A bőbeszédű teknős

   Talán meg kéne tanulnunk csöndben lenni, már életünk elején: sok problémától megkímélne minket a későbbiekben. A következő történetet az életbevágóan fontos hallgatásról gyerekeknek szoktam elmesélni, mikor a központunkba látogatnak.

   Sok évvel ezelőtt, egy hegyi tóban élt egy bőbeszédű teknős. Valahányszor találkozott egy közelben lakó állattal, olyan sokat és olyan hosszan beszélt hozzájuk, hogy hamar megunták, majd meg is haragudtak rá. Csodálkoztak rajta, hogy Bőbeszédű Teknős ugyan hogy képes ennyit beszélni légvétel nélkül. Arra gondoltak, hogy biztosan a fülén veszi a levegőt, mivel hallgatásra úgy sem használja azokat. Olyan bosszantóan bőbeszédű béka volt, hogy a közeledtére a nyulak beugráltak lyukaikba, a madarak felrepültek a fa tetejére, és még a halak is elbújtak a kövek mögé. Tudták, hogy órákig ott maradnának, ha Bőbeszédű Teknős elkezdi a mondókáját.

   Bőbeszédű Teknős igazából szörnyen magányos volt.

   Minden nyáron egy gyönyörű fehér hattyúpár érkezett a tóhoz, vakációzni. Kedvességükből még arra is futotta, hogy mindig meghallgassák Bőbeszédű urat. Vagy talán tudták, hogy úgy is csak pár hónapig lesznek itt. Bőbeszédű Teknős pedig imádta a társaságukat. Annyit tudott volna beszélni hozzájuk, míg a csillagok ki nem hunynak, de a hattyúk így is türelmesen végighallgatták volna.

  Mikor a nyár már búcsúzóban volt, és a napok egyre hűvösebbek lettek, a hattyúk összekészültek a költözéshez. Bőbeszédű Teknős sírva fakadt. Utálta a hideget, és utálta elveszíteni barátait.

   - Bárcsak veletek mehetnék! – sóhajtozott. – Néha, amikor az ösvényt ellepi a hó, a tó pedig befagy, olyan hidegnek és magányosnak érzem magam. Mi teknősök nem tudunk repülni. Ha gyalog indulnék el, mire egy kis utat megteszek, már fordulhatnék is vissza. A teknősök lassan sétálnak.

   A könyörületes hattyúkat megérintette Bőbeszédű Teknős szomorúsága. Így felajánlottak neki valamit.

 - Kedves Teknős, ne sírj! Magunkkal vihetünk, csak ígérj meg egyetlen egy dolgot.

 - Igen, igen! Megígérem! – lelkendezett Bőbeszédű Teknős, habár még nem is tudta, mit ígért meg. Mi teknősök mindig betartjuk az ígéretünket. Sőt, emlékszem, hogy egyik nap Nyúl úrnak ígértem meg, hogy megpróbálok csendben maradni pár napig, nem is olyan rég miután egy csomó mindent elmeséltem neki a különböző fajtájú és formájú teknőspáncélokról és a…

   Egy jó órával később, mikor a teknős befejezte, és meg tudtak szólalni a hattyúk, azt mondták:

 - Teknős! Meg kell ígérned nekünk, hogy befogod a szádat.

 - Simán! – válaszolt Bőbeszédű Teknős. – Valójában mi, teknősök arról is ismertek vagyunk, hogy remekül zárva tudjuk tartani a szánkat. Alig beszélünk egyáltalán. Sőt, éppen hogy ezt kezdtem el magyarázni egy halnak a múltkor, mikor…

   Egy óra múlva, mikor Bőbeszédű úr kis szünetet tartott, a hattyúk adtak neki egy botot, hogy harapjon rá, és gondja legyen arra, hogy zárva marad a szája.

   Akkor az egyik hattyú a bot egyik, a másik hattyú a másik végét csípte el a csőrével. Csapkodni kezdtek a szárnyukkal – és nem történt semmi! Bőbeszédű Teknős túl súlyos volt. Akik sokat beszélnek, sokat is esznek. És Teknős barátunk olyan kövér volt, hogy időnként a saját páncéljába sem tudott visszahúzódni.

   A hattyúk kerestek egy könnyebb botot. Ezután, a hattyúk a bot végeit harapva, a teknőssel középen, a madarak olyan erősen kezdtek csapkodni a szárnyukkal, mint hattyú azelőtt még soha. Felemelkedtek a magasba. A hattyúkkal együtt szállt a bot, a bottal együtt pedig a teknős.

   Világunk történelmében ez volt az első alkalom, hogy egy teknős repült.

   Mind magasabbra és magasabbra emelkedtek. Bőbeszédű Teknős tava egyre kisebbnek látszott. Már a hatalmas hegyek is aprónak tűntek a távolból. Csodaszép látványban volt része, amilyet még egy teknős sem pillanthatott meg korábban. Gondosan próbált mindent az eszébe vésni, hogy majd részletesen beszámolhasson barátainak, mikor hazatér.

   Átrepültek a hegyeken, majd az alföldön is. Minden rendben ment, amíg olyan délután három óra körül egy iskola felett szálltak el. A gyerekek épp akkor jöttek ki az udvarra. Egy kisfiú pont akkor nézett fel az égre. És mit látott? Egy repülő teknőst!

 - Hé! – kiáltott oda barátainak. – Nézzétek azt a hülye teknőst, repül!

A teknős nem tudta megállni.

 - Na kit hívsz te… hoppá… hüüüüüü….lyéééé….neeeek!!!

 - PLACCS – érkezett meg a teknős, ahogy a földnek csapódott.

   Ez volt az utolsó hang, amit kiadott.

  Bőbeszédű Teknős azért halt meg, mert nem tudta csukva tartani a száját, amikor igazán számított volna. Szóval, ha nem szokod meg, hogy időnként csöndben vagy, akkor nem fogod tudni csukva tartani a szádat, mikor igazán fontos lenne. Lehet, hogy te is úgy kilapulsz majd, mint szegény Bőbeszédű Teknős.