Teaszünet, amikor már nincs kiút

Mindig van valami, amit a napunk hozzávalóival tehetünk, még ha csak annyi is, hogy leülünk élvezni az utolsó csésze teánkat. A következő történetet egy volt kollégám mesélte el. Tanár volt, előtte viszont a brit seregben szolgált a Második Világháborúban.

Kollégám Burma esőerdejében járőrözött; fiatal volt, távol az otthonától, halálra rémülve. Felderítőjük szörnyű hírekkel tért vissza parancsnokukhoz. Apró járőrük hatalmas létszámú japán csapatokba botlott, mérhetetlen túlerővel néztek szembe, ráadásul teljesen körülkerítve. Az ifjú brit katona legbelül már a halálra készült.
Azt várta, hogy parancsnokuk majd kitörésre utasítja őket – ez lett volna a férfias cselekedet. Talán néhányuk túlélné! Ha mégsem, nos, legalább az ellen közül is magukkal vinnének párat a halálba. Végtére is, ezt teszik a katonák.
De nem ez a parancsnok! Kiadta a parancsot embereinek: üljenek le, és főzzenek maguknak egy csésze teát. Mégis csak ők voltak a BRIT hadsereg!
A fiatal katona azt hitte, parancsnoka megőrült. Hogyan jutna eszébe bárki épeszűnek teázni, amikor körbevette az ellenség, nincs kiút, és a biztos halál vár rá?
De a hadseregben, főleg háború idején, a parancsnak engedelmeskedni kell. Mindannyian megfőzték az utolsónak gondolt teájukat. Még meg sem itták, mikor visszatért a felderítő, és suttogva jelentett a parancsnoknak. Az összehívta embereit.
- Az ellenség továbbhaladt – jelentette be. – Megnyílt egy út. Szedelőzködjetek hamar, de halkan – mozgás!

Valamennyien biztonságban kiértek, így mesélhette el nekem is a történetet sok évvel később. Elmondása szerint az életét köszönhette a parancsnok bölcsességének, nem csak a háború során Burmában, hanem azóta több alkalommal is. Életében számtalanszor került olyan helyzetbe, mintha körbevette volna az ellenség, teljes erőfölényben: menekvés nélkül, a halálra készen. „Ellenség” alatt komoly betegséget, iszonyú nehézségeket és tragédiát értett; olyasmiket, amikből nem látni kiutat.
Burmai tapasztalatai nélkül talán megpróbálta volna átvágni magát a problémákon, és bizonnyal csak nagyobb bajt hozott volna a saját fejére. Ehelyett, amikor körbevette a halál - vagy annak előszele - minden oldalról, egyszerűen csak leült, és főzött egy csésze teát.
A világ folyton változik; az élet folytonos áramlás. Megitta a teáját, megőrizte erejét és várt arra a pillanatra, ami mindig eljön: a pillanat, amikor hatékonyan lehet cselekedni, mint például biztonságban kijutni.
Akik pedig nem kedvelik a teát, emlékezzenek erre a mondásra: „Amikor nincs mit tenni, ne is csinálj semmit!”
Nyilvánvalónak hangzik, de életmentő lehet.
Brahm

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése