Ami nem a bölcsesség


   Néhány évvel ezelőtt thai szerzetesekről szóló botrányok bukkantak fel a nemzetközi sajtóban. Saját szabályaik szerint szigorú nőtlenségben kell élniük. Amelyik szálhoz én tartozom, ezt még komolyabban kezelik: a papok semmilyen fizikai kontaktusba nem kerülhetnek nőkkel, sem pedig a papnők férfiakkal. A nyilvánosságot kapott esetekben pár szerzetes megszegte ezt a szabályt. Pajkos papok voltak. A sajtó pedig tudta, hogy olvasóikat csak a csintalan papok érdeklik, az unalmas szabálykövetők pedig semmilyen szinten sem.
   Ezen események közepette úgy éreztem, ideje bevallanom saját ügyeimet is. Így hát egy péntek este, perth-i templomunkban, mintegy háromszáz fős hallgatóság előtt, akik közt ott voltak legrégebbi támogatóink is, összeszedtem a bátorságomat, hogy elmondjam az igazságot.
- Be kell vallanom valamit nektek – kezdtem. – Nem könnyű. Jó néhány évvel ezelőtt… - Haboztam.
- Jó néhány évvel ezelőtt – próbáltam folytatni, - életem legboldogabb óráit töltöttem el… - ismét meg kellett állnom.
- Életem legboldogabb óráit éltem át… egy másik férfi feleségének szerető karjaiban. – Kimondtam. Bevallottam.
- Ölelkeztünk. Cirógattuk egymást. Csókoltunk – fejeztem be. Lehorgasztott fejjel bámultam a szőnyeget.
   Hallottam a hangot, amit a megdöbbenéstől hirtelen beszívott levegő ad. Sokan szájuk elé kapták kezüket.
  Némi sugdolózás eljutott a fülemhez: „Jaj ne! Nem, nem lehet, hogy Ácsán Brahm…” Magam előtt láttam sok régi mecénást az ajtó felé távozni, hogy sosem térjenek vissza. Még a világi buddhisták sem kavarnak mások feleségeivel – ez házasságtörés. Felemeltem a fejemet, magabiztosan végignéztem a hallgatóságon, és elmosolyodtam.
- Ez a nő – magyaráztam, mielőtt bárki is kiment volna az ajtón – ez a nő az édesanyám volt. Kisbaba koromban. – A hallgatóságból kitört a megkönnyebbült nevetés.
- Hé, igazat mondtam! – kiabáltam túl a mikrofonban a bömbölést. – Egy másik férfi felesége volt… az apámé. Ölelkeztünk, cirógattuk, arcon csókoltuk egymást. Életem egyik legboldogabb időszaka volt.
   Mikor a nézősereg letörölte arcáról a könnycseppeket és abbahagyta a kuncogást, rámutattam, hogy csaknem mindannyian elítéltek, mégpedig tévesen. Még ha a saját számból hallották, és a mondanivalóm annyira tisztának tűnt, akkor is rögtön hibás következtetésre jutottak. Szerencsére, vagy sokkal inkább mert gondosan kiterveltem, rá tudtam mutatni hibájukra.
- Hány meg hány alkalommal – kérdeztem tőlük – vagyunk kevésbé szerencsések, és vonunk le következtetéseket biztosnak tűnő tények alapján, miközben végzetes hibát követünk el?
  A végletes ítélkezés – „Ez jó, és minden más rossz” – nem bölcsesség.
Brahm

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése