Amikor fülig szerelmesek vagyunk,
csak a ’jó téglák’ tűnnek fel partnerünk falában. Csak azokat akarjuk meglátni és
azokat is látjuk csak meg. Struccpolitikát folytatunk. Később aztán a vállóügyvédnél,
már csak a rossz téglákat látjuk. Átsiklunk azok felett a tulajdonságok felett
is, amik jóvátehetnék az egészet. Nem akarjuk látni, így hát nem is látjuk meg
őket. Megint nem ismerjük el az igazságot.
Hogy
lehet az, hogy Ámor nyila mindig rosszul megvilágított szórakozóhelyeken,
meghitt, gyertyafényes vacsorákon, esetleg holdfényes éjszakákon találja el az
embert? Azért, mert ilyenkor nem látszanak a mitesszerek meg a rossz fogak. Gyertyafénynél
a képzeletünk szabadon szárnyalhat arról, hogy a velünk szemben ülő hölgy,
valójában szupermodell, vagy, hogy a férfi szakasztott filmcsillag.
Szeretünk fantáziálni, és
fantáziálunk, hogy tudjunk szeretni. Legalább most már tudjuk, hogy mit is
csinálunk.
A
szerzeteseket nem érdekli a gyertyafényes romantikázás. Szívesebben kapcsolják
fel a lámpát, és világítanak rá az igazságra. Ha álmodozni akarsz, távolról
kerüld el a kolostorokat! Elsőéves szerzetesként egy kocsi hátuljában, észak-kelet
Tájföldön, két másik nyugati szerzetessel és a tanárommal, Ácsán Cshá-val
utaztam, aki az anyósülésen ült. Ácsán Cshá hirtelen hátrafordult és rászegezte
tekintetét a mellettem csücsülő, fiatal amerikai újoncra, aztán mondott valamit
táj-nyelven. A velünk utazó harmadik, nyugati szerzetesnek folyékony volt a
táj-szólása, így fordította is: „Ácsán Cshá azt mondja, hogy a Los Angelesben hagyott
barátnőd jár az eszedben.”
Az
amerikai kopasznak igencsak leesett az álla. Ácsán Cshá a gondolataiban
olvasott – méghozzá pontosan. Ácsán Cshá csak mosolygott, majd tovább fordították
szavait: „Ne aggódj! Ezen könnyen segíthetünk. A követező alkalommal, amikor
írsz neki, kérd meg, hogy küldjön valami nagyon személyeset, valami igazán
bensőségeset, amit aztán mindig elővehetsz, ha hiányzik, hogy emlékeztessen rá!”
„Szabad
ilyet egy szerzetesnek?” kérdezte meglepve az újonc.
„Hogyne.”
mondta Ácsán Cshá.
Talán
a szerzetesek mégis konyítanak valamit a romantikához.
Amit
Ácsán Cshá eztán mondott, több percbe került lefordítani. Várnunk kellett a tolmácsunkra,
hogy összeszedje magát.
„Ácsán
Cshá azt mondja…” komoly erőfeszítésébe került, hogy könnyeivel küszködve befejezze
mondatát. „Ácsán Cshá azt mondja, hogy kérd meg, küldjön egy üveggel a saját
ürülékéből. Így bármikor, amikor hiányozni kezd, előveheted az üveget és kinyithatod!”
Hát mi ez, ha nem személyes
tulajdon? Amikor szerelmet vallunk kedvesünknek, nem azt mondjuk, hogy mindent
imádunk bennük? Ugyanez a tanács adható, ha egy nővér hiányolja a fiúját.
Ahogy mondtam, ha
romantikára vágysz, inkább maradj távol a kolostorunktól!
