A kalapács

   Mindannyian hibázunk időnként. Az élet a tanulásról szól, hogy kevésbé gyakran hibázzunk. Hogy elérjük ezt a célt, a monostorunkban az a rendszer, hogy a szerzetesek követhetnek el hibákat. Ha nem tartanak a hibázástól, nem is hibáznak annyit.

   Mikor egy nap a kolostor udvarán sétáltam keresztül, találtam egy kalapácsot a fűben hagyva. Nyilvánvalóan ott volt egy ideje, mivel már kezdett rozsdásodni. Nagyon csalódott voltam szerzetestársaim nemtörődömsége miatt. Minden, amit a kolostorban használunk, a ruhától a szerszámokig, adományként érkezik, keményen dolgozó, világi támogatóinktól. Egy szegény, de nagylelkű buddhista hívő bizonyára hetekig spórolt, hogy megvehesse nekünk ezt a kalapácsot! Nem volt helyénvaló, hogy ilyen figyelmetlenül bánjunk az ajándékainkkal. Szóval összehívtam a papokat.

   Azt szokták mondani nekem, hogy vattacukor puhaságú a szívem, de azon az estén csípősebb voltam a chilinél is. Keményen megostoroztam a szerzeteseket szavaimmal. Meg kellett tanulniuk a leckét, hogy vigyázzanak arra a kevés értéktárgyra, amink van. Mikor végére értem szónoklatomnak, mindegyik szerzetes kardot nyelve ült, hamuszürke arccal, némán. Vártam egy keveset, hogy a tettes bevallja a dolgot, de egyik szerzetes sem szólt. Mind mereven, csendben várt.

   Nagyon kiábrándultam szerzetestársaimból. Felkeltem és a kijárat felé vettem az irányt. A kalapácsot kinn hagyó szerzetes legalább vehette volna a bátorságot, hogy bevallja és bocsánatot kérjen - gondoltam. Talán túl kemény volt a beszédem?

   Ahogy sétáltam kifelé a teremből, hirtelen rájöttem, miért nem vállalt felelősséget egyik szerzetes sem. Sarkon fordultam, és visszamentem.

 - Papok! – jelentettem be. – Rájöttem ki az, aki kinn hagyta a fűben a kalapácsot. Én!

   Teljesen elfelejtettem, hogy én dolgoztam odakint vele, és sietségemben kiment a fejemből, hogy eltegyem a kalapácsot. Még tüzes beszédem alatt is elkerült az emlék. Csak akkor jutott eszembe, miután lehordtam mindennek a szerzeteseimet, hogy a szidás igazából rám vonatkozik. Én voltam a tettes. Juj! Ez aztán kínos!

   Szerencsére mindnyájunknak megengedett a hiba lehetősége – még az apátnak is!