A kutya, aki a legvégén nevetett

   Első szerzetesi évem Thaiföldön egybeesett a Vietnámi Háború utolsó évével. Ácsán Cshá kolostorához közel feküdt Ubon városa, ahol amerikai légi bázis is volt. Ácsán Cshá nagy élvezettel osztotta meg velünk a következő történetet arról, hogyan kezeljük a sértegetést.

   Egy amerikai katona riksán utazott a bázisról a városba. A város határánál elhaladtak egy útszéli ivó előtt, ahol a riksás néhány cimborája már eléggé részeg volt.

 - Hé! – kiabáltak oda thaiul. – Hova viszed azt a koszos kutyát? – Nagyot nevetett, az amerikai katonára mutogatva.

   Egy pillanatra a sofőr megriadt. A katona igen nagytermetű volt, és Thaiföldön „koszos kutyának” hívni valakit elkerülhetetlen bunyót jelentett. De a katona csak csendben bámult, a csodás tájat szemlélve. Nyilván nem értett thaiul.

   A sofőr úgy döntött hát, hogy jó mókát csinál az amerikaiból, és visszakiabált:

 - Viszem ezt a koszos kutyát és behajítom a Hold folyóba, hogy megfürödjön végre a büdös korcs!

   A sofőr és részeg haverjai is röhögtek, a katona mozdulatlan maradt.

   Mikor megérkeztek a megadott címhez, a kocsis nyújtotta markát a menetdíjért, de az amerikai katona kezdett csendesen elsétálni.

   A riksás felindultan utána kiáltott tördelt, de kivehető angolsággal:

 - Hé! Uram! Maga fizet nekem dollár!

Erre a hatalmas amerikai katona nyugodtan hátrafordult, és folyékony thai nyelven válaszolt:

 - A kutyáknak nincs pénzük.

Nevetni magadon

   Az egyik legjobb tanács, amit fiatal tanárként kaptam az volt, hogy ha hibázol, és a gyerekek nevetnek, akkor nevess te is. Így a tanulóid sosem rajtad, hanem veled együtt nevetnek.

   Sok év elmúltával Perthben oktató szerzetesként gyakran hívtak el középiskolákba, hogy a buddhizmusról beszéljek. A nyugati tizenéves iskolások gyakran kóstolgattak, próbáltak zavarba hozni. Mikor a végére értem a buddhista kultúra leírásának, és lehetett kérdezni, egy tizennégy éves lány feltette a kezét és azt kérdezte:

 - A lányok még mindig begerjesztenek?

   Szerencsére a többi lány az osztályban a segítségemre sietett, és lehurrogták, mivel őket is blamálta a dolog. Ami engem illet, én csak nevettem, és feljegyeztem az esetet, talán majd egy későbbi beszédemhez jól jön még.

   Egy másik alkalommal a város egy főutcáján sétáltam, mikor pár iskolás lány közelített felém.

- Szia! – köszöntek rám igazán barátságosan – emlékszel ránk? Nemrég voltál a sulinkban beszédet tartani.

- Lenyűgöző, hogy emlékeztek rám – válaszoltam.

- Sosem felejtünk el! – mondta egyikük. – Hogyan is felejthetnénk el egy papot, akit „Bra”-nak hívnak?

/A „bra” angolul melltartót jelent./

A szerzetes öltözködési szabálya, avagy Dress Code: MONK

   Az én irányzatomhoz tartozó szerzetesek barna csuhát viselnek, és ez minden. Pár évvel ezelőtt el kellett mennem egy ausztráliai kórházba, pár napra. A felvételkor megkérdezték, hogy hoztam e magammal pizsamát? Mondtam, hogy a szerzetesek nem hordanak pizsamát; vagy ez a talár, vagy semmi. Úgyhogy hagyták, hadd hordjam.

   A baj csak az, hogy a papi köntösünk köntösnek is néz ki.

Egy vasárnap délután Perth egyik elővárosában a kolostor teherautóját pakoltam az építkezéshez szükséges dolgokkal. Egy tizenhárom körüli ausztrál lány jött elő egy közeli házból, hogy beszéljen velem. Sosem látott azelőtt buddhista papot. Előttem állva, kezeivel a csípőjén végigmért, majd tömény undorral megszólalt:

 - Úgy öltözöl, mint egy lány! Tisztára beteges! Fúj!

   Annyira magánkívül volt, hogy felnevettem. Eszembe is jutott tanárom, Ácsán Cshá, amint tanácsot ad tanítványainak, miként kezeljék a sértéseket: „Ha valaki kutyának hív, ne légy mérges. Csak nézd meg a hátsódat. Ha nem látsz farkat, akkor nyilván nem vagy kutya. Probléma letudva.”

   Néha dicséretet is kapok azért, mikor nyilvános helyen hordom a taláromat.

Dolgom volt a városban. Sofőröm (a papok nem vezethetnek) a kolostori autót egy többszintes parkolóházban tette le. Kijelentette, hogy muszáj vécére mennie, de mivel a parkoló mosdóit koszosnak gondolta, egy közeli mozit kívánt igénybe venni erre a célra. Szóval, ahogy sofőröm a természet hívó szavának engedelmeskedve beszaladt a moziba, én kint vártam a forgalmas utcán.

   Egy fiatalember közelített hozzám, kedvesen mosolygott, és megkérdezte, meg tudnám e mondani az időt. A magamfajta papok nagyon ártatlanok. Életem nagy részét kolostorban töltöttem. Ezen felül, mivel a szerzetesek nem hordanak karórát, udvariasan elnézését kértem, amiért nem tudom az időt. Összeráncolta szemöldökét, és odébb állt.

   Még csak pár lépésre járt, mikor végre beugrott, mit akart mondani a pasas. A „Tudod, mennyi az idő?” talán a világ legrégebbi ismerkedős szövege. Később tudtam meg, hogy azon az utcán hagytak kint, ami Perth legismertebb találkahelye – melegeknek!

   A meleg fickó megfordult, hogy ismét szemügyre vegyen, majd a legjobb Mae West-et utánzó hangján (amerikai színésznő az 1930-as évekből) így szólt:

 - Hjajj! De azért nagyon csinosan nézel ki abban a ruciban!

Vacsora az Amnesty Internationallel

  Tekintettel a kolostoromban uralkodó szigorú körülményekre, fokozottan ápolom a jó kapcsolatot az Amnesty Internationallel perth-i tagintézményükön keresztül. Szóval mikor meghívást kaptam egy vacsorára a szervezet rendezésében, mellyel az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának ötvenedik évfordulóját kívánták megünnepelni, a következő választ írtam:

   

     Kedves Julia reklámosztály-vezető!

  Igen nagy örömmel kaptam kézhez levelüket, melyben meghívnak a május 30-án rendezett vacsorára az EJENY 50. évfordulójának megünneplésére. Nagyon hízelgőnek találtam, hogy gondoltak rám egy ilyen eseményen.

   Azonban én a buddhizmus téraváda iskolájának szerzetese vagyok („Az öregek tanítása”, a buddhizmus indiai változatát őrizte meg Délkelet-Ázsiában – a ford.), amely minőségem szigorú szabályok betartására kötelez. Sajnálatos módon ez a szabály megtiltja, hogy a déltől másnap napkeltéig tartó időszakban étkezzek, így – fájdalom! – a vacsora kilőve! Az alkohol szintén a tilos kategória, amibe a bor is beletartozik. Ha elfogadnám a meghívásukat, muszáj lenne üres tányérral és pohárral üldögélnem egy asztalnál, ahol körülöttem vidáman zabáló emberek pusztítanák a biztosan ínycsiklandó, lakomai étkeket. Ez számomra kínzás lenne, amit önök, az Amnesty International sosem bocsátana meg!

   Ezen felül, a buddhizmus ezen ágának szerzeteseként nem kaphatok vagy birtokolhatok pénzt. Oly mélyen vagyok itt vidáman a szegénységi küszöb alatt, hogy számtalan kormányzati statisztikába rondítok bele! Szóval nincs módom fizetni a vacsoráért, amit egyébként sem ehetnék meg.

   Azzal kívántam folytatni, hogy egy magamfajta szerzetes, nagy problémákba ütközne az ilyen eseményhez illő öltözékek viselete terén is - de úgy gondolom ennyi is elég lesz. Sajnálatomat szeretném kifejezni, hogy nem tudok részt venni a vacsorán.

Maradok boldog szegénységben,

Brahm

A szabad világ

  Pár hétig egyik szerzetestársam meditációt tanított egy új, Perthez közeli, fokozottan szigorú felügyelettel ellátott fegyházban. A fogvatartottak kis csoportja jól megismerték és tisztelték a szerzetest. Egyik alkalom után megkérdezték a buddhista kolostorban érvényes napirendjét.

 - Minden nap reggel négykor kell kelni – kezdte. – Néha nagyon hideg van, mert a kicsi szobáinkban nincs fűtés. Naponta egyszer étkezünk, minden összekeverve, egyetlen tálban. Délután és este egyáltalán semmit sem ehetünk. Nincs szex vagy alkohol, természetesen. Sem pedig televízió, rádió vagy zene. Sosem nézünk filmeket, vagy sportolunk. Keveset beszélünk, keményen dolgozunk, és a szabadidőnket törökülésben töltjük, a légzésünkre figyelve. Aludni, azt a földön szoktuk.

   A rabok megdöbbentek kolostorunk spártai puritánságától. Ennek fényében a fokozottan felügyelt fegyház ötcsillagos hotelnek tűnt. Sőt, az egyik rabot annyira elragadta az együttérzés, amit szerzetes barátom sanyarú sorsa keltett benne, hogy egy pillanatra megfeledkezett arról, hol van, és így szólt:

 - Szörnyű lehet a kolostorodban élni. Miért nem jössz inkább ide, és laksz velünk?

  Barátom elbeszélése szerint erre mindenkiből kirobbant a nevetés. Akárcsak belőlem, mikor elmondta. Ezután kezdtem mélyebben elmélkedni az esetről.

   Való igaz, hogy a kolostorom sokkal aszkétikusabb, mint a társadalom gonosztevőinek fenntartott legszigorúbb börtönök, mégis sokan jönnek és maradnak itt szabad akaratukból, és találnak boldogságra. Ugyanakkor sokan akarnak megszökni a jól felszerelt börtönökből, és még többen boldogtalanok ott. Miért?

   Azért, mert az én kolostoromban, a bentlakók itt akarnak lenni; egy börtönben a bentlakók pedig nem akarnak ott lenni. Ez a különbség.

   Bármelyik hely, ahol nem akarsz lenni, legyen akármilyen kényelmes, az börtön számodra. Ez a „börtön” szó igazi jelentése. Ha olyan munkád van, amit nem akarsz, börtönbe vagy zárva. Ha olyan párkapcsolatban vagy, amire nem vágysz, börtönben vagy. Ha egy beteg és kínzó testben élsz, amiben nem akarsz, akkor bizony az is egy börtön számodra. Börtön bármelyik élethelyzet, amiben nem akarsz lenni.

   Szóval hogy menekülhetsz ki az élet sok-sok börtönéből?

Egyszerű. Csak változtasd meg a helyzethez való hozzáállásodat arra, hogy ott akarsz lenni. Legyen szó San Quentin-ről (az a kaliforniai börtön, ahol az állam összes kivégzését végrehajtják) vagy egy fokkal jobb helyről, mint a kolostorom – ha ott akarsz lenni, megszűnik börtönnek lenni számodra. Megváltoztatva a felfogásodat a munkádról, a kapcsolatodról, vagy beteg testedről, és elfogadva a szituációt elutasítás helyett, akkor már nem fogod börtönbe zárva érezni magad. Amikor belenyugszol, hogy ott vagy, akkor szabaddá válsz.

   Elégedettnek lenni azzal, ahol vagy – ez a szabadság. Börtön az, amikor valahol máshol akarsz lenni. A Szabad Világot az elégedettek tapasztalhatják meg. Az igazi szabadság a vágyaktól való megszabadulás, nem a vágyak szabadsága.

Melyik szabadságot szeretnéd?

   Két igen megbecsült thai szerzetes meghívást kapott egy világi támogatójuk otthonába, reggelire. A recepciós szobában, ahol várakoztak, egy nagyon mutatós akvárium állt, tele különféle halakkal. A fiatalabb pap szóvá tette, hogy a buddhizmus könyörületességről szóló alapelvével ellentétes halakat tartani akváriumban. Olyan, mintha börtönbe zárnák őket. Miféle tettével érdemelte ki a hal, hogy fogva tartsák egy üvegfalú börtönben? Szabadon kellene járniuk-kelniük folyókban és tavakban, ahogy csak szeretnének. A másik pap nem értett egyet. Egyetértett abban, hogy a halak valóban nem követhették szabadon vágyaikat, de egy akváriumban élve sok veszélytől is megszabadultak. Fel is sorolta ezen szabadságokat:

1. Láttál már horgászt, ahogy valakinek az otthonában lévő akváriumába lógatja a pecabotját? Nem! Tehát az első ilyen szabadság az, hogy megszabadul a horgász veszélyétől. Képzeld csak el, milyen lehet egy halnak a szabadban. Mikor egy húsos kukacot vagy egy zaftos legyet látnak, sosem tudhatják, hogy biztonságosan ehető e. Minden kétséget kizáróan látták már barátaikat és rokonaikat ráharapni egy jóízűnek tűnő kukacra, aztán hirtelen eltűnni az életükből örökre. Egy vadon élő halnak a táplálkozást veszély itatja át, és gyakran tragédiába torkoll. Megrázó lehet egy-egy vacsora. Vélhetően minden hal krónikus emésztési zavaroktól szenved a szorongásos állapotok miatt, amit minden étkezés kivált, és a paranoid egyedek bizonyára éhen is halnak. A vad halak tutira pszichotikusok. De egy akváriumi hal megszabadult ettől a veszélytől.
2. A vadvízi halaknak még a nagyobb halak miatt is fájhat a fejük. Néhány elhagyatott folyóban manapság nem biztonságos kiúszni a sötét öblökbe! Ugyanakkor egyetlen haltulajdonos sem tesz olyan példányt a tartályba, amelyiknek szokása a többi hal elfogyasztása. Szóval egy akváriumi hal megszabadult a kannibál halak jelentette veszélytől.
3. A természet körforgásában a halak néha bizony élelem nélkül maradnak. De a tartályban lévőknek olyan, mintha egy étterem mellett laknának. Naponta kétszer jól kiegyensúlyozott ételt kapnak házhoz szállítással  ami még a pizzafutárnál is sokkal kényelmesebb, mivel nem kell fizetniük sem. Szóval egy tartályban élő hal megszabadult az éhség félelmétől is.
4. Ahogy az évszakok követik egymást, a folyók és tavak is ki vannak téve a hőmérsékleti változásoknak. Télen még olyan hideg is jöhet, hogy a víz felszíne befagy. Nyáron túl meleg is lehet a halaknak, vagy ki is száradhat. De egy akváriumi halnak olyan, mintha nekünk légforgatós légkondicionálónk lenne. A vízhőmérséklet kellemes és állandó a tartályban, egész nap és végig az év során. Szóval egy akváriumi hal megszabadult a hideg és a meleg veszélyeitől.
5. A vadonban senki nincs, aki ellátná a beteg halakat. De az akváriumi halaknak ingyenes egészségbiztosításuk van. A tulaj házhoz hívja a haldoktort, amikor megbetegedést észlel; még csak klinikára sem kell utazniuk. Szóval egy akváriumi hal megszabadult az orvosi ellátás hiányának veszélyétől.

   A másik, idősebb pap összefoglalta álláspontját. Sok előnnyel jár egy halnak, ha akváriumban él. Igaz, hogy nem követhetik szabadon vágyaikat, és úszkálhatnak ide-oda, de oly sok veszélytől és kényelmetlenségtől megszabadulnak.

   Az idősebb pap elmagyarázta azt is, hogy ugyanez a helyzet az erkölcsösen élő emberekkel is. Igaz, hogy nem követhetik szabadon a vágyaikat, és megtartóztatják magukat ettől-attól, de oly sok kényelmetlenségtől és veszélytől megszabadulnak.

Te melyik fajta szabadságot szeretnéd?

Kétfajta szabadság

   Világunkban kétfajta szabadság létezik: a vágyak szabadsága, és a vágyaktól való szabadság.

   Modern nyugati kultúránk e kettőből csak az elsőt ismeri el: a vágyak szabadságát. Hovatovább isteníti ezt azzal, hogy az alkotmány és az emberi jogok legelső pontjaként betonozza be. Azt mondhatjuk, hogy a legtöbb nyugati kultúra alapvető hittétele az, hogy az emberek a lehető legnagyobb mértékben megvalósíthassák vágyaikat. Szembetűnő azonban, hogy ezen országokban az emberek nem nagyon érzik szabadnak magukat.

   A másik fajta szabadság, a vágyaktól való szabadság csak néhány vallásos közösségben üdvözölt. Megelégedettséget, vágyaktól mentes békességet hirdet. Érdekes, hogy az ilyen mértéktartó közösségekben, mint például az én kolostorom is, az emberek szabadnak érzik magukat.

Mikor minden vágyam teljesült

   A mi hagyományaink szerint a szerzetesek nem fogadhatnak el, birtokolhatnak vagy kezelhetnek semmilyen pénzösszeget. A nagy szegénységünkkel rontjuk az államgazdasági statisztikát.

   Takarékoskodva élünk az önként adott, egyszerű ajándékokból, amit világi életű támogatóinktól kapunk. Ugyanakkor előfordul, hogy valami különleges ajánlatot is kapunk.

   Segítettem egy thai férfin valamilyen személyes problémával kapcsolatban. Hálája jeléül azt mondta:

 - Uram, szeretnék adni magának valamit, személyesen. Mit hozhatok ötszáz bahtért?

Az ilyen felajánlásoknál megszokott módon megnevezte az összeget is a félreértések elkerülése végett. Mivel nem tudtam hirtelen, hogy mit akarok és a férfi is sietett, megegyeztünk, hogy holnap visszajön és válaszolok neki.

   Mindezek előtt csak egy boldog pap voltam. Most elkezdtem számba venni, hogy mit akartam. Listát írtam. És a lista egyre csak bővült. Csakhamar ötszáz baht kevésnek bizonyult. De olyan nehéz volt bármit is kihúzni a listámról. Kívánságok bukkantak fel a semmiből és szilárdultak életfontosságú szükségletekké. És tovább hízott a lista. Mostanra már ötezer baht sem lett volna elég!

   Felismerve mi történik, elhajítottam a listámat. Másnap jótevőmnek megmondtam, hogy adja az ötszáz bahtot a kolostor építési alapjába, vagy más jótékony célra. Nem akartam a pénzt. Leginkább csak azt akartam, hogy visszanyerjem azt a ritka elégedettséget, ami előző nap még az enyém volt. Mikor nem volt pénzem, sem más módom dolgokat megszerezni, akkor teljesült minden vágyam.

   A sóvárgásnak sosincs vége. Még egy milliárd baht sem elég, vagy egy milliárd dollár sem. De a vágyaktól való megszabadulás véget vet ennek. Ilyenkor semmit sem kívánsz. Elégedett vagy azzal, amid van.