Az ördögűző

Következzék egy természetfölötti történet Thaiföldről, a bámulatos Ácsán Cshá természetfölötti bölcsességéről.

   Egy közeli falu vezetője segédjével együtt kereste fel Ácsán Cshát kunyhójában, ahol vendégeket fogadott.  Előző este egy falubeli nőt megszállt egy erőszakos és gonosz szellem. Nem tudtak segíteni rajta, így a nagy szerzeteshez vitték. Már lehetett is hallani a sikolyokat, ahogy az Ácsánnal beszéltek.

   Azonnal utasított két fiatal tanítványt, hogy tüzet rakjanak, s azon forraljanak vizet, és két másikat is, hogy a kunyhója mellett ássanak egy hatalmas gödröt. A tanítványoknak fogalmuk sem volt, miért.

   Négy megtermett falusi, habár rizsföldeken dolgozó erős földművesek voltak, alig tudták fogva tartani a vergődő nőt. Miközben egyik legszentebb kolostorukon vonszolták keresztül a nőt, az válogatás nélkül ocsmányságokat kiabált.

   Ácsán Cshá meglátta, és rászólt a tanítványokra:

 - Ássatok gyorsabban! Forrjon az a víz! Nagy gödör és sok forró víz kell.

Sem a papok, sem a falusiak nem tudták, mire készül.

   Mikor berángatták a nőt Ácsán Cshá kunyhójába, szó szerint habzott a szája. Vérvörös szemei tágra nyílva meredtek. Őrülettől eltorzult arccal zúdította a trágárságokat és ocsmányságokat Ácsán Cshára. Újabb emberek jöttek, hogy próbálják lefogni a köpködő nőt.

 - Kész van már a gödör? Hamar! Felforrt már a víz? Gyorsabban! – kiabálta túl a nő üvöltéseit. – Bele kell dobnunk a lyukba. Öntsétek rá mind a forró vizet! Aztán temessétek el. Csakis így szabadulhatunk meg ettől a gonosz szellemtől. Ássatok gyorsabban! Több forró vizet!

   Tapasztalatból tudtuk, hogy sosem lehet biztosan tudni, mit fog Ácsán Cshá csinálni. Ő maga volt a kiszámíthatatlanság, pap formájában. A falusiak biztosra vették, hogy belehajítja majd a nőt a gödörbe, rázúdítja azt a sok forró vizet, és eltemeti. És hagyták is volna, hogy így tegyen.

   A nő is ezt gondolhatta, mert lassan kezdett lenyugodni. Még mielőtt elkészült a gödör, és a víz felforrt volna, az erőlködéstől kimerülten ült Ácsán Cshá előtt, malaszttal teljesen fogadva Ácsán Cshá áldását, mielőtt nyugodtan hazavezették volna. Óriási.

   Ácsán Cshá tudta, hogy megszállottság vagy őrület ide vagy oda, valahol mélyen mindnyájunkban ott van az önfenntartás. Gyakorlottan és igencsak drámaian megnyomta az önfenntartás indítógombját a nőben, és hagyta, hogy a fájdalomtól és haláltól való félelem elűzze az őt megszálló gonosz szellemet.

   Ilyen a bölcsesség: ösztönös, tervezetlen, megismételhetetlen.

Szólásszabadság

   Meglep, hogy a beszéd még mai nyereség-orientált gazdaságunkban is ingyenes. Csak idő kérdése, hogy egy pénzszűkében lévő kormány a szavakat is árucikknek nyilvánítsa, s ilyenformán adót vessen ki a beszédre.

   Jobban meggondolva, ez nem feltétlenül egy rossz ötlet. A régi igazság, miszerint „hallgatni arany”, ismét aktuálissá válna. A telefonvonalakon nem lógna annyi tinédzser, és a szupermarketek pénztárainál is szabadabban haladna a sor. Megnyugtató lenne a tudat, hogy bizonyos ismerőseid akkora vagyonnal bővítenék az állam kincstárát, melyből az általuk megsüketített emberek segítséget kaphatnak. A közteherviselést a keményen dolgozókról a nagydumásokra hárítaná. Persze ebben az esetben a legtöbbet adakozók maguk a politikusok lennének. Minél többet vitatkoznak a parlamentben, annál több pénz állna rendelkezésre iskolák és kórházak építésére. A gondolat maga, elégedettséggel tölt el.

   Végül pedig, ha lennének is ellenlábasai ennek az adózási rendszernek, ugyan ki engedhetné meg magának, hogy szót emeljen ellene?

A bőbeszédű teknős

   Talán meg kéne tanulnunk csöndben lenni, már életünk elején: sok problémától megkímélne minket a későbbiekben. A következő történetet az életbevágóan fontos hallgatásról gyerekeknek szoktam elmesélni, mikor a központunkba látogatnak.

   Sok évvel ezelőtt, egy hegyi tóban élt egy bőbeszédű teknős. Valahányszor találkozott egy közelben lakó állattal, olyan sokat és olyan hosszan beszélt hozzájuk, hogy hamar megunták, majd meg is haragudtak rá. Csodálkoztak rajta, hogy Bőbeszédű Teknős ugyan hogy képes ennyit beszélni légvétel nélkül. Arra gondoltak, hogy biztosan a fülén veszi a levegőt, mivel hallgatásra úgy sem használja azokat. Olyan bosszantóan bőbeszédű béka volt, hogy a közeledtére a nyulak beugráltak lyukaikba, a madarak felrepültek a fa tetejére, és még a halak is elbújtak a kövek mögé. Tudták, hogy órákig ott maradnának, ha Bőbeszédű Teknős elkezdi a mondókáját.

   Bőbeszédű Teknős igazából szörnyen magányos volt.

   Minden nyáron egy gyönyörű fehér hattyúpár érkezett a tóhoz, vakációzni. Kedvességükből még arra is futotta, hogy mindig meghallgassák Bőbeszédű urat. Vagy talán tudták, hogy úgy is csak pár hónapig lesznek itt. Bőbeszédű Teknős pedig imádta a társaságukat. Annyit tudott volna beszélni hozzájuk, míg a csillagok ki nem hunynak, de a hattyúk így is türelmesen végighallgatták volna.

  Mikor a nyár már búcsúzóban volt, és a napok egyre hűvösebbek lettek, a hattyúk összekészültek a költözéshez. Bőbeszédű Teknős sírva fakadt. Utálta a hideget, és utálta elveszíteni barátait.

   - Bárcsak veletek mehetnék! – sóhajtozott. – Néha, amikor az ösvényt ellepi a hó, a tó pedig befagy, olyan hidegnek és magányosnak érzem magam. Mi teknősök nem tudunk repülni. Ha gyalog indulnék el, mire egy kis utat megteszek, már fordulhatnék is vissza. A teknősök lassan sétálnak.

   A könyörületes hattyúkat megérintette Bőbeszédű Teknős szomorúsága. Így felajánlottak neki valamit.

 - Kedves Teknős, ne sírj! Magunkkal vihetünk, csak ígérj meg egyetlen egy dolgot.

 - Igen, igen! Megígérem! – lelkendezett Bőbeszédű Teknős, habár még nem is tudta, mit ígért meg. Mi teknősök mindig betartjuk az ígéretünket. Sőt, emlékszem, hogy egyik nap Nyúl úrnak ígértem meg, hogy megpróbálok csendben maradni pár napig, nem is olyan rég miután egy csomó mindent elmeséltem neki a különböző fajtájú és formájú teknőspáncélokról és a…

   Egy jó órával később, mikor a teknős befejezte, és meg tudtak szólalni a hattyúk, azt mondták:

 - Teknős! Meg kell ígérned nekünk, hogy befogod a szádat.

 - Simán! – válaszolt Bőbeszédű Teknős. – Valójában mi, teknősök arról is ismertek vagyunk, hogy remekül zárva tudjuk tartani a szánkat. Alig beszélünk egyáltalán. Sőt, éppen hogy ezt kezdtem el magyarázni egy halnak a múltkor, mikor…

   Egy óra múlva, mikor Bőbeszédű úr kis szünetet tartott, a hattyúk adtak neki egy botot, hogy harapjon rá, és gondja legyen arra, hogy zárva marad a szája.

   Akkor az egyik hattyú a bot egyik, a másik hattyú a másik végét csípte el a csőrével. Csapkodni kezdtek a szárnyukkal – és nem történt semmi! Bőbeszédű Teknős túl súlyos volt. Akik sokat beszélnek, sokat is esznek. És Teknős barátunk olyan kövér volt, hogy időnként a saját páncéljába sem tudott visszahúzódni.

   A hattyúk kerestek egy könnyebb botot. Ezután, a hattyúk a bot végeit harapva, a teknőssel középen, a madarak olyan erősen kezdtek csapkodni a szárnyukkal, mint hattyú azelőtt még soha. Felemelkedtek a magasba. A hattyúkkal együtt szállt a bot, a bottal együtt pedig a teknős.

   Világunk történelmében ez volt az első alkalom, hogy egy teknős repült.

   Mind magasabbra és magasabbra emelkedtek. Bőbeszédű Teknős tava egyre kisebbnek látszott. Már a hatalmas hegyek is aprónak tűntek a távolból. Csodaszép látványban volt része, amilyet még egy teknős sem pillanthatott meg korábban. Gondosan próbált mindent az eszébe vésni, hogy majd részletesen beszámolhasson barátainak, mikor hazatér.

   Átrepültek a hegyeken, majd az alföldön is. Minden rendben ment, amíg olyan délután három óra körül egy iskola felett szálltak el. A gyerekek épp akkor jöttek ki az udvarra. Egy kisfiú pont akkor nézett fel az égre. És mit látott? Egy repülő teknőst!

 - Hé! – kiáltott oda barátainak. – Nézzétek azt a hülye teknőst, repül!

A teknős nem tudta megállni.

 - Na kit hívsz te… hoppá… hüüüüüü….lyéééé….neeeek!!!

 - PLACCS – érkezett meg a teknős, ahogy a földnek csapódott.

   Ez volt az utolsó hang, amit kiadott.

  Bőbeszédű Teknős azért halt meg, mert nem tudta csukva tartani a száját, amikor igazán számított volna. Szóval, ha nem szokod meg, hogy időnként csöndben vagy, akkor nem fogod tudni csukva tartani a szádat, mikor igazán fontos lenne. Lehet, hogy te is úgy kilapulsz majd, mint szegény Bőbeszédű Teknős.

Egy nyitott száj veszedelme

   Politikusaink híresek a nyitottságról, főleg ha az álluk és az orruk közötti területről van szó. Így megy ez már hosszú évszázadok óta, ahogy a következő buddhista Jataka mese mutatja.

   Évszázadokkal ezelőtt élt egy király, akit szörnyen felbőszített egyik minisztere. Ahányszor csak megbeszélnivaló téma akadt az udvarban, ez a bizonyos miniszter mindig közbeszólt, és végtelennek tűnő monológba kezdett. Senki, még a király sem tudta leállítani. Emellett a miniszter mondókája annyira volt érdekes, mint egy pingpong-labda belseje.

   Az egyik ilyen haszontalan tanácskozás után a király elmenekült kertjébe az udvari politika okozta felfordulás elől. A kert, pórnép előtt is nyitott részén járva megpillantott egy csoport kacagó gyermeket, ahogy egy földön ülő középkorú, nyomorék férfi körül állnak. A kölykök néhány pénzérmét adtak a férfinek, egy kisméretű fára mutogattak, és csirkét kértek. A fickó elővett egy zsákot, teli apró kavicsokkal és egy köpőcsövet, amivel célba is vette a fát.

  Egyenként elkezdte levadászni a leveleket a szapora lövésekkel. Hihetetlenül rövid idő alatt, hibátlan pontossággal kakas formájúra alakította a fát. A gyerekek megint adtak neki némi pénzt, egy nagy bokorra mutattak, és elefántot kértek. A sérült lövész csakhamar elefánt formájúra alakította azt. A gyerekek örvendezése közepette, a királynak remek ötlete támadt.

  Odament a férfihoz, és felajánlotta, hogy ha segít neki megoldani egy apró, ám idegesítő problémát, akkor bármilyen gazdagságot megad neki, amit kíván. A király súgott valamit a fülébe. A férfi beleegyezően bólintott, mire az uralkodó – hetek óta először – szélesen elmosolyodott.

   Másnap reggel kezdődött ismét a tanácskozás, mint rendesen. Senki sem vette észre az új függönyt az egyik fal mentén. Az udvarnak újabb adók kivetéséről kellett tárgyalnia. Alig hirdette ki a király a napirendi pontokat, a szófosó miniszter belevágott a szónoklatával. Ahogy kinyitotta azonban a száját, valami apró és puha dolog ütközött a torkának, és esett a gyomrába. Folytatta a beszédet. Pár pillanat múlva ismét valami puha érkezett a szájába. Beszéd közben lenyelte, és folytatta a szóáradatot. Újra és újra nyelnie kellett közben, de ilyen apróságok nem akaszthatták meg mondanivalójában.

   Fél óra elszánt előadás után, pár másodpercenként lenyelve azt a valamit, kezdte szörnyen rosszul érezni magát. De olyan makacs volt, csak nem hagyta abba. Még pár perc elteltével arca különös zöld árnyalatba váltott, gyomra kavargott a hányingertől, és végül meg kellett állnia. Egyik kezét felfordult hasára, másikat szájára szorítva – nehogy valami csúnyaság férkőzzön ki rajta – elkeseredetten próbálta felkeresni a legközelebbi helyet, ahova a királya is gyalog járt.

   Az elragadtatott király átment a függönyhöz, és félrehúzva felfedte a nyomorék férfit, aki a függöny mögött bújt el fúvócsövével és egy zsák tölténnyel. A király teste csak úgy rázkódott a kacagástól, mikor meglátta, hogy a hatalmas és majdnem üres zsák csirkeszar galacsinokat tartalmazott, amik pusztító pontossággal kerültek szegény miniszter torkába!

   A miniszter hetekig nem tért vissza az udvarba. Bámulatos, mennyi munkát sikerült elvégezni távollétében. Végül mikor visszatért, sem beszélt már túl sokat. És valahányszor kinyitotta száját, mindig elé tartotta jobb kezét.

Talán a mai kongresszusokon és parlamentekben is meggyorsítaná a munkát egy ilyen mesterlövész!

Ami nem a bölcsesség

   Néhány évvel ezelőtt thai szerzetesekről szóló botrányok bukkantak fel a nemzetközi sajtóban. Saját szabályaik szerint szigorú nőtlenségben kell élniük. Amelyik szálhoz én tartozom, ezt még komolyabban kezelik: a papok semmilyen fizikai kontaktusba nem kerülhetnek nőkkel, sem pedig a papnők férfiakkal. A nyilvánosságot kapott esetekben pár szerzetes megszegte ezt a szabályt. Pajkos papok voltak. A sajtó pedig tudta, hogy olvasóikat csak a csintalan papok érdeklik, az unalmas szabálykövetők pedig semmilyen szinten sem.

   Ezen események közepette úgy éreztem, ideje bevallanom saját ügyeimet is. Így hát egy péntek este, perth-i templomunkban, mintegy háromszáz fős hallgatóság előtt, akik közt ott voltak legrégebbi támogatóink is, összeszedtem a bátorságomat, hogy elmondjam az igazságot.

- Be kell vallanom valamit nektek – kezdtem. – Nem könnyű. Jó néhány évvel ezelőtt… - Haboztam.

- Jó néhány évvel ezelőtt – próbáltam folytatni, - életem legboldogabb óráit töltöttem el… - ismét meg kellett állnom.

- Életem legboldogabb óráit éltem át… egy másik férfi feleségének szerető karjaiban. – Kimondtam. Bevallottam.

- Ölelkeztünk. Cirógattuk egymást. Csókoltunk – fejeztem be. Lehorgasztott fejjel bámultam a szőnyeget.

   Hallottam a hangot, amit a megdöbbenéstől hirtelen beszívott levegő ad. Sokan szájuk elé kapták kezüket.

  Némi sugdolózás eljutott a fülemhez: „Jaj ne! Nem, nem lehet, hogy Ácsán Brahm…” Magam előtt láttam sok régi mecénást az ajtó felé távozni, hogy sosem térjenek vissza. Még a világi buddhisták sem kavarnak mások feleségeivel – ez házasságtörés. Felemeltem a fejemet, magabiztosan végignéztem a hallgatóságon, és elmosolyodtam.

- Ez a nő – magyaráztam, mielőtt bárki is kiment volna az ajtón – ez a nő az édesanyám volt. Kisbaba koromban. – A hallgatóságból kitört a megkönnyebbült nevetés.

- Hé, igazat mondtam! – kiabáltam túl a mikrofonban a bömbölést. – Egy másik férfi felesége volt… az apámé. Ölelkeztünk, cirógattuk, arcon csókoltuk egymást. Életem egyik legboldogabb időszaka volt.

   Mikor a nézősereg letörölte arcáról a könnycseppeket és abbahagyta a kuncogást, rámutattam, hogy csaknem mindannyian elítéltek, mégpedig tévesen. Még ha a saját számból hallották, és a mondanivalóm annyira tisztának tűnt, akkor is rögtön hibás következtetésre jutottak. Szerencsére, vagy sokkal inkább mert gondosan kiterveltem, rá tudtam mutatni hibájukra.

- Hány meg hány alkalommal – kérdeztem tőlük – vagyunk kevésbé szerencsések, és vonunk le következtetéseket biztosnak tűnő tények alapján, miközben végzetes hibát követünk el?

  A végletes ítélkezés – „Ez jó, és minden más rossz” – nem bölcsesség.

Bölcsesség nélküli meghallgatás

Megcsörrent a telefon egy este Buddhista központunkban.

- Ott van Ácsán Brahm? – vakkantotta a mérges telefonáló.

- Sajnálom – válaszolt a jámbor ázsiai hölgy, aki felvette a telefont. – A szobájában pihen. Kérem, hívjon újra harminc perc múlva.

- Grr! Addigra meghal – morogta a telefonáló, majd lecsapta a kagylót.

Mikor kijöttem a szobámból jó húsz perccel ezután, az idős ázsiai hölgy még mindig falfehér arccal, remegve ült a székén. Sokan voltak körülötte, próbálván kiszedni belőle, mi a baj, de sokkos állapotában nem tudott megszólalni sem. De mikor én kezdtem szólongatni, végül kibökte:

- Valaki jön, hogy megöljön!

   Egy fiatal ausztrál férfinak adtam tanácsokat azóta, hogy először diagnosztizálták HIV-pozitívnak. Meditációt és buddhista gondolkodásmódot tanítottam neki, hogy könnyebben birkózzon meg a helyzetével. Mostanra már közel járt a halálhoz. Épp előző nap látogattam meg személyesen, és a partnere telefonhívását vártam bármely pillanatban. Így hamar kitaláltam, mire is gondolt a telefonáló. Nem én vagyok az, aki halott lesz fél óra múlva, hanem az AIDS-es fiatalember.

   Otthonához siettem. Éppen időben érkeztem, még halála előtt. Szerencsére volt időm még a központban gyorsan elmagyarázni a félreértést az idős ázsiai hölgynek, mielőtt ő is belehalt volna a megrázkódtatásba!

   Milyen gyakran van, hogy amit mondunk, és amit hallunk nem ugyanaz!

A probléma megoldása

   Buddhista szerzetesként gyakran kapok meghívást élő rádió-beszélgetésekbe. A minap kicsit elővigyázatosabbnak kellett volna lennem a meghívás elfogadásával kapcsolatban. Már beléptem a stúdióba, mikor kiderült: a műsor „felnőtt” témákról fog szólni, és élőben fogok válaszolgatni betelefonálók kérdéseire – egy szakképzett, neves szexológus társaságában.

  Minden jól alakult, miután sikerült megoldanunk a nevem kiejtésének problémáját (megegyeztünk, hogy inkább csak Mr. Szerzetes leszek aznapra). Nőtlenséget fogadott papként, az intim témák részleteiről kevés ismeretem volt, de a mélyen meghúzódó problémákat könnyedén felismertem. Csakhamar minden bejövő hívást hozzám intéztek, és végül nekem kellett végigdolgoznom a kétórás műsort. Mégis a szexológus kapta a kövér csekket! Amit én kaptam - mivel buddhista pap vagyok - csak… egy tábla csoki volt. A buddhizmus bölcsessége orvosolta ezt is. Nem eheted meg a csekket, de az a csoki nagyon finom volt! Probléma megoldva, nyamm!

   Egy másik betelefonálós műsorban egy férfi a következő kérdést tette fel: „Házas vagyok. Viszonyom van egy másik nővel, a feleségem nem tudja. Jól van ez így?”

   Te mit válaszolnál erre?

  - Ha tényleg helyénvaló lenne – válaszoltam, - nem hívott volna fel.

Sok-sok ember tesz fel hasonló kérdéseket. Tudják, hogy rosszat cselekednek, de remélik, hogy valami „szakember” majd megnyugtatja őket, hogy nincs baj. A legtöbb ember valahol mélyen tudja, mi a helyes – csak nem figyel eléggé belső hangjára.

Bölcs étkezés

  Néhány barátom imád étterembe járni. Alkalomadtán nagyon drága helyekre mennek vacsorázni, ahol készek bődületes összegeket kiadni a kitűnő fogásokért. Ugyanakkor elmulasztják az élményt, amit az étel íze adhat, mivel a partnerükkel és barátaikkal folytatott társalgásra figyelnek helyette.

   Ugyan ki beszélgetne egy nagyszerű szimfonikus zenekar előadása alatt? A zsivaj meggátolna a pompás műsor élvezetében, és előbb-utóbb ki is zavarnának a teremből. Még az izgalmas és remek filmek közben is utálja az ember, ha megzavarják. Akkor miért beszél az ember étkezés alatt?

   Ha egy átlagos étteremről van szó, akkor jó ötlet lehet beszélgetést kezdeményezni, figyelemelterelésként az ízetlen kajáról! De mikor az étek valóban finom, s még az árát is megkérik, mondd meg a társaidnak, hogy inkább legyenek csöndben, hogy tényleg megkapd, amiért fizettél. Ez a bölcs étkezés.

  Még ha csöndben is eszünk, gyakran elhibázzuk a pillanat élvezetét. Fogainkkal az aktuális falatot rágcsálva már a következő célpontot keressük szemünkkel a tányéron. Néhányan két vagy három falattal maguk előtt járnak – egy a szájban, egy a villán várakozik, még egy a tányéron már előkészítve, míg elménk a villán közeledő adagot vizsgálja.

   Ahhoz, hogy teljesen megízlelhessük ételünket és életünket, gyakrabban kellene csendben átélni a pillanatokat. Ekkor az élet ötcsillagos éttermében is megkapnánk, ami jár.