes volt a kígyókra. Ügyeltünk a jólétükre. Ennek köszönhetően egyetlen szerzetest sem martak meg akkoriban.
   Két hatalmas kígyót láttam Thaiföldön. Az első egy legalább hétméteres piton volt, olyan vastag, mint a combom. Amikor egy ekkora méretű valamivel találkozol, ledermedsz a döbbenettől, hogy ez tényleg igazi. Pár évvel később ismét láttam, és a kolostor többi lakója is találkozott vele. Ahogy hallom, mostanra már elpusztult. A másik óriáskígyó, amit láttam, egy királykobra volt. A találkozás egyike volt a thai esőerdőben megélt három alkalomnak, amikor úgy éreztem, szikrázik a levegő körülöttem; felállt a szőr a nyakamon, és érzékeim hirtelen elképesztően kiélesedtek. Ahogy befordultam az erdei ösvény sarkán, megpillantottam egy vastag fekete kígyót, keresztben eltorlaszolva a másfél méter széles járást. Fejét-farkát nem láttam, azok a bokorban voltak. És mozgott. Szememmel követve a mozgást, megszámláltam a kígyó hosszát az ösvény szélességével mérve. Hét ilyen távot tett meg, mire megláttam a farka végét. A kígyó több mint tíz méter hosszú volt! A saját szememmel láttam.
   Szóltam a falubelieknek. Válaszul közölték, hogy az egy királykobra – egy igen méretes példány.
   Ácsán Cshá egyik thai tanítványa, aki ma már a maga útját járja mint híres tanító, egyszer a thai dzsungelben meditált néhány szerzetes társaságában. Egy közeledő lény zajára kinyitották szemüket. Egy királykobrát láttak maguk felé tekeregni. Thaiföld egyes részein a királykobrát „egy-lépés-kígyónak” is neveik, mert ha megmar, még egy lépésed van az azonnali halálig! A kobra odakúszott a tapasztalt paphoz, fejmagasságba emelkedett, kinyitotta csuklyáját, és köpködve sziszegett.
  Te mit tennél? Hiába futsz. Azok a nagy kígyók sokkal gyorsabbak nálad.
   A thai szerzetes nem tett mást, mint elmosolyodott, nyugodtan felemelte jobb kezét, és kedvesen megpaskolta a királykobrát a feje tetején, thaiul megszólalva:
- Kösz, hogy eljöttél meglátogatni.
Mindegyik szerzetes látta ezt.
   Ez a bizonyos pap különleges kedvesség birtokában volt. A királykobra abbahagyta a sziszegést, összehúzta csuklyáját, visszaereszkedett a földre, és odébbállt a következő szerzetesre rásziszegni.
   Az a pap megsúgta nekem később, hogy esze ágában sem volt neki is megütögetni a királykobra fejét! Lefagyott. Halálra rémült. Csendben fohászkodott, hogy a kobra gyorsan menjen odébb, és látogassa meg a többieket inkább.
   Ez a kobra-simogató thai szerzetes több hónapot töltött el ausztráliai kolostorunkban. Akkoriban a főépületen dolgoztunk, és több másik épület kiviteli terve vált elfogadásra a helyi hivatalban. A tanács elnöke ellátogatott hozzánk körülnézni.
   A tanácselnök kétséget kizáróan a legbefolyásosabb ember volt a kerületben. Itt nőtt fel a környéken, sikeres gazdálkodó volt. Egyben a szomszédunk. Elegáns öltönyben érkezett, rangjához illően. Kigombolt zakója felfedte egyébként is nehezen takarható, igazi ausztrál méretű pocakját, ami nekifeszült az ing gombjainak, majdhogynem legördülve a pompás nadrágra. A thai szerzetes, aki szót sem értett angolul odament a tanácselnökhöz. Mielőtt megállíthattam volna, elkezdte paskolni a hatalmas pocakot! „Jajj ne! – gondoltam. – Nem mehetsz csak úgy oda a Tanácselnök Úrhoz megsimogatni a hasát! Az épületek terveit sosem fogják már elfogadni. Végünk! A kolostorunknak annyi.”
  Minél többet paskolta és dörzsölte thai szerzetes, arcán kedves vigyorral a tanácselnök nagy hasát, az annál szélesebben mosolygott és hangosabban kuncogott. A köztiszteletben álló uraság pillanatokon belül hangosabban gagyogott, mint egy kisbaba. Nyílván minden pillanatát élvezte annak, ahogy a hasát dörzsöli és paskolja ez a különleges thai szerzetes.
   Valamennyi épületünk tervét elfogadták, és a tanácselnök egyik legjobb barátunkká és segítőnkké vált.
  A törődés legfontosabb része az, hogy mik a szándékaink. Az a bizonyos thai szerzetes olyan tiszta szívből tudott gondoskodni bármiről is, hogy királykobráknak paskolhatta meg a fejét, tanácselnököknek a hasát, és mindegyikük imádta ezt. Szerintem magad ezt ne próbáld ki. Legalábbis addig nem, míg egy szent módjára nem tudsz törődni másokkal.
Brahm

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése