Vak hit

    Mikor megöregszünk, látásunk elhomályosul, hallásunk romlik, hajunk kihullik, kipotyognak műfogaink, lábaink elgyengülnek, és időnként a kezünk is remegős lesz. De emberi testünk egy bizonyos része úgy tűnik, hogy egyre erősebbé válik: a beszédes szánk. Ezért van az, hogy a leginkább szószátyár polgártársaink, idősebb korukra válnak politikusokká.

   Sok évszázaddal ezelőtt egy királynak gondjai akadtak minisztereivel. Oly sokat vitatkoztak, hogy majdnem semmiről sem tudtak döntést hozni. A miniszterek a politikai irányzatok közül a legősibbet választották: szentül meg voltak győződve róla, hogy csakis nekik van igazuk, s mindenki más téved. Ugyanakkor meglepő egyetértésben vettek ki szabadnapot, mikor a bőkezű király különleges ünnepet rendezett népének.

   A fesztivál egy rendkívül látványos esemény volt, a hatalmas arénában. Volt zene, ének és tánc, mutatványosok, bohócok és még sok minden más. A finálé során maga a király vonult be fejedelmi elefántjával az aréna közepére, az óriási tömeg elé, ahol a miniszterek persze a legjobb helyeken ültek. Az elefánt után sétált hét vak, akik köztudomásúan születésük óta nem láttak semmit sem.

   A király megragadta az első vak ember kezét, odavezette ormányához és elmondta neki, hogy ez egy elefánt. Akkor a második vakkal megérintette az elefánt agyarát, a harmadikkal a füleit, negyedikkel a fejét, ötödikkel a törzsét, hatodikkal a lábát, és végül a hetedikkel a farkát, közben mindegyiknek elmagyarázva: ez egy elefánt. Akkor a legelső férfihoz fordult, és megkérte: hangosan mondja el, mi az az elefánt.

    - Megfontolt és hozzáértő véleményem szerint – szólt az első vak, aki az ormányt fogta meg, - kétségbevonhatatlan meggyőződéssel kijelenthetem, hogy az „elefánt” egy kígyófaj, bizonyosan Python asiaticus.

 - Micsoda ostoba fecsegés! – kelt ki magából a második, aki az agyarat érintette. – Egy „elefánt” sokkal keményebb annál, mintsem hogy kígyó legyen. Valójában, és sosem tévedek, az elefánt egy földműves ekéje.

 - Ne legyen nevetséges! – kacagott a harmadik vak, a fület tapintva. – Az „elefánt” nyilvánvalóan egy pálmalevélből készült legyező.

 - Maguk hozzá nem értő barmok! – nevetett a negyedik, a fejénél. – Az „elefánt” természetesen egy nagy vizeskorsó.

 - Képtelenség! Teljes képtelenség! – sipította az ötödik, a törzset tapogatva. – Az „elefánt” egy nagy szikla.

- Marhaság! – kiáltott a hatodik, a lábánál. – Az elefánt egy fatörzs.

 - Milyen ostoba bagázs! – horkantott az utolsó vak, kezében a farokkal. – Megmondom én nektek, mi az az „elefánt”. Ez egyfajta légycsapó. Én már csak tudom, világosan érzem!

- Hülyeség! Egy kígyó!

- Nem lehet! Korsó!

- Kizárt! Egy…

És a vak emberek oly hevesen és egyszerre kezdtek vitázni, hogy szavaik összeolvadtak egy hangos és hosszú kiáltássá. Ahogy a sértések repkedtek, úgy a pofonok is. Habár a vakok nem voltak biztosak benne, mit ütnek, a pillanat hevében nem is tűnt ez lényegesnek. Alapelvekről volt itt szó, kérem! Becsületért és igazságért harcoltak - pontosabban a saját igazukért.

   Amíg a király katonái a vak és viharvert férfiak szétválasztásán fáradoztak, a stadionnyi embertömeg a néma, szégyenkező minisztereken gúnyolódott. Minden jelenlévő pontosan megértette, mit akart a király mondani ezzel a bemutatóval.

   Mindegyikünk csak egy darabkáját ismerheti annak az egésznek, ami az igazságot alkotja. Amikor abszolút igazságként ragaszkodunk határos tudásunkhoz olyanok vagyunk, mint a vak, aki megérintve az elefánt egy részét bizonygatja részleges tapasztalatának igazságát, minden mást hamisnak tartva.

   Vak hit helyett ott van a párbeszéd. Képzeld el, mire vezetett volna, ha a hét vak ember az adataikat nem szembeállítja egymással, hanem kombinálja! Arra jutottak volna, hogy az „elefánt” valamiféle nagy szikla, négy fatörzsön állva. A szikla hátulján légycsapóval, az elején egy nagy vizeskorsóval. A korsó oldalain egy-egy pálmalevél legyező, lefelé irányulva egy-egy eke, és középütt egy hosszú kígyó! Ez nem lenne olyan rossz leírása egy elefántnak valaki olyantól, aki sosem láthatja egyben.