Az ember a négy feleségével

   Egy férfi, aki nagyon sikeres volt életében, négy feleséget tartott. Mikor élete már a végéhez közeledett, ágyához hívatta negyedik feleségét, a legújabbat és legfiatalabbat.

 - Drágám – mondta, a hölgy csodás alakját pásztázva – egy, vagy két napon belül halott leszek. Halálom után magányos lennék nélküled. Velem tartanál?

 - Kizárt! – jelentette ki a dekoratív nő. – Itt kell maradnom. Elmondok érted egy imát a temetéseden, de többet nem tehetek. – Azzal kiviharzott a szobából.

   A hideg elutasítás tőrként hatolt a férj szívébe. Oly sok figyelmet szentelt legfiatalabb feleségének. Olyan büszke volt rá, hogy a fontosabb társasági eseményekre mindig őt vitte magával. Méltóságteljessé tette öregkorára. Meglepte, hogy nem szereti a lány annyira, mint ő viszont.

   Ám még mindig volt három felesége, úgyhogy behívta a harmadikat, akit középkorúként vett el. Oly keményen dolgozott ennek a harmadiknak a kezéért! Mélyen szerette, amiért oly sok örömet szerzett neki. Olyan vonzó nő volt, hogy sok férfiember vágyott rá, de mindig hűséges maradt. Biztonságérzetet adott neki.

 - Kedvesem – szólt hozzá, szorosan megragadva – egy-két napon belül halott leszek. Halálom után magányos leszek nélküled. Velem tartanál?

 - Teljesen lehetetlen! – jelentette ki a csábító fiatal nő, amolyan üzletasszonyi stílusban. – Ki hallott már ilyenről?! Pazar temetést szervezek neked, de utána a fiaiddal maradok.

   Harmadik feleségének jövőbeni hűtlensége lelke velejéig megrázta. Elküldte hát, és második feleségét hívta.

   Második feleségével nőtt fel. Nem volt ugyan olyan vonzó, de mindig számíthatott a segítségére, ha bármilyen baj volt, és felbecsülhetetlen tanácsokkal látta el. Ő volt a legbizalmasabb barátja.

 - Szerelmem – kezdte, magabiztos szemébe nézve – egy-két napon belül halott leszek. A halál után magányos leszek nélküled. Velem tartanál?

 - Sajnálom – válaszolt a nő bocsánatkérően, - de nem mehetek veled. Veled tartok a sírodig, de nem tovább.

   Az öregember összeomlott. Első feleségét hívatta, akit mintha mindig is ismert volna. Az elmúlt években igencsak elhanyagolta őt, főleg miután találkozott kiváló harmadik és csábító negyedik feleségével. De ez a legelső feleség volt az, aki igazán fontos volt számára, csendesen dolgozva a háttérben. Elszégyellte magát, mikor meglátta tépett ruhájában, csont-soványan.

 - Egyetlenem – mondta könyörögve – egy-két nap, és halott leszek. Halálom után magányos lennék nélküled. Velem tartanál?

 - Hát persze, hogy veled megyek – válaszolt egykedvűen. – Mindig veled tartok, egyik életből a másikba.

Az első feleséget Karmának hívták. A második feleség neve Család. A harmadik feleség a Vagyon. És a negyedik feleséget Hírnévnek hívják.

   Kérlek, olvasd el újra a történetet most, hogy már ismered a négy feleséget. Melyik feleséggel a legfontosabb törődni? Melyik tart veled halálod után?

Egyszer fent, egyszer lent

   Talán az érzelmileg legerőteljesebb pillanata a temetési szertartásoknak az, mikor leeresztik a koporsót a sírba, vagy hamvasztás esetén megnyomják a gombot, ami mozgásba hozza az érckoporsót. Olyan, mintha a szeretett személy, utolsó, földi maradványaitól is végleg megfosztanák a gyászolókat. Gyakran ez az a pillanat, amikor már nem lehet visszatartani a könnyeket.

   Különösen nehéz átélni ezeket a pillanatokat Perth némelyik krematóriumában. Azokban ugyanis a gomb megnyomására koporsó leereszkedik egy alagsori komplexumba, ahol a kemencék vannak. Ez a hagyományos temetést hivatott lemásolni. Ugyanakkor, egy halott ember lesüllyedése tudat alatt is a pokolba zuhanást szimbolizálja. Épp elég baj szeretteink elvesztése, de hogy még ehhez a másvilágba való süllyedést is hozzáadjuk, az már elviselhetetlen.

   Épp ezért javaslatot tettem, hogy a krematórium kápolnáját alakítsák át úgy, hogy mikor a pap megnyomja a gombot, a koporsó elegánsan felemelkedik a levegőbe. Egy szimpla hidraulikus emelő is megfelel. Ahogy a koporsó eléri a mennyezetet, a szárazjég kavargó, fehér felhői közt tűnne el, a kinyíló csapóajtón át pedig mennyei muzsika lenne hallható. Milyen lelki segítséget nyújtana ez a gyászolóknak!

   Ugyanakkor néhányan, akik hallottak erről az ötletemről arra világítottak rá, hogy ez csökkentheti a ceremónia becsességét, főleg akkor, ha minden jelenlévő tudja: az elhunyt csirkefogónak semmi keresnivalója sem lenne „odafenn”. Szóval átalakítottam a javaslatomat: legyen három választható gomb, minden eshetőségre: egy „felfele” a jótevőknek, egy „lefele” a gazembereknek, és egy „oldalra” a nehezen megítélhető többségnek. Aztán, elismerve a nyugati társadalom demokráciára való törekvését, és hogy az amúgy borzalmas rítust, némileg érdekesebbé tegyük, kézfeltartással megszavaztatnám a jelenlévőkkel, hogy melyik gombot nyomjam a háromból! Ez sokkal emlékezetesebbé tenné a temetési szertartásokat – és jó okot adna arra, hogy jelen legyünk!

Lehulló levelek

   Talán a legnehezebben elfogadható esemény egy gyermek halála. Számos alkalommal ért a megtiszteltetés, hogy én vezethettem a temetési szertartását egy kisfiúnak vagy kislánynak, aki még nemrég indult útnak az élet kalandos utazásán. Az én dolgom volt az, hogy átvezessem a szülőket és másokat is a gyász tortúráján, és a megszállott válaszkeresést egyetlen kérdésre: Miért?

      Gyakran idézem a következő példázatot, amit sok évvel ezelőtt, Thaiföldön hallottam.

Egy egyszerű erdei szerzetes magányosan meditált a dzsungelben, nádkunyhójában. Késő délután nagyon erőteljes vihar támadt, a monszun idején. A szél üvöltött, mint egy sugárhajtású repülő, és sűrű eső verdeste kunyhójának falát.  Ahogy leszállt az est, a vihar is egyre inkább eldurvult. Először letörő ágakat lehetett hallani, ahogy letörnek a fákról. Aztán a szélvihar ereje gyökerestül tépte ki a fákat, hogy mennydörgő robajjal hulljanak a földre.

   A szerzetes hamar rájött, hogy nádkunyhója semmiféle védelmet nem nyújt. Ha egy fa, vagy akár csak egy nagyobb ág a kunyhójára zuhan, simán keresztülszakítja a tetőt, és halálra zúzza. Nem aludt egész éjjel. Gyakran hallotta, ahogy az erdő óriásai utat törnek maguknak a föld felé. Ilyenkor jó ideig a torkában dobogott a szíve.

   A hajnal előtti órákban, ahogy az gyakran lenni szokott, elállt a vihar. A reggel első fényeinél a szerzetes kimerészkedett kunyhójából, hogy megnézze a károkat. Sok nagy ág, és két igen méretes fa is éppen hogy elkerülte kunyhóját. Hálát adott, amiért túlélte az éjszakát. Ami hirtelen megragadta figyelmét, az nem a sok gyökerestül kicsavart fa volt, hanem az a rengeteg levél, ami sűrűn borította az erdő talaját.

   Ahogy számított rá, a legtöbb holtan heverő levél a földön, öreg, barna darabok voltak, amik végigélték életüket. A barna levelek között sok sárga is volt. Még néhány zöld levél is hevert a többi között. És a zöldek közül pár darab olyan friss zöld színben pompázott, hogy biztosan csak pár órával azelőtt bomlottak ki a bimbóból. Ebben a pillanatban a szerzetes szíve megértette a halál természetét.

   Ki akarta próbálni felismerésének igazát, így felnézett a faágakra. Valóban, a legtöbb fán maradt levél fiatal, egészséges zöld levél volt, életük csúcsán. Habár sok újszülött zöld levél hevert élettelenül a földön – öreg, pöndörödött barnák is kapaszkodtak még az ágakba. A szerzetes elmosolyodott; attól a naptól kezdve már egy gyermek halála sem zavarhatta meg.

   Mikor a halál szele keresztülviharzik családunkon, általában az öregeket, a „foltos, barna leveleket” viszi magával. Sok középkorút is elvisz, mint a fákról a sárga leveleket. Ifjak is halnak meg, életük csúcsán, mint a zöld levelek. És néha a halál elragadja a drága életet néhány fiatal gyermektől, ahogy a természet vihara is leszakít néhány fiatal hajtást. Ez a halál alapvető természete a mi közösségeinkben, ahogyan ez az alapvető természete az erdei viharoknak is.

   Senkit sem lehet hibáztatni vagy bűntudatot kelteni benne egy gyermek halála miatt. Ez a dolgok természete. Ki hibáztathatná a vihart? Ez segít megválaszolni a kérdést, hogy miért halnak meg gyerekek is. Ugyanazért, amiért pár fiatal, üde zöld levélnek is le kell hullnia, ha vihar van.

Gyász, veszteség, és egy élet ünneplése

   Gyász az, amit a veszteséghez társítunk. Tanult válasz, ami csak néhány kultúrára jellemző. De nem egyetemes, sem pedig elkerülhetetlen!

   Erre saját tapasztalat útján jöttem rá, miután nyolc évig elmerültem a tiszta, ázsiai-buddhista kultúrában. Azokban a korai években egy buddhista erdei kolostorban, Thaiföld egy eldugott sarkában a nyugati kultúra és annak elgondolásai teljesen ismeretlenek voltak. A kolostorom szolgált a környék halottégető helyeként. Csaknem minden héten sor került ilyenre. A sok száz temetésen, aminek szemtanúja voltam a hetvenes évek végén, soha egyszer sem láttam senkit sírni. Beszélhettem a következő napokban az elhunyt családjával, de még mindig semmi jele nem volt gyásznak. Minden arra utalt, hogy nem is gyászoltak. Rájöttem, hogy Északkelet-Thaiföldön, akkoriban, egy olyan helyen, amit évszázadok óta mélyen áthat a buddhista kultúra, a halál olyannyira elfogadott dolog volt, ami felülmúlja bármelyik nyugati teóriát a gyászról és veszteségről.

   Az itt töltött évek tanítottak meg arra, hogy van más lehetőség. Nem mintha a gyász rossz dolog lenne, csak van alternatívája. Egy szeretett személy elvesztését más szemszögből is fel lehet fogni, amivel elkerülhetőek a kínzó gyász végtelenül hosszú napjai.

   Saját édesapám tizenhat éves koromban hunyt el. Számomra egy nagyszerű ember volt. Ő segített rátalálni a szeretet jelentésére ezen szavaival:

 - Bármit is tegyél az életben fiam, a szívem kapuja nyitva áll előtted.

Habár nagyon szerettem őt, egyáltalán nem sírtam a temetésén. Nem is sírtam érte azóta sem. Sosem éreztem szükségét, hogy sírjak korai halála miatt. Sok évembe telt, hogy megértsem a halálához kapcsolódó érzelmeimet.

   Ennek megértéséhez a következő történet is hozzásegített, amit megosztok most veled.

   Fiatalként nagyon élveztem a zenét, minden fajtáját a rocktól, a klasszikuson és jazzen át, a népzenéig. London mesés város volt egy fiatalnak a hatvanas-hetvenes években - főleg, ha szeretted a zenét! Emlékszem, hogy ott voltam a Led Zeppelin legelső, lámpalázas fellépésén, egy szűk sohói klubban. Egy másik alkalommal csak maroknyian hallgattuk meg, az akkor még ismeretlen Rod Stewartot, ahogy a észak-londoni pub emeletén rock bandát alapított. Oly sok drága emlékem van a zenei életből az akkori Londonból!

   A legtöbb koncert végén együtt kiabáltuk a többiekkel, hogy „Vissza, vissza!” Általában a banda vagy zenekar játszott is tovább még egy kicsit. De végül csak le kellett állniuk, összepakolni a cuccukat és hazamenni. És nekem is haza kellett mennem. Úgy emlékszem, hogy valahányszor hazafelé sétáltam a klubból, egy pubból vagy a koncertteremből, mindig esett. Külön szó van arra a barátságtalan, szitáló esőre, amivel oly gyakran találkozni Londonban. Mindig úgy tűnt, hogy így szitál az eső; hidegen és nyomasztóan, ahogy elhagytam a koncerttermet. Habár szívem mélyén tudtam, hogy talán sohasem hallhatom többé azt a bandát, hogy örökre elhagyják az életemet, egyszer sem voltam szomorú, egyszer sem sírtam. Ahogy sétáltam a hideg, nyirkos londoni éjszakában, a mozgalmas zene tovább visszhangzott a fejemben. Milyen pompás muzsika! Milyen átütő előadás! Milyen szerencsés vagyok, hogy ott lehettem! Sosem éreztem a gyászt egy-egy nagyszerű koncert végén.

   És pontosan így éreztem apám halálakor is. Mintha csak egy remek koncert ért volna a végéhez. Olyan csodás előadás volt. Mikor közeledett a vége, úgy kiabáltam, mint a fellépéseken: Vissza, vissza! Apám meg is próbált kipréselni magából még egy kis időt, hogy velünk lehessen. De végül eljött a pillanat, mikor „össze kellett pakolni a holmiját, és haza kellett menni.” Mikor a szertartás végén kisétáltam a mortlake-i krematóriumból a hideg, londoni szitálásba – tisztán emlékszem a szitálásra – szívem mélyén tudva, hogy talán már sosem lehetek vele, hogy örökre távozott az életemből, nem voltam szomorú, és nem is sírtam. Amit a szívemben éreztem, az ez volt: „Milyen csodás apa! Milyen erőteljes inspirációt adott az élete! Milyen szerencsés vagyok, hogy ott lehettem. Milyen szerencsés, hogy én lehettem a fia.”

Ahogy fogtam édesanyám kezét a jövőbe vezető hosszú úton, pontosan ugyanazt a fellelkesülést éreztem, amit gyakran átéltem életem nagy koncertjei után. Ezt pedig a világért sem hagytam volna ki.

   Amikor csak azt látjuk, amit elvesztettünk: ez a gyász. Az élet ünneplése felismerés, hogy mennyi mindennel vagyunk megáldva és ezért hálásak vagyunk.

   Köszönöm, Apa.

A halál könnyebbik oldala

  Buddhista szerzetesként gyakran szembesülök a halállal. A munkám része, hogy buddhista temetési szertartásokat vezessek. Ennek eredményeként sok Perth környéki temetkezési vállalkozót ismerek személyesen. Talán pont a rájuk nehezedő elvárások miatt, ezek az emberek, magánéletükben igen nagyfokú humorérzékről tesznek tanúbizonyságot.

   Például egyikük elmesélte nekem, hogy egy dél-ausztráliai temető olyan területen van, ahol a talaj rétegeiben sok az agyag. Nem egy alkalommal megtörtént, hogy éppen hogy leeresztették a koporsót a sírgödörbe, erős zápor támadt, és a víz a gödörben gyűlt fel. A pap nagyban mondja az imákat, mire a koporsó lassan felemelkedik a vízzel együtt a felszínre!

   Aztán ott volt az a perth-i plébános, aki a szertartás legelején véletlenül nekidőlt a pulpituson lévő összes gombnak. Beszéde kellős közepén, egyszerre a koporsó elkezdett visszagördülni a függöny mögé, mikrofonja éleset visítva kipurcant, és „Az utolsó végvár” kürtszólama is felharsant a kápolnában! Nem segített a helyzeten, hogy az elhunyt pacifista volt.

   Egy bizonyos temetkezési vállalkozónak pedig az volt a szokása, hogy vicceket mesélt nekem, miközben a halottaskocsi és az azt követő gyászmenet előtt ballagtunk a sírhoz. Minden egyes vicc csattanóján -a poénok egyébként elképesztően jók voltak- bordán bökdösött a könyökével, hogy nevetésre bírjon. Igyekeztem mindent megtenni, hogy ne röhögjek fel hangosan. Szóval ahogy közeledtünk a helyhez, ahol a szertartást kellett tartanom, nagyon komolyan rá kellett szólnom, hogy hagyja abba ezt a viselkedést, hogy legalább esélyem legyen az alkalomhoz megfelelő arckifejezést magamra öltenem. Ez persze csak még jobban feltüzelte, és belekezdett egy újabb viccbe, a disznaja!

   Az évek során viszont sikerült kicsit ellazítanom magamat a buddhista temetéseken. Pár évvel ezelőtt sikerült összeszednem annyira a bátorságom, hogy először süssek el egy viccet temetésen. Nem sokkal a viccmesélés kezdete után az elhunyt hozzátartozói mögött álló, temetkezési vállalkozó rájött, mire adtam a fejemet, és kezdett fura arcokat vágni felém, mindenképpen próbálva félbeszakítani. Ilyet egyszerűen nem csinálunk – viccelni egy temetésen. De én eltökélt voltam. A vállalkozó arca egyre fehérebb lett, földelendő klienseihez hasonlóan. A vicc végére érve a kápolnában összegyűlt gyászolók nevetésben törtek ki, és a vállalkozó eltorzult arca is megnyugvással simult ki.

   A család és a barátok mind gratuláltak nekem a szertartás végeztével. Elmondták, hogy az elhunyt mennyire élvezte volna ezt a bizonyos viccet, és mennyire elégedett lenne, tudván, hogy szerettei arcukon mosollyal kísérték el utolsó útján. Ma már gyakran mondom el ezt a viccet temetéseken. Miért ne? Te akarod-e, hogy a temetéseden elmondjak egy jó viccet a rokonaidnak és a barátaidnak? Valahányszor felteszem ezt a kérdést, a válasz: „Igen!”

   Szóval mi volt az a vicc? Íme:

   Egy idős házaspár már oly régóta élt együtt, hogy mikor az egyikük meghalt, pár nappal később követte a másik is. Így egyszerre jelentek meg a mennyországban. Egy csodaszép angyal vezette őket egy lenyűgöző kastélyhoz, ami egy szikla peremén magasodott, az óceán partján. A halandók világában csak a milliárdosok engedhetnek meg maguknak ilyen ingatlanokat. Az angyal bejelentette, hogy a kastély az övék immár, ez mennyei jutalmuk.

   A férj mindig is gyakorlatias ember volt, és azonnal szólt:

 - Ez mind szép és jó, de nem hiszem, hogy ki tudnánk fizetni egy ekkora ingatlan luxusadóját.

  Az angyal elmosolyodott és elmagyarázta, hogy a mennyben nincs ingatlanadó. Aztán körbevezette őket a kastély rengeteg szobáin. Minden szobát kitűnő ízléssel rendeztek be, némelyiket antik bútorokkal, néhányat modern berendezéssel. Megfizethetetlen csillárok lógtak a mennyezetről. Tömör arany csapok csillogtak a fürdőszobákban. Házimozi rendszerek és csúcsminőségű plazmatévék is voltak még. A körút végén az angyal bejelentette, hogy ha valami nem tetszik nekik, csak szóljanak, és azonnal kicseréli. Ez az ő mennyei jutalmuk.

   A férj a berendezési tárgyak értékét számolgatta.

 - Ezek nagyon drága bútorok. Nem hiszem, hogy az extra biztosítási összeget ki tudnánk fizetni – mondta.

   Az angyal már a szemeit forgatta, és szelíden elmagyarázta, hogy tolvajok nem léphetik át a mennyország kapuját, szóval semmi szükség az ingóságokat biztosítani. Azzal levezette őket a kastély tripla-méretű garázsába. Volt ott egy hatalmas, összkerekes SUV terepjáró, mellette egy csillogó Rolls-Royce Túralimuzin, a harmadik pedig egy egyedileg számozott, kézzel készült piros Ferrari sportkocsi, lehajtható tetővel. A férj mindig is egy bivalyerős sportautóról álmodott földi életében, de sohasem vehette volna meg. Az angyal azt is elmondta, hogy ha valamelyik típus vagy szín nem nyeri el az ízlésüket, ne habozzanak szólni, és azonnal kicseréli. Ez az ő mennyei jutalmuk.

    A férj csak annyit mondott komoran:

 - Még ha meg is tudnánk fizetni ezeknek a járműveknek a regisztrációs adóit, amit egyébként nem tudunk, mi értelme manapság ilyen sportautókkal járni? Úgyis csak bírságot kapok gyorshajtásért.

   Az angyal a fejét rázta. Türelmesen elmagyarázta, hogy a mennyben nincs regisztrációs adó, sem pedig traffipaxok. Olyan gyorsan száguldhat a Ferrarival, ahogy tetszik. Azzal az angyal kinyitotta a garázskaput. Az utca túloldalán egy szemet gyönyörködtető, tizennyolc lyukas golfpálya terült el. Az angyal elmondta, hogy tudták, mennyire szeret a férj golfozni. Hozzátette, hogy ezt a pályát maga Tiger Woods tervezte.

   A férj azonban még mindig boldogtalannak tűnt.

 - Ez egy nagyon drágának tűnő golfklub az épületekből ítélve, nem hiszem, hogy ki tudnám fizetni a tagsági díjat.

   Az angyal felmordult, de visszanyerve szentséges nyugalmát, biztosította a férjet, hogy nincs tagsági a mennyben. Sőt, a mennyei golfpályákon sosem kell várakozni az induláskor, a labda mindig elkerüli a homokcsapdát, és a gyepet úgy tervezték, hogy bármerre gurítod a labdát, az mindig a lyuk felé kanyarodjék. Ez az ő mennyei jutalmuk.

   Amint az angyal magára hagyta őket, a férj elkezdte szidni a feleségét. Olyan mérges volt rá, hogy kiabált, toporzékolt és szörnyűségeket vágott a fejéhez. Az asszony nem értette, miért volt ilyen ideges.

 - Most miért vagy úgy kiakadva? – szállt szembe vele. – Itt van ez a csodás kastély, az imádni való bútorokkal. Megvan a Ferrarid, amit annyival vezetsz, amennyivel akarsz, és golfpálya az utca túloldalán, a szomszédban. Most mégis miért vagy olyan dühös rám?

 - Azért, asszony – válaszolt keserűen a férj, - mert ha nem adtál volna mindig olyan egészséges ételt, már réges-rég idefenn lehetnék!

Beteglátogató

   Hányan kérdezik azt közülünk: „És, hogy érzed ma magadat?”, mikor egy hozzánk közel állót meglátogatunk a kórházban?

   Először is: milyen ostobaság már ez? Nyilván rohadtul érzik magukat, különben nem lennének kórházban, nemde? Mindemellett ez a gyakori köszönés komoly pszichológiai stressznek teszi ki a beteget. Gorombaságnak éreznék elmondani látogatóiknak, hogy valójában szörnyen érzik magukat. Hogyan is okozhatnának csalódást valakinek, aki vette az időt és fáradtságot, hogy meglátogassa őket a kórházban? Most mondják azt őszintén, hogy borzalmasan érzik magukat, olyan szottyantan, mint egy kiszáradt teafilter?!  Szóval kényszerítve érzik magukat, hogy hazudjanak: „Egy kicsit talán már jobban, köszi”. Miközben bűntudatuk van, hogy nem tesznek meg mindent a felgyógyulásért. Sajnos túl sok kórházi látogató teszi még betegebbé a pácienseket!

    Egy ausztrál, tibeti buddhizmushoz tartozó apáca ráktól szenvedett egy perth-i hospice otthonban. Sok-sok éve ismertem már, és gyakran meglátogattam. Egy nap felhívott a kolostorban, kérve, hogy látogassam meg, mivel közel érezte már a véget. Szóval otthagytam csapot-papot, és kerítettem valakit, hogy elvigyen kocsival a petrh-i hospice otthonba, hetven kilométerre. Mikor jelentkeztem az ügyeletes nővérnél, az kifejtette, hogy a tibeti apáca szigorúan megtiltotta bárkinek is a látogatást.

 - De olyan messziről jöttem, csak hogy meglátogassam – mondtam szelíden.

 - Sajnálom – morgott vissza a nővér, - nem akar látogatót, és mindnyájunknak tiszteletben kell ezt tartanunk.

 - De ez nem lehet – tiltakoztam. – Most másfél órája, hogy beszéltem vele telefonon, és kérte, hogy jöjjek ide.

   Az idős nővér áthatóan fixírozott, majd intett, hogy kövessem. Megálltunk az ausztrál apáca ajtaja előtt, ahol is a nővér egy nagy feliratra mutatott, ami az ajtóra volt ragasztva: „Semmiféle látogatót!”

 - Na látja! – szólt a nővér.

   Ahogy megvizsgáltam a feliratot, észrevettem pár apró betűs szót a kiírás alatt: „…kivéve Ácsán Brahm.”

   Szóval bementem.

   Megkérdeztem az apácát, miért tette ki a feliratot, ráadásul ezzel a kivétellel. Elmagyarázta, hogy valahányszor a többi ismerőse vagy családtagja jött látogatóba, olyan szomorúak lettek és nyomorultul érezték magukat, hogy ő maga is rosszabbul érezte magát.

 - Épp elég haldokolni rákos betegen – mondta. – Túl sok még a látogatóim érzelmi problémáival is megküzdeni.

   Azzal folytatta, hogy én voltam az egyetlen, aki emberként kezelte, és nem haldoklóként; akit nem kavart fel őt soványan és leharcoltan látni, de tudott nevetni a viccein, és meg is nevettette. Úgyhogy a következő órában vicceket mondtam neki, ő pedig megtanított, hogyan segíthetek egy baráton a halál küszöbén. Megtanultam tőle, hogy mikor meglátogatsz valakit a kórházban, az emberhez beszélj, és hagyd az orvosokra és nővérekre, hogy a betegséggel foglalkozzanak.

   A hölgy látogatásom után két nappal ment el.

Mi baj a betegséggel?

 Nyilvános beszédeim során gyakran megkérem a közönségemet, hogy emelje fel a kezét, aki volt már beteg. Majdnem mindenki magasba emeli ilyenkor a kezét. (Aki nem, az vagy elaludt, vagy szexuális fantáziákba mélyedt éppen.) Szerintem ez bizonyítja, hogy teljesen normális dolog betegnek lenni. Valójában nagyon is különös lenne, ha időnként nem venne le a lábadról valami nyavalya. Szóval miért mondod ezt a dokinak, mikor elmész a rendelésére: „Doktor úr, valami nincs rendben velem”? Csak az lenne az igazi baj, ha időnként nem betegeskednél. Tehát egy ésszerű ember így szól az orvosához: „Doki, valami okés: megint beteg lettem!”

   Valahányszor rossz dologként éled meg a betegséget, szükségtelen stresszt, sőt bűntudatot halmozol a kellemetlenségek tetejébe.

   A tizenkilencedik században íródott Erehwon című regényében Samuel Butler egy olyan társadalmat mutat nekünk, amiben a betegséget bűncselekményként kezelik, és a betegeket börtönbüntetésre ítélik. Egy emlékezetes részben a vádlott férfit, aki a kikötőben szipogott és tüsszögött, a bíró sorozatos elkövetőnek ítéli. Nem első alkalommal állították elő megfázás miatt. Sőt, mindez az ő hibája: a sok szemét gyorsétteremi kaja, a rendszeres testmozgás kihagyása és a stresszes életvitel eredménye ez. Sokéves börtönre ítélték.

   Hány meg hány emberrel éreztetnek bűntudatot, amikor beteg?

   Egy szerzetestárs sok éve szenvedett egy ismeretlen betegségtől. Napokat, heteket töltött ágyban, erőtlenül még ahhoz is, hogy kisétáljon a szobájából. A kolostor nem sajnált pénzt és erőfeszítést ölni mindenféle orvosi kezelésre, hagyományos és alternatív medicinákra, hogy segítsenek szerencsétlenen, de semmi sem hatott. Volt, hogy jobban érezte magát, kitámolygott egy rövid sétára, és hetekre visszaesett az állapota. Sokszor azt hitték, hogy itt a vég.

   Egy nap a kolostor bölcs apátjának ötlete támadt a helyzetről. Felkereste a beteg szobáját.

   Az ágyhoz kötött szerzetes teljes reménytelenséggel bámult fel az apátra.

 - Azért jöttem ide – kezdte az apát, - hogy kolostorunk valamennyi szerzetese és szerzetesnője, valamint a minket támogató világiak nevében szóljak. Mindezen emberek nevében, akik szeretnek téged és törődnek veled: engedélyt kapsz a halálra. Nem kell meggyógyulnod.

   Ezekre a szavakra a beteg szerzetes elsírta magát. Olyan keményen próbált meggyógyulni. Barátai olyan sokat tettek érte, hogy nem okozhatott nekik csalódást. Kudarcnak érezte saját magát, bűntudattal, hogy nem épül fel. Az apát szavait hallva már nyugodtan lehetett beteg, vagy akár meg is halhatott. Nem kellett küszködnie már, hogy megfeleljen barátai elvárásainak. A megkönnyebbüléstől könnyek szöktek a szemébe.

   Mit gondolsz, mi történt ezután? Hát természetesen azon a napon kezdődött a beteg igazi felépülése.

Jótanács betegeknek

   Második szerzetesi évemben Északkelet-Thaiföldön, bozót-tífusz terített le a lábamról. Olyan magas lázam volt, hogy az uboni körzeti kórház egyházi részlegén kellett ápolni. Akkoriban, a hetvenes évek közepén, Ubon csak egy félreeső szeglete volt egy nagyon szegény országnak. Gyengén és depressziósan, infúzióval a karomban észleltem, ahogy a férfi ápoló elhagyja posztját délután hatkor. Fél órával később a váltás még mindig nem érkezett meg, szóval megkérdeztem a mellettem fekvő szerzetest, nem kéne e szólni valakinek, hogy az éjszakás nővér nem jött. Hamar kisült, hogy a szerzetesek osztályán nincs is éjszakás személyzet. Ha rosszabbra fordul az állapotod éjszaka, hát az szerencsétlen karma. Elég vészes volt ilyen betegnek lenni, de most már rettegtem is!

   A következő négy héten, minden áldott reggel és délután egy bölényhez hasonló testfelépítésű ápolónő a hátsómba injekciózta az antibiotikumot. Szegény közkórház volt egy elmaradt térségben, egy harmadik világ-béli országban, szóval a fecskendőket többször is újrahasznosították, mint azt akár Bangkokban is engedélyezték volna. Annak az erős karú ápolónak szó szerint bele kellett döfnie a fecskendőt a hátsómba, hogy behatoljon a húsba. A szerzetesektől elvárják, hogy kemények legyenek – de a fenekem nem volt az. Nagyon sajgott, állandóan. Akkor utáltam is azt az ápolót.

   Fájdalmaim voltak, gyenge voltam, és sosem éreztem magam ilyen nyomorultul egész életemben. Aztán egy délután Ácsán Cshá jött el a szerzetesek osztályára, hogy engem meglátogasson. Hogy meglátogasson engem! Olyan büszke voltam, és lenyűgözött az esemény. Nagyszerűen éreztem magam – amíg Ácsán Cshá ki nem nyitotta a száját. Mint később megtudtam, amit mondott, azt már sok beteg szerzetesnek elmondta, akit kórházban látogatott meg.

   Így szólt:

 - Vagy meggyógyulsz, vagy meghalsz.

Azzal elment.

   Lelkesedésem darabokra tört. A látogatás okozta örömnek nyoma veszett. A legrosszabb az volt, hogy nem lehet ráfogni Ácsán Cshára, hogy tévedett. Amit mondott, az a színtiszta igazság volt. Meggyógyulok vagy meghalok. Így vagy úgy, de a betegség kellemetlenségei elmúlnak. Meglepő módon ez nagyon is megnyugtatott. És ahogy megnyugodtam, a halál helyett meggyógyultam.

   Milyen nagyszerű tanító volt Ácsán Cshá!

És akkor majd boldog leszek

   Talán a legdrágább kő, amit érdemes hamar berakni az előző történetből megismert „üvegünkbe” a belső boldogság. Ha nincs bennünk boldogság, nem tudunk adni másoknak sem. Akkor miért rangsorolja hátra olyan sok ember a boldogságot, akár a lista végére is? (Vagy talán még a végen is túl, ahogy a következő történet mutatja.)

   Tizennégy éves koromban egy londoni középiskolába jártam, és tanultam O-szintű vizsgáimra. (Az akkori Egyesült Királyságbeli oktatási rendszerben az O-szint egy nemzeti vizsgasorozat volt, amit 14-16 évesen tettek le a diákok. Ha ez jól sikerült, két évre rá próbálkozhattak az A-szintű vizsgákkal, ami az egyetemi felvételi feltétele, leghamarabb 18 éves korban.) Szüleim és tanáraim azt javasolták, hogy ne focizzak esténként és a hétvégeken – helyette maradjak otthon, hogy több időm legyen a házi feladatokra. Szépen elmagyarázták, hogy milyen fontosak az O-szintű vizsgák és hogy ha jól teljesítek, majd boldog leszek.

   Megfogadtam a tanácsukat, és remek eredményt értem el. De annyira azért nem lettem boldog, mert a sikerem azt jelentette, hogy még két évig még keményebben kell tanulni az A-vizsgákra. Szüleim és tanáraim azt javasolták, hogy ne menjek szórakozni esténként és hétvégéken, hagyjam a csudába a lányok és a focilabda kergetését, és helyette maradjak otthon tanulni. Szépen elmondták, hogy milyen fontosak az A-vizsgák, és hogy ha jól teljesítek, akkor majd boldog leszek.

   Ezúttal is megfogadtam a tanácsukat, és nagyon jól teljesítettem. Ezúttal sem lettem tőle boldog. Mert most még három évig a lehető legkeményebben kell tanulnom az egyetemen a diplomámért. Anyám és tanáraim (apám ekkor már elhunyt) azt tanácsolták, hogy nagy ívben kerüljem a bárokat és az egyetemi bulikat, és helyette dolgozzak keményen és sokat a tanulmányaimon. Szépen elmondták, hogy milyen fontos az egyetemi diploma, és hogy ha jól teljesítek, akkor majd boldog leszek.

   Ezen a ponton kezdtem gyanút fogni.

Találkoztam néhány idősebb baráttal, akik nagyon keményen dolgoztak, és megszerezték a diplomát.  Mostanra még keményebben dolgoztak az első munkahelyükön. Megfeszített erővel dolgoztak, hogy összespóroljanak elegendő pénzt valami fontosra, mondjuk autóra. Azt mondták:

 - Amikor elég pénzem lesz egy kocsira, akkor majd boldog leszek.

   Aztán amikor elég tőkéjük lett és megvették első autójukat, még mindig nem voltak boldogak. Most is keményen dolgoztak, hogy vegyenek valami más fontos dolgot, és hogy aztán majd boldogak legyenek. Vagy a szerelem zűrzavarával küszködtek, keresve életük párját. Azt mondták nekem:

 - Amikor megházasodom és megállapodok, akkor majd boldog leszek.

   Már megházasodva, még mindig nem voltak boldogak. Még keményebben kellett melózniuk, több műszakot és állást vállalniuk csak hogy egy kicsi lakás vagy házikó foglalójára legyen elég pénzük. Azt mondták:

 - Amikor megvettük a saját házunkat, akkor majd boldogak leszünk.

   Sajnálatosan, a ház havi törlesztőjét fizetve még mindig nem voltak boldogak. Sőt, mostanra már családot szeretnének alapítani. Gyerekeket akartak, akik felébresztik őket éjszakánként, elnyelik spórolt pénzüket és az aggodalmaikat az egekig vagy azon túl növelik. Most már kész, még húsz év kell, hogy azt tegyék, amit szeretnének. Tehát azt mondták nekem:

 - Amikor a gyerekek felnőttek, kirepültek és letelepedtek, akkor majd boldogak leszünk.

   Mire a gyerekek kirepültek, a legtöbb szülő a nyugdíj közelében volt. Szóval folytatták a boldogság elodázását, hogy keményen dolgozzanak és megtakarítsanak öregkorukra. Azt mondták:

 - Amikor visszavonulok, akkor majd boldog leszek.

   Még mielőtt nyugdíjba vonultak volna - de utána már biztosan - vallásosak lettek és elkezdtek templomba járni. Feltűnt már neked is, hogy milyen sok sort foglalnak el az idősek a templomban? Megkérdeztem tőlük, miért pont most járnak templomba. Ezt válaszolták:

 - Mert amikor meghalok, akkor majd boldog leszek!

   Akik úgy élnek, hogy „amikor ezt meg ezt megkapom, akkor majd boldog leszek”, azoknak a boldogság csak egy távoli álom marad, a jövőben.

   Mint egy szivárvány, mindig egy-két lépés távolságra, de sohasem lesz elérhető. Sosem fogják életükben, vagy azután megélni a boldogságot.

Az ördögűző

Következzék egy természetfölötti történet Thaiföldről, a bámulatos Ácsán Cshá természetfölötti bölcsességéről.

   Egy közeli falu vezetője segédjével együtt kereste fel Ácsán Cshát kunyhójában, ahol vendégeket fogadott.  Előző este egy falubeli nőt megszállt egy erőszakos és gonosz szellem. Nem tudtak segíteni rajta, így a nagy szerzeteshez vitték. Már lehetett is hallani a sikolyokat, ahogy az Ácsánnal beszéltek.

   Azonnal utasított két fiatal tanítványt, hogy tüzet rakjanak, s azon forraljanak vizet, és két másikat is, hogy a kunyhója mellett ássanak egy hatalmas gödröt. A tanítványoknak fogalmuk sem volt, miért.

   Négy megtermett falusi, habár rizsföldeken dolgozó erős földművesek voltak, alig tudták fogva tartani a vergődő nőt. Miközben egyik legszentebb kolostorukon vonszolták keresztül a nőt, az válogatás nélkül ocsmányságokat kiabált.

   Ácsán Cshá meglátta, és rászólt a tanítványokra:

 - Ássatok gyorsabban! Forrjon az a víz! Nagy gödör és sok forró víz kell.

Sem a papok, sem a falusiak nem tudták, mire készül.

   Mikor berángatták a nőt Ácsán Cshá kunyhójába, szó szerint habzott a szája. Vérvörös szemei tágra nyílva meredtek. Őrülettől eltorzult arccal zúdította a trágárságokat és ocsmányságokat Ácsán Cshára. Újabb emberek jöttek, hogy próbálják lefogni a köpködő nőt.

 - Kész van már a gödör? Hamar! Felforrt már a víz? Gyorsabban! – kiabálta túl a nő üvöltéseit. – Bele kell dobnunk a lyukba. Öntsétek rá mind a forró vizet! Aztán temessétek el. Csakis így szabadulhatunk meg ettől a gonosz szellemtől. Ássatok gyorsabban! Több forró vizet!

   Tapasztalatból tudtuk, hogy sosem lehet biztosan tudni, mit fog Ácsán Cshá csinálni. Ő maga volt a kiszámíthatatlanság, pap formájában. A falusiak biztosra vették, hogy belehajítja majd a nőt a gödörbe, rázúdítja azt a sok forró vizet, és eltemeti. És hagyták is volna, hogy így tegyen.

   A nő is ezt gondolhatta, mert lassan kezdett lenyugodni. Még mielőtt elkészült a gödör, és a víz felforrt volna, az erőlködéstől kimerülten ült Ácsán Cshá előtt, malaszttal teljesen fogadva Ácsán Cshá áldását, mielőtt nyugodtan hazavezették volna. Óriási.

   Ácsán Cshá tudta, hogy megszállottság vagy őrület ide vagy oda, valahol mélyen mindnyájunkban ott van az önfenntartás. Gyakorlottan és igencsak drámaian megnyomta az önfenntartás indítógombját a nőben, és hagyta, hogy a fájdalomtól és haláltól való félelem elűzze az őt megszálló gonosz szellemet.

   Ilyen a bölcsesség: ösztönös, tervezetlen, megismételhetetlen.

Bölcsesség nélküli meghallgatás

Megcsörrent a telefon egy este Buddhista központunkban.

- Ott van Ácsán Brahm? – vakkantotta a mérges telefonáló.

- Sajnálom – válaszolt a jámbor ázsiai hölgy, aki felvette a telefont. – A szobájában pihen. Kérem, hívjon újra harminc perc múlva.

- Grr! Addigra meghal – morogta a telefonáló, majd lecsapta a kagylót.

Mikor kijöttem a szobámból jó húsz perccel ezután, az idős ázsiai hölgy még mindig falfehér arccal, remegve ült a székén. Sokan voltak körülötte, próbálván kiszedni belőle, mi a baj, de sokkos állapotában nem tudott megszólalni sem. De mikor én kezdtem szólongatni, végül kibökte:

- Valaki jön, hogy megöljön!

   Egy fiatal ausztrál férfinak adtam tanácsokat azóta, hogy először diagnosztizálták HIV-pozitívnak. Meditációt és buddhista gondolkodásmódot tanítottam neki, hogy könnyebben birkózzon meg a helyzetével. Mostanra már közel járt a halálhoz. Épp előző nap látogattam meg személyesen, és a partnere telefonhívását vártam bármely pillanatban. Így hamar kitaláltam, mire is gondolt a telefonáló. Nem én vagyok az, aki halott lesz fél óra múlva, hanem az AIDS-es fiatalember.

   Otthonához siettem. Éppen időben érkeztem, még halála előtt. Szerencsére volt időm még a központban gyorsan elmagyarázni a félreértést az idős ázsiai hölgynek, mielőtt ő is belehalt volna a megrázkódtatásba!

   Milyen gyakran van, hogy amit mondunk, és amit hallunk nem ugyanaz!

A kicsi lány, és kis barátja

   Elmondtam a síró tehén történetét egy csoport idős, falusi embernek, akik Nyugat-Ausztrália dél-nyugati részén élnek. Egyikük egy hasonló történetet mondott el fiatalkorából, a múlt század elejéből.

   Barátai kislánya olyan négy-öt éves körül lehetett. Egy reggel a kislány tejet kért anyukájától, mégpedig csészealjban. Az elfoglalt anyuka megörült kislánya tejfogyasztási kedvének, szóval nem firtatta, miért nem pohárban kéri.

   Másnap, nagyjából ugyanabban az időpontban, a kicsi lány újra tejet kért, csészealjban. Anyuka kedvesen kiszolgálta. Gondolván, a gyerekek szeretnek játszani az étellel, csak örült, hogy a gyerek valami egészségeset fogyaszt.

   Ez így ismétlődött a következő napokban. De az anyuka sosem látta, amint a kislány megissza a tejet, és gyanakodni kezdett. Úgy döntött, titokban követi őt.

   Azokban az időkben a környék szinte összes háza cölöpökre épült. A kicsi lány kiment a ház oldalához, letérdelt, letette a csészealjnyi tejet, és halkan hívogatni kezdett valamit a ház alatti sötétségből. Pillanatok múlva egy hatalmas fekete tigriskígyó csúszott elő, egy nagyon agresszív, különösen mérgező faj. Iszogatni kezdte a tejet, centiméterekre a mosolyogva térdeplő kislánytól. Az anyja semmit nem tehetett, túl közel volt a gyermeke a kígyóhoz. Rémülten végignézte hát, ahogy a kígyó végez a tejjel, majd visszakúszik a ház alá. Aznap este rögtön elmondta ezt a munkából hazatérő férjének. Az úgy határozott, hogy másnap is adjon a lányának tejet. Majd ő megoldja a dolgot.

   Másnap, ugyanakkor, a kicsi lány megint csészealjban kérte a tejet, és a szokásos módon kivitte a ház oldalához, letette a földre, és hívogatni kezdte barátját. Ahogy a nagy tigriskígyó megjelent a sötétségből, BUMM, egy puska hatalmasat durrant közvetlen közelről. A lövés erejétől a kígyó hátrarepült, neki egy cölöpnek, amin szétrepedt a feje a kislány orra előtt. Apja felállt a bokor mögül és eltette a fegyvert.

   Attól a pillanattól kezdve, a kicsi lány elutasított minden ételt. Az öreg szavaival élve, „mintha rozsda ette volna.” Bármivel is próbálkoztak a szülei, nem sikerült rávenni az evésre. Végül a körzeti kórházban kötött ki. Ott sem tudtak rajta segíteni.

   A kicsi lány meghalt.

   Ezzel az erővel a kicsi lányt is lelőhette volna az apja ahelyett, hogy a szeme láttára szétlövi a barátja fejét.

   Megkérdeztem az öregembert, aki elmesélte ezt a történetet nekem, szerinte bántotta volna bármikor is a tigriskígyó a kicsi lányt?

- Soha a büdös életbe’! – válaszolt a vén földműves.

Egyetértettem vele, de nem ezekkel a szavakkal.

Ez is elmúlik

Az egyik legmegfizethetetlenebb tanítás, ami segít, ha depressziósak vagyunk, a legegyszerűbb is. De a könnyűnek tűnő tanításokat könnyű félreérteni. Mikor végleg kiszabadultunk a depresszió fogságából, mondhatjuk majd, hogy igazán megértettük a következő történetet.

         Az új fogoly reszketett és nagyon maga alatt volt. Cellája kőfala minden melegséget elszívott; a kemény vascsövekből semmi könyörület sem csöppent; az acéllemezek csapódása, a kapuk minden becsukásakor, a reményt is hermetikusan elzárta. Úgy roskadt egyre magába, ahogy büntetése nyúlt. A falon, a vaságya fejénél, az alábbi szavakat látta a kőbe kaparva: Ez is elmúlik.

         Ezek a szavak segítették őt átvészelni az éveket, ahogy már sok más rabot is segítettek előtte. Mindegy milyen nehézségbe ütközött, ránézett a feliratra, és eszébe jutott, „Ez is el fog múlni.”

Aznap, mikor kiengedték, megértette a szavakban rejlő igazságot. A kiszabott idejét letöltötte; a börtönbüntetés maga is véget ért.

         Mialatt visszanyerte életét, gyakran gondolt erre az üzenetre, papír cetlikre írta, amiket az ágya mellett, a kocsijában és a munkahelyén hagyott. Még akkor is, amikor nehézre fordultak a dolgok, soha nem esett kétségbe. Csupán arra gondolt, „Ez is elmúlik” és átvészelte. A nehéz idők, soha többé nem tűntek olyan hosszúnak. Aztán mikor jó napok következtek, kiélvezte őket, de soha sem túl felelőtlenül. Ismét eszébe jutott, „Ez is elmúlik”, és így tovább munkálkodott az életén, semmit sem vett természetesnek. A jó napok, úgy tűnt, a megszokottnál mindig tovább tartottak.

         Még akkor is, amikor rákos lett, hogy „Ez is el fog múlni” reményt adott neki. A remény adott erőt és pozitív hozzáállást, amivel legyőzte a betegséget. Egyik napon a szakértők maguk is megerősítették, hogy igen, „a rák maga is elmúlott”.

         Élete végén, halálos ágyán, azt suttogta szeretteinek, „Ez is el fog múlni” és finoman átlépett a másvilágba. A szavai voltak utolsó szívből jövő ajándékai családja és barátai számára. Megtanulták tőle, hogy „a gyász maga is el fog múlni”.⁵

A depresszió egy olyan börtön, amin sokunknak át kell haladnunk. Az, hogy „Ez is elmúlik” átsegíthet minket rajta. Másrészt megelőzi a depresszió kialakulásának egyik fő okát, hogy a jó időket túlságosan is természetesnek vesszük.