Beteglátogató

   Hányan kérdezik azt közülünk: „És, hogy érzed ma magadat?”, mikor egy hozzánk közel állót meglátogatunk a kórházban?

   Először is: milyen ostobaság már ez? Nyilván rohadtul érzik magukat, különben nem lennének kórházban, nemde? Mindemellett ez a gyakori köszönés komoly pszichológiai stressznek teszi ki a beteget. Gorombaságnak éreznék elmondani látogatóiknak, hogy valójában szörnyen érzik magukat. Hogyan is okozhatnának csalódást valakinek, aki vette az időt és fáradtságot, hogy meglátogassa őket a kórházban? Most mondják azt őszintén, hogy borzalmasan érzik magukat, olyan szottyantan, mint egy kiszáradt teafilter?!  Szóval kényszerítve érzik magukat, hogy hazudjanak: „Egy kicsit talán már jobban, köszi”. Miközben bűntudatuk van, hogy nem tesznek meg mindent a felgyógyulásért. Sajnos túl sok kórházi látogató teszi még betegebbé a pácienseket!

    Egy ausztrál, tibeti buddhizmushoz tartozó apáca ráktól szenvedett egy perth-i hospice otthonban. Sok-sok éve ismertem már, és gyakran meglátogattam. Egy nap felhívott a kolostorban, kérve, hogy látogassam meg, mivel közel érezte már a véget. Szóval otthagytam csapot-papot, és kerítettem valakit, hogy elvigyen kocsival a petrh-i hospice otthonba, hetven kilométerre. Mikor jelentkeztem az ügyeletes nővérnél, az kifejtette, hogy a tibeti apáca szigorúan megtiltotta bárkinek is a látogatást.

 - De olyan messziről jöttem, csak hogy meglátogassam – mondtam szelíden.

 - Sajnálom – morgott vissza a nővér, - nem akar látogatót, és mindnyájunknak tiszteletben kell ezt tartanunk.

 - De ez nem lehet – tiltakoztam. – Most másfél órája, hogy beszéltem vele telefonon, és kérte, hogy jöjjek ide.

   Az idős nővér áthatóan fixírozott, majd intett, hogy kövessem. Megálltunk az ausztrál apáca ajtaja előtt, ahol is a nővér egy nagy feliratra mutatott, ami az ajtóra volt ragasztva: „Semmiféle látogatót!”

 - Na látja! – szólt a nővér.

   Ahogy megvizsgáltam a feliratot, észrevettem pár apró betűs szót a kiírás alatt: „…kivéve Ácsán Brahm.”

   Szóval bementem.

   Megkérdeztem az apácát, miért tette ki a feliratot, ráadásul ezzel a kivétellel. Elmagyarázta, hogy valahányszor a többi ismerőse vagy családtagja jött látogatóba, olyan szomorúak lettek és nyomorultul érezték magukat, hogy ő maga is rosszabbul érezte magát.

 - Épp elég haldokolni rákos betegen – mondta. – Túl sok még a látogatóim érzelmi problémáival is megküzdeni.

   Azzal folytatta, hogy én voltam az egyetlen, aki emberként kezelte, és nem haldoklóként; akit nem kavart fel őt soványan és leharcoltan látni, de tudott nevetni a viccein, és meg is nevettette. Úgyhogy a következő órában vicceket mondtam neki, ő pedig megtanított, hogyan segíthetek egy baráton a halál küszöbén. Megtanultam tőle, hogy mikor meglátogatsz valakit a kórházban, az emberhez beszélj, és hagyd az orvosokra és nővérekre, hogy a betegséggel foglalkozzanak.

   A hölgy látogatásom után két nappal ment el.

Mi baj a betegséggel?

 Nyilvános beszédeim során gyakran megkérem a közönségemet, hogy emelje fel a kezét, aki volt már beteg. Majdnem mindenki magasba emeli ilyenkor a kezét. (Aki nem, az vagy elaludt, vagy szexuális fantáziákba mélyedt éppen.) Szerintem ez bizonyítja, hogy teljesen normális dolog betegnek lenni. Valójában nagyon is különös lenne, ha időnként nem venne le a lábadról valami nyavalya. Szóval miért mondod ezt a dokinak, mikor elmész a rendelésére: „Doktor úr, valami nincs rendben velem”? Csak az lenne az igazi baj, ha időnként nem betegeskednél. Tehát egy ésszerű ember így szól az orvosához: „Doki, valami okés: megint beteg lettem!”

   Valahányszor rossz dologként éled meg a betegséget, szükségtelen stresszt, sőt bűntudatot halmozol a kellemetlenségek tetejébe.

   A tizenkilencedik században íródott Erehwon című regényében Samuel Butler egy olyan társadalmat mutat nekünk, amiben a betegséget bűncselekményként kezelik, és a betegeket börtönbüntetésre ítélik. Egy emlékezetes részben a vádlott férfit, aki a kikötőben szipogott és tüsszögött, a bíró sorozatos elkövetőnek ítéli. Nem első alkalommal állították elő megfázás miatt. Sőt, mindez az ő hibája: a sok szemét gyorsétteremi kaja, a rendszeres testmozgás kihagyása és a stresszes életvitel eredménye ez. Sokéves börtönre ítélték.

   Hány meg hány emberrel éreztetnek bűntudatot, amikor beteg?

   Egy szerzetestárs sok éve szenvedett egy ismeretlen betegségtől. Napokat, heteket töltött ágyban, erőtlenül még ahhoz is, hogy kisétáljon a szobájából. A kolostor nem sajnált pénzt és erőfeszítést ölni mindenféle orvosi kezelésre, hagyományos és alternatív medicinákra, hogy segítsenek szerencsétlenen, de semmi sem hatott. Volt, hogy jobban érezte magát, kitámolygott egy rövid sétára, és hetekre visszaesett az állapota. Sokszor azt hitték, hogy itt a vég.

   Egy nap a kolostor bölcs apátjának ötlete támadt a helyzetről. Felkereste a beteg szobáját.

   Az ágyhoz kötött szerzetes teljes reménytelenséggel bámult fel az apátra.

 - Azért jöttem ide – kezdte az apát, - hogy kolostorunk valamennyi szerzetese és szerzetesnője, valamint a minket támogató világiak nevében szóljak. Mindezen emberek nevében, akik szeretnek téged és törődnek veled: engedélyt kapsz a halálra. Nem kell meggyógyulnod.

   Ezekre a szavakra a beteg szerzetes elsírta magát. Olyan keményen próbált meggyógyulni. Barátai olyan sokat tettek érte, hogy nem okozhatott nekik csalódást. Kudarcnak érezte saját magát, bűntudattal, hogy nem épül fel. Az apát szavait hallva már nyugodtan lehetett beteg, vagy akár meg is halhatott. Nem kellett küszködnie már, hogy megfeleljen barátai elvárásainak. A megkönnyebbüléstől könnyek szöktek a szemébe.

   Mit gondolsz, mi történt ezután? Hát természetesen azon a napon kezdődött a beteg igazi felépülése.

Jótanács betegeknek

   Második szerzetesi évemben Északkelet-Thaiföldön, bozót-tífusz terített le a lábamról. Olyan magas lázam volt, hogy az uboni körzeti kórház egyházi részlegén kellett ápolni. Akkoriban, a hetvenes évek közepén, Ubon csak egy félreeső szeglete volt egy nagyon szegény országnak. Gyengén és depressziósan, infúzióval a karomban észleltem, ahogy a férfi ápoló elhagyja posztját délután hatkor. Fél órával később a váltás még mindig nem érkezett meg, szóval megkérdeztem a mellettem fekvő szerzetest, nem kéne e szólni valakinek, hogy az éjszakás nővér nem jött. Hamar kisült, hogy a szerzetesek osztályán nincs is éjszakás személyzet. Ha rosszabbra fordul az állapotod éjszaka, hát az szerencsétlen karma. Elég vészes volt ilyen betegnek lenni, de most már rettegtem is!

   A következő négy héten, minden áldott reggel és délután egy bölényhez hasonló testfelépítésű ápolónő a hátsómba injekciózta az antibiotikumot. Szegény közkórház volt egy elmaradt térségben, egy harmadik világ-béli országban, szóval a fecskendőket többször is újrahasznosították, mint azt akár Bangkokban is engedélyezték volna. Annak az erős karú ápolónak szó szerint bele kellett döfnie a fecskendőt a hátsómba, hogy behatoljon a húsba. A szerzetesektől elvárják, hogy kemények legyenek – de a fenekem nem volt az. Nagyon sajgott, állandóan. Akkor utáltam is azt az ápolót.

   Fájdalmaim voltak, gyenge voltam, és sosem éreztem magam ilyen nyomorultul egész életemben. Aztán egy délután Ácsán Cshá jött el a szerzetesek osztályára, hogy engem meglátogasson. Hogy meglátogasson engem! Olyan büszke voltam, és lenyűgözött az esemény. Nagyszerűen éreztem magam – amíg Ácsán Cshá ki nem nyitotta a száját. Mint később megtudtam, amit mondott, azt már sok beteg szerzetesnek elmondta, akit kórházban látogatott meg.

   Így szólt:

 - Vagy meggyógyulsz, vagy meghalsz.

Azzal elment.

   Lelkesedésem darabokra tört. A látogatás okozta örömnek nyoma veszett. A legrosszabb az volt, hogy nem lehet ráfogni Ácsán Cshára, hogy tévedett. Amit mondott, az a színtiszta igazság volt. Meggyógyulok vagy meghalok. Így vagy úgy, de a betegség kellemetlenségei elmúlnak. Meglepő módon ez nagyon is megnyugtatott. És ahogy megnyugodtam, a halál helyett meggyógyultam.

   Milyen nagyszerű tanító volt Ácsán Cshá!