Mikor én megvilágosodtam

   Negyedik évemben thaiföldi szerzetes-létem elején, hosszasan és keményen gyakoroltam egy mindentől távol eső erdei kolostorban, az északkeleti országrészben. Egy késő este a meghosszabbított sétáló meditáció során elmém kivételesen tisztává vált. Mély meglátások törtek elő, mint a zúgó hegyi vízesés. Könnyedén megértettem bonyolult misztériumokat, melyekhez korábban hozzá se tudtam szagolni. És akkor jött Az Érzés. Elsöpört. Ez volt az. Megvilágosodtam!

   Az üdvözültség semmihez sem volt fogható. Olyan sok boldogság volt bennem, mégis minden békés volt. Nagyon sokáig meditáltam még, és csak annyi keveset aludtam, hogy felkeljek még meditálni a nagy csarnokban, jóval a hajnali hármas harang előtt. Általában hajnal háromkor, a forró és párás thai erdőben tompasággal és álmossággal küszködtem. De nem ezen a reggelen! Testem erőlködés nélkül egyenesedett ki, a tudatom pengeéles volt, figyelmemet könnyedén összpontosítottam. Oly csodás volt megvilágosodottnak lenn!

   Ugyanennyi csalódottsággal töltött el, mikor kiderült, hogy nem tart sokáig.

   Azokban a napokban Északkelet-Thaiföldön az étel undorító volt. Először is volt, hogy a napi egyszeri étkezés csak egy ragadós rizsgolyóból és rajta egy közepes méretű, főtt békából állt. Nem volt se zöldség, se gyümölcs, csak béka rizzsel, és ennyi. Egész napra. A lábon lévő hús lecsipkedésével kezdtem, és aztán haladtam a belsőségek felé. Egy közelben ülő szerzetes szintén a belsőségeknél járt már. Szerencsétlenségére összenyomta a béka hólyagját. Még volt benne húgy. Szóval a béka lepisilte az összes rizst. Abba is hagyta az étkezést.

   Általában a mindennapos főétkezéskor rothadt halas curryt kaptunk, amit rothadt halból is készítettek. Az apró halakat, amit az esős évszak idején halásztak ki, agyagkorsókban tárolták, hogy felhasználják az év többi részében. Találtam egy ilyen korsót, mikor egyszer a kolostorunk konyháján takarítottam. Tekergő kukacokkal volt tele, úgyhogy elindultam kidobni az egészet. A falu vezetője, mindenki közül a legiskolázottabb meglátott és rám szólt, hogy ne tegyem.

 - De kukacok vannak benne! – ellenkeztem.

 - Annál finomabb! – válaszolt, és elvette tőlem a korsót.

   Következő nap rothadt halas curryt kaptunk a napi egyetlen étkezésre.

Megvilágosodásom utáni napon meglepetten láttam, hogy két lábas van kitéve a rizs ízesítéséhez. Egyik a szokásos, büdös, rothadt halas curry, a másik fogyasztható disznós curry. Ma, gondoltam, a változatosság kedvéért jó ételt eszem, előrelépésemet megünneplendő.

   Az apát előttem választott ételt. Három teli merőkanállal szedett a finom disznós curryből – a falánk! Még mindig bőven maradt számomra. De mielőtt továbbadta volna az edényt, fogta a nyálcsorgató disznós curryt, és elkezdte beleönteni a rothadt halas lábosba. Aztán elkeverte a kettőt mondván:

 - Végül is mind ugyanolyan.

   Köpni-nyelni nem tudtam. Füstölögtem. Égtem a dühtől. Ha tényleg azt hiszi, hogy „végül is mind ugyanolyan”, akkor miért vett magának három akkora adagot a disznó curryből, mielőtt összekeverte?! Az álszent! Ráadásul helybéli fiú volt, aki szagos rothadt halas curryn nőtt fel, tehát biztos megszerette. Az álnok! A disznó! A csaló!

   Akkor ütött meg a felismerés. A megvilágosodottak nem válogatnak az ételek közül, vagy lesznek mérgesek és hívják – még ha csak a bajszuk alatt is – disznónak az apátjukat! Tutira mérges voltam, és ez azt jelentette – jaj ne! – hogy nem is voltam megvilágosodott.

   Haragom dühét azonnal kioltotta a bénító depresszió. A rémület sötét fellegei gördültek szívembe, és takarták el a napot, ami valaha a megvilágosodásom volt. Lehangoltan és mélabúsan rácsaptam két merőkanál büdös rothadt halas-disznós curryt a rizsemre. Már nem érdekelt mit eszek, annyira csüggedt voltam. Rájönni, hogy mégsem vagyok megvilágosodva – tönkretette az egész napomat.

Durvaság és megvilágosodás

   Tapasztalt meditációt oktatók gyakran szembesülnek olyan tanítványokkal, akik magukat megvilágosodottnak tartják. Az egyik ellenőrző teszt, ami kiállta az idő próbáját az, hogy addig szidalmazzák a tanítványt, amíg az dühbe nem gurul. Ahogy azt minden buddhista pap és papnő tudja, a Buddha világosan kijelentette: aki mérges, az biztosan nem megvilágosodott.

   Egy fiatal japán szerzetes, akinek feltett szándéka volt eljutni a nirvánába még ebben az életben, magányosan meditált egy híres kolostor mellett, egy tavon lévő szigetecskén álló remetelakban. Hamar le akarta tudni ezt a megvilágosodás dolgot, hogy utána maradjon ideje más dolgokra is az életben.

   Mikor a kolostor gondnoka megérkezett evezős csónakjával a heti rendszeres ellátmánnyal, a fiatal szerzetes meghagyta neki, hogy hozzon drága pergament, pennát és kiváló minőségű tintát. Lassan harmadik évét töltötte magányban, és tudatni akarta a kolostor apátjával, milyen jól haladt.

   A pergamen, penna és tinta meg is érkezett a következő héten. A következő napokban sok meditálás és fejtörés után a fiatal szerzetes a következő rövid verset írta míves kalligráfiával a remek pergamenre:

    A lelkiismeretes fiatal pap

   három éve magányban meditál,

   de nem mozdíthatja többé
   a világ négy szele már.

   Biztosra vette, hogy a bölcs öreg apát meglátja ezekben a szavakban, és a gondos írásban, hogy tanítványa mostanra megvilágosodott (a világi szelek által el nem mozdítható ember egy metafóra a megvilágosodottakra - a szerk.). Finoman feltekerte a pergament, óvatosan megkötötte egy szalaggal, és várt a gondnokra, hogy elvigye a tanárának. A következő napokban maga előtt látta az apátot, amint lenyűgözve olvassa a gondosan papírra kanyarított, remek verset. Elképzelte, ahogy drága keretben kiakasztják a kolostor nagytermében. Semmi kétség, hogy apáttá nevezik ki, talán egy híres városi kolostor élére. Milyen boldogság töltötte el, hogy végre sikerült neki!

   Amikor a gondnok ismét a kis csónakban evezett a sziget felé a heti élelemmel, a fiatal szerzetes már várta. Kisvártatva átadta neki a pergament, hasonlót, mint amilyet ő küldött, de más színű szalaggal átkötve.

 - Az apáttól – mondta kurtán a gondnok.

   A szerzetes izgatottan letépte a szalagot, és kihajtotta a tekercset. Ahogy rávetette szemeit a papírra, azok olyan szélesre tágultak, mint a Hold, és arca pont annyira el is fehéredett. A saját pergamenjét látta, de a tökéletes kalligráfiával megírt első sor mellé hanyagul, piros golyóstollal oda volt vetve: „Fing!” A második sor jobbján egy másik piros, randa tintapaca éktelenkedett: „Fing!” A harmadik sorra egyszerűen ráfirkálták a tiszteletlen „Fing!” jelzőt, míg a negyedik szintén kapott egyet.

   Ez túl sok volt! Nem elég, hogy az kivénhedt, öreg apát olyan ostoba, hogy nem tudta észrevenni a megvilágosodottságot a kövér orra előtt, de még olyan barbár és civilizálatlan is volt, hogy illetlen graffitivel vandalizálta a műalkotását. Az apát nem szerzetes, hanem egy punk módjára viselkedett. Sértés volt ez a művészetnek, a hagyománynak és az igazságnak.

   Az ifjú szerzetes szemei elkeskenyedtek a felháborodottságtól, arca jogosan, vörösen izzott a haragtól, és követelőzően felcsattant a gondnoknak:

 - Vigyél az apáthoz! AZONNAL!

   Ez volt az első alkalom három éve, hogy a fiatal szerzetes elhagyta a sziget remetelakját. Haraggal átitatva beviharzott az apát irodájába, bevágta maga mögött az ajtót, lecsapta a pergament az asztalra, és magyarázatot követelt.

   A sokat megélt apát lassan felvette a papírt, megköszörülte torkát, és felolvasta a verset:

  
    A lelkiismeretes fiatal pap

   három éve magányban meditál,

   de nem mozdíthatja többé
   a világ négy szele már.

 Azzal letette a pergament, a ránézett és folytatta:

 - Nahát! Szóval a fiatal papot, nem mozdíthatja már meg a négy világi szél? Aztán mégis ez a négy kis fing hogy' átfújt a tavon!

A piramis ereje

   Tizennyolcadik születésnapom után, 1969 nyarán szereztem első élményeimet a trópusi esőerdőkben. Guatemalában, a Yucatán-félszigeten utaztam az ősi maja nép nemrég felfedezett piramisaihoz.

   Akkoriban nehézkes volt utazni. Három vagy négy nap alatt sikerült megtenni azt a pár száz kilométert Guatemalaváros és a Tical néven ismert romos templom-együttes között. Szűk esőerdei folyókon utaztam fel olajos halászcsónakokon, földutakon kanyarogtam lefelé jócskán megpakolt teherautókon bizonytalanul egyensúlyozva, és apró erdei ösvényeken zötykölődtem rozoga riskákon. Távoli, szegény és vad vidék volt.

   Mikor végre megérkeztem a szélesen elterülő romvárosba a templomok és ősi piramisok közé, sem vezetőm sem útikönyvem nem volt, hogy elmesélje az ég felé mutató bámulatos kőből épült műemlékek jelentését. Senki sem volt a közelben. Úgyhogy nekikezdtem felmászni az egyik magas piramisra.

   A tetejére érve hirtelen megértettem ezeknek a piramisoknak a jelentését és spirituális célját.

   Az előző három napon át csakis a dzsungelen keresztül utaztam. Az utak, ösvények és folyók mintha alagutak lettek volna a sűrű növényzeten át. A dzsungel egyhamar tetőt készít mindenfajta út fölé. Nem láttam a láthatárt napok óta. Belegondolva, nem is láttam nagy távolságokat egyáltalán. A dzsungelben voltam.

   A piramis tetején a dzsungel kuszasága fölé kerültem. Nem csak azt láthattam, hogy hol vagyok a térképszerű tájban, hanem elnézhettem minden irányba. Semmi nem volt köztem és a végtelen közt.

   Ott fenn, a világ tetején állva elképzeltem, milyen lehetett egy fiatal majának, aki a dzsungelben született, a dzsungelben nőtt fel, és élte egész életét ott. Magam előtt láttam őt egyfajta szertartásos lelki utazáson, amikor egy bölcs, szent öregember felvezeti a piramis csúcsára, életében először. Mikor a fák fölé emelkedve kibontakozva a dzsungel-világ szétterül előtte, elnéz a területük határain túl a horizonton, hogy mi lehet mögötte, és meglátja a nagyszerű, átölelő ürességet, fölötte és körülötte.

   A piramis tetején, menny és föld között állva nincs ember, dolog vagy szó közte és a végtelen közt, amerre csak elnéz. A szíve együtt rezeg a látvány tökéletes jelentésével. Igazságok bontogatják szirmaikat szívében, és árasztják a megértés illatát. Rájön a helyére a világban, ami az otthona, és meglátja a végtelen, felszabadító ürességet, ami mindent átölel. Az élete rátalál a jelentésére.

  

    Mindnyájunknak biztosítanunk kell magunknak az időt és a lehetőséget, hogy megmásszuk saját lelki piramisunkat magunkban, hogy felülemelkedjünk életünk kusza erdején, még ha csak rövidke időre is. Akkor mi magunk látnánk a helyünket a világban, életünk útját egészében, és bámulhatnánk akadálytalanul a végtelenbe, amerre a szem ellát.

A rossz kígyó

A legutolsó kígyós történet ebben a könyvben egy régi buddhista Dzsátaka sztori átirata. Arra tanít, hogy a másokkal törődés nem feltétlenül azonos a szelíd, békés vagy passzív viselkedéssel.

  Egy rossz kígyó élt egy falu mellett, az erdőben. Rosszindulatú, hirtelen haragú és önző volt. Megharapta az embereket pusztán a móka kedvéért is – a saját mókájáért. Mikor ez a rossz kígyó a saját éveiben számolva benne volt a korban, azon kezdett tűnődni, mi történik a kígyókkal haláluk után. Egész köpködő, sziszegő életében megvetette a vallásokat és ezzel együtt azokat a kígyókat, akik hiszékenyek és fogékonyak voltak az efféle marhaságokra. De most csikolni kezdte a dolog.

   Kígyónk üregétől nem messze, egy hegytetőn élt egy szentéletű kígyó. Mindenfajta szent bércek és hegyek tetején lakik. Ez így szokás. Ki hallott már mocsárban élő szent emberről?

   Egy nap a rossz kígyó úgy döntött, meglátogatja a szentéletűt. Hosszú esőkabátot, sötét szemüveget és kalapot öltött, nehogy felismerjék az ismerősei. Feltekergett a hegytetőn álló kolostorhoz. Éppen egy prédikáció közepén érkezett. A szent kígyó egy kövön ült, beszédét a körülötte ülő több száz kígyó feszült figyelemmel hallgatta. A rossz kígyó odacsúszott a hallgatóság széléhez, közel egy kijárathoz, és hallgatni kezdte a beszédet.

   Minél több minden hangzott el, annál több értelmet nyert a beszéd. Először meggyőzte a szent, majd megihlette, végül teljesen átformálódott a rossz kígyó. A szentbeszéd után odament a tanítóhoz, könnyeket hullatva bevallotta mindazt a sok bűnt, amit elkövetett, és megígérte, hogy teljesen más kígyó lesz ezután. Kedves lesz. Gondos lesz. Megtanítja majd más kígyóknak, hogyan legyenek jók. Még jókora adományt is tett a perselybe kifelé menet (hogy mindenki lássa, persze).

   Habár a kígyók tudnak beszélni egymás közt, emberi fülnek mindig csak ugyanaz a sziszegés. Valaha rossz kígyónk így nem tudta elújságolni az embereknek, hogy békepárti lett. A falubeliek így is nagy ívben elkerülték, bár furcsállták az általa büszkén hordott Amnesty International kitűzőt. Egy napon az arra járó falusi, iPodján szóló zenéje miatti figyelmetlenségében pont rossz kígyó mellett táncolt el. Rossz kígyó pedig nem támadott, csak ült, áhítattal mosolyogva.

   Attól a naptól kezdve a falubeliek tudták, hogy rossz kígyó nem veszélyes többé. Simán eljártak mellette, ahogy összetekeredve meditált ürege mellett. Egyszer csak néhány szemtelen fiú ment oda cikizni.

 - Hé, te nyálkás csúszómászó! – gúnyolódtak biztos távolságból. – Mutasd a fogaidat, ha van neked egyáltalán, te túlméretezett féreg. Te nyápic, nyamvadék, fajtád szégyene!

  Egyáltalán nem tetszett neki a nyálkás csúszómászó elnevezés (bár volt benne némi igazság), sem pedig a túlméretezett hernyó megszólítás. De hogy is védhette volna meg magát? Megesküdött, hogy nem harap.

   A kígyó passzivitásán felbátorodva, a fiúk köveket és földdarabokat kezdtek dobálni felé. Felnevettek, amikor eltalálták. Kígyónk jól tudta: bármelyiküket elkaphatná, mielőtt annyit mondanál: „Természetvédelmi Világszervezet”. De esküje miatt nem tehette meg. Szóval a fiúk egyre közelebb merészkedtek, végül botokkal ütlegelték a hátát. A kígyó elviselte a fájdalmas verést, de rájött, hogy a valódi világba gonosznak kell lenned, ha nem akarsz pórul járni. A vallás végül is hülyeség. Úgyhogy fájó tagokkal felmászott a hegyre a csaló tanítóhoz, hogy felmentse esküje alól.

   Meglátva sebeit és foltjait, a szent kígyó azt kérdezte:

- Veled meg mi történt?

- Ez az egész a te hibád – panaszkodott keserűen a rossz kígyó.

- Hogy érted, hogy az enyém? – ellenkezett.

- Azt mondtad, ne harapjak. Nézd, mi lett az eredmény! A vallás működhet a kolostorban, de az igazi világban…

- Ó, te bolond kígyó! – vágott közbe a szent. – Ó, te ostoba kígyó! Te idióta! Valóban azt mondtam, hogy ne harapj. De sosem mondtam, hogy ne sziszegj, igaz?!

   Az életben néha a szenteknek is „sziszegniük” kell, hogy kedvesek lehessenek. De senkinek sem kell harapnia.

Talán így korrekt!

Gyakran levertségünkben, arra gondolunk: „Ez nem fair! Miért pont én?” Megkönnyítené egy kicsit a dolgokat, ha az élet igazságosabb lenne.

         Egy középkorú fogoly, a börtönben tartott meditációs csoportom egyik tagja, beszélni kívánt velem az óra után. Már jó pár hónapja látogatta az előadásokat és sikerült egész jól megismernem.

         „Brahm,” mondta, „azt akartam, hogy tudd, nem én követtem el a bűntényt, amiért lecsuktak. Ártatlan voltam. Tudom, hogy a legtöbb sittes ugyanezt mondaná, és hazudnának, de én igazat beszélek. Nem hazudnék neked Brahm, neked nem!” Hittem neki. A körülmények és a viselkedése meggyőzött arról, hogy az igazat mondta. Elkezdtem azon töprengeni, hogy mennyire tisztességtelen is ez és hogy hogyan tudnám orvosolni ezt az igazságtalanságot. De félbeszakította a gondolataimat.

         Sunyin mosollyal folytatta, „De Brahm, annyi más bűntényért nem kaptak el, azt hiszem, talán így korrekt!”

        Majd megszakadtam a nevetéstől! A vén csirkefogó megértette a karma törvényét, még jobban, mint néhány szerzetes, akit ismertem.

         Milyen gyakran követünk el „bűncselekményt”, valamilyen bántó, rosszindulatú tettet, úgy, hogy nem kell szenvednünk érte? Mondjuk e valaha, hogy „Ez nem fair! Miért nem kaptak el?”

         Ha bármiféle látható ok nélkül kell szenvednünk, így morgolódunk, „Ez nem fair! Miért én?” Talán mégis fair. Mint a rabnál a történetemben, talán annyi sok másik „bűntettünk” volt, amit megúsztunk, hogy az élet végül mégiscsak fair.

Megfizethetetlen tanítások

Azt hallottam, hogy a depresszió kezelése ma már egy multi-milliárdos üzlet. Elszomorító! Nem szép dolog mások baján meggazdagodni. Aszkéta tradíciónkban, a szerzetesek nem tarthatnak maguknál pénzt és soha sem rovunk ki díjat a beszédeinkre, sem a tanácsadásra, sem bármilyen más szolgáltatásunkra, amit nyújtunk.

         Egy amerikai nő hívta fel egy szerzetestársamat, egy neves meditációs tanárt, és a meditációs órákról kérdezgetett.

         „Hallottam, hogy oktat meditációt.” mondta vontatottan a telefonban.

         „Igen hölgyem, oktatok,” válaszolt udvariasan.

         „Mennyibe kerül?” kérdezte, rögtön a tárgyra térve.

         „Semennyibe hölgyem.”

         „Hát akkor nem lehettek túl jók!” válaszolta, és letette a kagylót.

         Én is kaptam egy hasonló telefonhívást pár éve, egy félig lengyel félig ausztrál hölgytől:

         „Lesz ma este beszéd a központjukban?” érdeklődött.

         „Igen hölgyem. Este 8:00-kor kezdődik,” mondtam neki.

         „Mennyit kell érte fizetni?” kérdezte.

         „Semennyit hölgyem, ingyen van,” magyaráztam. Aztán egy kis szünet következett.

         „Nem értett meg.” Mondta erélyesen. „Mennyi pénzt kell, adjak, hogy meghallgathassam az előadást?”

        „Asszonyom, nem kell egy petákot sem adnia, ingyen van,” mondtam olyan megnyugtató hangon, ahogy csak bírtam.

        „Idefigyeljen!” kiabált a vonal túlsó végén. „Dollárok! Centek! Mennyit kell felköhögnöm, hogy bejussak?”

        „Hölgyem, nem kell felköhögnie semmit sem. Egyszerűen besétálhat. Leülhet hátul, és bármikor kimehet, ha úgy tartja kedve. Senki nem fogja megkérdezni a nevét vagy elkérni a címét, nem fogunk a kezébe nyomni prospektusokat, nem fogjuk felkérni arra, hogy ajánljon fel adományt az ajtónál. Teljesen ingyen van.”

Hosszú csönd következett.

Aztán őszintén, érdeklődve rákérdezett, „De… Akkor nektek ebből mi jut?”

„Boldogság asszonyom,” válaszoltam. „Boldogság.”

Ma ha bárki megkérdezi, hogy ezek a tanítások mennyibe kerülnek, soha nem mondom, hogy ingyenesek. Inkább azt mondom, megfizethetetlenek. 

Pozitív megbocsátás

A megbocsátás lehet, hogy működik a kolostorokon belül – sokszor hallom ezt tőletek – de ha ilyen mértékben bocsátunk meg az életben, ki fognak használni bennünket. Az emberek átgázolnának rajtunk – azt fogják hinni, hogy gyöngék vagyunk. Egyetértek. Az ilyesfajta bocsánat ritkán működik. Ahogy a mondás tartja, „fordítsd oda a másik orcádat is, hogy kétszer mehess a fogorvoshoz.”

         A táj kormány, az előbbi történetben, többet tett a feltétel nélküli amnesztiával nyújtott megbocsátásnál. A probléma gyökerét, a szegénységet is megtalálták, és megfelelően kezelték.  Ezért működhetett az amnesztia.

         Az ilyen bocsánatot hívom „pozitív megbocsátásnak”. A „pozitív” azon jó tulajdonságok pozitív megerősítését jelenti, amiket szeretnénk, ha megmutatkoznának. „Megbocsátás” annyi, mint elengedni azokat a rossz tulajdonságokat, amik a problémát okozzák – nem vájkálni kell bennük, hanem továbblépni. Például, egy kertben, ha csak a gazt öntözzük, az olyan, mintha a problémákat gondoznánk; ha nem öntözünk semmit, az olyan, mintha csak a megbocsátást gyakorolnánk; ha pedig a virágokat locsoljuk, a gazokat pedig nem, az szimbolizálja a „pozitív megbocsátást”.

         Vagy tíz évvel ezelőtt, az egyik péntekesti beszédünk után, Perth-ben, egy nő jött oda hozzám beszélni. Amióta csak emlékszem, állandó vendége volt a heti beszédeinknek, de ez volt az első alkalom, hogy hozzám szólt. Egy nagy köszönömöt akart mondani, nem csak nekem, hanem a többi szerzetesnek is, akik a központunkban tanítottak. Aztán elmagyarázta miért. Hét éve kezdett el a templomunkba járni. Nem igazán érdekelte akkor még a Buddhizmus - vallotta be – vagy a meditáció. A fő ok, amiért eljárt hozzánk, hogy addig sem kell otthon lennie.

         A férje erőszakos volt. Borzasztó családon belüli erőszaknak volt az áldozata. Akkoriban a védőprogramok még nem álltak rendelkezésre, hogy az áldozatok segítségére legyenek. Szíve forrongó katlanjában, az érzelmeitől túlfűtve, képtelen volt elég tisztán gondolkodni ahhoz, hogy egyszerűen örökre otthagyja őt. Így eljött Buddhista központunkba, úgy gondolkodva, hogy két óra a templomban, az két órával kevesebb verés.

         Amit a templomunkban hallott, az életét változtatta meg. Meghallgatta a szerzetesek pozitív megbocsátásról szóló tanításait, és eltökélte, hogy a férjén is kipróbálja őket. Elmondta nekem, hogy minden alkalommal, amikor megütötte, megbocsátott neki és elengedte a fájdalmát. Hogy erre hogyan volt képes, azt csak ő tudja. Aztán minden alkalommal, amikor kedveset tett vagy mondott - függetlenül attól, hogy az mennyire volt csekélység - megölelte vagy csókokkal halmozta el, vagy valamilyen más gesztust használt, hogy tudassa vele, az a kis kedvesség mennyit is jelentett az ő számára. Semmit sem vett természetesnek.

         Sóhajtott és elmondta, hogy ez hét hosszú évébe került. Ebben a pillanatban könnybe lábadtak a szemei, és az enyéim is. „Hét hosszú év,” mondta, „és most már fel sem lehet ismerni az öreget. Teljesen megváltozott. Harmonikus, szerető kapcsolatban élünk két gyerekkel.” Az arca, mint egy szenté, úgy sugárzott. Úgy éreztem menten térdre borulok előtte és meghajolok. „Látod azt a zsámolyt?” állított meg a kérdésével, „Azt a meditációs fazsámolyt nekem csinálta ezen a héten, meglepetésből. Ha hét évvel ezelőtt lennénk, csak arra használta volna, hogy üssön vele!” Eltűnt a gombóc a torkomból, és együtt nevettem vele.

         Csodálom azt a hölgyet. Kiérdemelte a saját boldogságát, ami nem volt csekélység és ezt saját, tiszta jellemének köszönheti. Egy szörnyeteget változtatott át, egy érző férfivé. Egy másik embernek segített, bámulatos módon.

         Ez egy kirívó példa volt a pozitív megbocsátásra, ami csak azoknak ajánlott, akik a szentté avatásra törekednek. Mindazonáltal megmutatja, hogy miket is érhetünk el, ha a megbocsátás a jó támogatásával párosul.

Hogyan előzzünk meg felkeléseket?

Ha megértjük, hogy nincs hova mennünk, inkább szembenézünk a problémával, minthogy elfutnánk előle. A legtöbb gondra létezik gyógyír, csak nem vesszük észre a megoldást, mert a másik irányba futunk. Az előző történetben, a jacht motorját megjavították, a két férfi továbbra is legjobb barátok maradtak és elképesztően jól telt útjuk maradék része – együtt.

         Ahogy a mi világunk emberei egyre közelebb kell, hogy éljenek egymáshoz, muszáj megoldásokat találnunk a problémáinkra. Nincs hova menekülni. Egyszerűen nem engedhetünk meg nagyobb viszályokat már.

         Az 1970es évek közepétől végéig, személyesen megtapasztalhattam, hogy milyen módszereket talált a kormány egy nagyszabású konfliktus kezelésére, egy akkora bajra, ami demokráciájuk alapjait fenyegette.

         Dél-Vietnámban, 1975-ben, pár nap alatt Laosz és Kambodzsa is a kommunisták kezére került. A nyugati hatalmaknál elfogadott „Dominó elv” szerint, Tájföld lett volna a következő, aki elbukik. Ekkor még csak egy fiatal szerzetes voltam észak-kelet Tájföldön. A kolostor, ahol a legtöbb időt töltöttem, kétszer olyan közel volt Hanoihoz, mint Bangkokhoz. Azt ajánlották, hogy jelentkezzünk a nagykövetségeinken, ahol már vártak a menekülési tervek. A legtöbb nyugati kormányt meglepte volna, ha Tájföld nem bukik el.

         Ácsán Cshá akkorra már egész híres volt és sok magas rangú táj tiszt és vezető táj kormányfő látogatta meg kolostorában tanácsért és lelkesítésért. Folyékonyan beszéltem már tájul, és kicsit lao nyelven, így bővebb belelátást nyerhettem a helyzet komolyságába. A hadsereget és a kormányt kevésbé foglalkoztatták a határaikon kívül állomásozó Vörös csapatok, mint a nemzetükön belül lévő kommunista aktivisták és szimpatizánsaik.

         Sok zseniális tájföldi egyetemi tanuló szökött észak-kelet Tájföld dzsungeljeibe, hogy a belföldi, táj, kommunista gerilla erőket támogassa. A fegyverzetüket, csakúgy, mint a kiképzésüket, a határon túlról biztosították. A falvak a „rózsaszín” területeken örömmel látták el őket élelemmel és egyéb felszereléssel, volt helyi támaszuk. Ominózus veszélyt jelentettek.

         A tájföldi haderő és a kormányzat egy három részből álló stratégiát dolgozott ki megoldásként.

1.    Higgadtság

A hadsereg nem támadta meg a kommunista támaszpontokat, noha minden katona jól tudta, hogy hol vannak. Mialatt vándorló szerzetesként éltem 1979-80-ig, hegyeket és dzsungeleket keresve, ahol magányban meditálhatok, gyakran futottam katonai járőrökbe, akik tanácsokkal láttak el.

Rámutattak egy hegyre, hogy oda ne menjek – mert ott vannak a kommunisták. Aztán ráböktek egy másikra, mondván, hogy az egy jó hely meditálni, mert ott nincsenek. Meg kellett fogadjam a tanácsaikat. Abban az évben a kommunisták elfogtak és megöltek pár őserdőben meditáló vándorló szerzetest – miután végeztek a kínzásukkal. Ezt mondták.

2.    Megbocsátás

Ezalatt a veszélyes időszak alatt végig, feltétel nélküli amnesztia volt hirdetve. Bármikor, ha egy kommunista lázadó fel kívánt hagyni a nézeteivel, egyszerűen leadhatta a fegyverét és visszatérhetett a falujába vagy az egyetemére. Valószínűleg megfigyelés alatt tartották még, de semmilyen büntetést nem róttak ki rá. Voltam Kow Wong tartomány egyik falujában, pár hónappal azután, hogy a településen kívül, kommunisták lesből megtámadtak és megöltek egy dzsipnyi táj katonát. A falu többségében szimpatizált a vörösökkel, de nem vettek részt aktívan a harcokban. Elmondták, hogy megfenyegették és zaklatták őket, de végül engedték, hogy szabadon elmenjenek.

3.    A probléma gyökerének kezelése

Az évek alatt, új utakat láttam épülni és régieket beburkolni a vidéken.  A falusiak már elvihették a városokba eladni a terményeiket. Tájföld királya, maga felügyelte és pénzelte több száz öntözőrendszerhez kötött víztisztító tartály építését, amivel a szegény, észak-keleti gazdák kétszer arathattak rizst évente. Az elektromosság eljutott a legtávolabbi faluközösségekbe is, és ezzel együtt jött az iskola és az orvosi rendelő. Tájföld legszegényebb területeit Bangkok kormánya maga vette gondozásba, és a falusiak kezdtek relatív jólétben élni.

Egy járőröző táj honvéd a dzsungelben egyszer ezt mesélte nekem:

Nem szükséges lelőni a kommunistákat. Ők is ugyanolyan táj emberek. Ha találkozom velük a hegyről lefelé jövet, vagy mikor a falvakba mennek ellátmányért – mert mind tudjuk, hogy kicsodák – csak megmutatom nekik az új karórámat, vagy engedem, hogy tájföldi zenét hallgassanak az új rádiómon – aztán nem maradnak többé kommunisták.

Ez volt az ő tapasztalata, és a bajtársaié is.

         A tájföldi kommunisták oly haragban indították felkelésüket a kormánnyal szemben, hogy készen álltak feláldozni az életüket is. De a kormány oldali visszafogottság megakadályozta, hogy haragjuk nőhessen. Megbocsátással, az amnesztiával, biztonságos és tisztességes módjuk nyílt kilépni.  A probléma megoldását az jelentette, hogy fejlesztésekkel a szegény falusiaknak kedveztek. Az emberek nem látták már értelmét, hogy a kommunistákat támogassák: elégedettek voltak azzal a kormánnyal, aki épp hatalmon volt. A kommunisták pedig, akik oly nehézségek közt éltek az őserdővel borított hegyekben, maguk is kételkedni kezdtek abban, amiben hittek.

         Egymás után adták le fegyvereiket és tértek vissza családjaikhoz, a falvaikba vagy az egyetemekre. Az 1980as évek elejére, már alig maradt pár lázadó, így a dzsungelseregek hadvezérei, a kommunisták vezetői, szintén feladták magukat. Emlékszem, volt egy kiemelt cikk a Bangkok Postban egy agyafúrt vállalkozóról, aki táj turistákat kalauzolt az őserdőben, hogy megtekinthessék a mostanra már elhagyatottá vált barlangokat, ahonnan a kommunisták valaha a nemzetüket fenyegették.

         De mi történt a lázadás vezetőivel? Lehetséges-e ugyanazt a feltétel nélküli amnesztiát biztosítani az ő számukra is? Nem egészen. Nem lettek megbüntetve, vagy száműzve. Helyette, fontos és felelősségteljes pozíciókat kaptak a táj kormányon belül, mivel felismerték a vezetői képességeiket, nagy munkabírásukat, és az embereik iránti elkötelezettségüket! Micsoda briliáns gesztus. Minek is pazarolnánk el az ilyen bátor és odaadó fiatalemberek képességeit?

         Ez egy igaz történet, amit még az észak-kelet Tájföldi katonáktól és a falusiaktól hallottam. Olyasvalami, amit a saját szememmel tapasztaltam. Sajnálatos módon, máshol alig számoltak be róla.

         A könyv írásakor, két férfi a volt kommunista vezetők közül, továbbra is országát szolgálja, mint miniszterek a táj kormányban.

A lelkigyakorlat

A legtöbb esetben haragunk oka, hogy csalódunk az elvárásainkban. Gyakran annyi munkát fektetünk egy tervünkbe, hogy amikor nem az történik, aminek kellett volna, dühbe gurulunk. Minden egyes „kellett volna”, elvárást von maga után, a jövő kitalálását. Mostanra már talán megértettük, hogy a jövő bizonytalan és kiszámíthatatlan. Azzal, hogy túlzottan a jövőbéli elvárásainkra támaszkodunk, a sok „kellett volnával”, csak saját magunknak keressük a bajt.

         Egy régi, nyugatról jött Buddhista ismerősöm, a Távol-Keleten állt be szerzetesnek. Egy nagyon szigorú, mindentől elzárt meditációs rendhez csatlakozott, a hegyekben. Minden évben hatvan napra visszavonultak lelkigyakorlatra. Kemény volt és szigorú; nem a gyenge elméjűnek való.

         Reggel 3:00-kor keltek, és 3:10-re már keresztbetett lábbal ülve meditáltak. Az egésznapi program szigorúan meg volt szervezve: ötven perc ülőmeditálás, tíz perc sétálómeditálás, ötven perc ülőmeditálás, tíz perc sétálómeditálás, és így tovább. A betevőjüket szintén a meditációs teremben fogyasztották, keresztbetett lábbal a helyükön ülve; tilos volt megszólalni is. Este 10:00-kor lefeküdhettek aludni, de kizárólag a termükben, ugyanazon a helyen ahol addig meditáltak. A reggeli háromórás kelés nem volt kötelező: ha akartad, korábban is felébredhettél, de később sosem! Csak a félelmetes nagymesterrel való napi beszélgetésre és természetesen a gyors vécére menésre kaphattak szünetet.

         Három nap múlva, a nyugati szerzetes lábai és a háta már nagyon sajogtak. Nem volt hozzászokva, hogy ennyi ideig üljön, egy nyugati számára oly kellemetlen pozícióban. Ráadásul még mindig volt vissza további nyolc hét. Komolyan kétségbe kezdte vonni, hogy képes lesz kibírni egy ilyen hosszú lelkigyakorlatot.

         Az első hét végére sem lettek fényesebbek a dolgok. Sokszor csak órákon át gyötrődött ülőhelyzetben. Akik már részt vettek tíznapos meditációs visszavonuláson, tudhatják, hogy milyen fájdalmas is lehet. Még hátra volt számára hét és fél hét.

         Ezt a férfit kemény fából faragták. Összeszedte minden elszántságát és tűrt, percről percre. Két hét elteltével végül betelt a pohár: a fájdalom már túl nagy volt. A nyugati teste nem az ilyen bánásmódhoz szokott.  Ez már nem is Buddhizmus volt, vagy arany középút. Aztán körbenézett az ázsiai szerzeteseken, akik már szintén a fogukat csikorgatták, és büszkeségből végigcsinált még két hetet. Ezalatt a teste úgy fájt mintha lángolva égett volna. Egyetlen mentsvára az esti 10:00 órás gong hangja, ami után végre kinyújtóztathatta megkínzott tagjait, lazítani. Csakhogy amint elnyomta volna az álom, úgy tűnt, mintha már szólalt is volna meg a 3:00 órás gong, hogy egy újabb nap szenvedésre virradjon.

         A harmincadik nap vége olyan volt, mint egy halvány reménysugár. Már túljutott a felén. Célegyenesben volt, „majdnem ott vagyok”, próbálta meggyőzni magát. A napok hosszabbodtak és a hasogatás a bokájában és a hátában erősebbé vált. Néha úgy érezte, sírni tudna. De azért is folytatta! Két hét volt még hátra. Aztán már csak egy. Utolsó héten, az idő, csigalassúsággal vánszorgott. Annak ellenére, hogy már hozzászokott a fájdalom tűréséhez, mégsem volt könnyebb. Ha most feladná – gondolta – hűtlen lenne az elveihez, és ahhoz, amit eddig kibírt. Most már végigcsinálja, még ha az életébe kerül is; és voltak idők, amikor tényleg azt hitte, hogy belekerül.

         Reggel 3:00-kor a hatvanadik nap gongjára kelt. Majdnem ott volt. A fájdalom a legutolsó napon elképzelhetetlenné vált. Mintha a szenvedés mostanáig csak ugratta volna, de most kimutatta a foga fehérjét. Bár csak néhány óra volt vissza, azon tűnődött, hogy vajon bírni fogja e. Eljött az utolsó ötven perc. Ezt a szakaszt már azzal kezdte, hogy elképzelte, mennyi mindent is fog csinálni a következő órától fogva, mikor a lelkigyakorlat véget ér: egy hosszú forró fürdő, egy nyugalomban elfogyasztott ebéd, csevegés, társalgás – aztán a fájdalom félbeszakította gondolatait, és az egész elméjét követelte! Kicsit kinyitotta a szemét, titokban, az utolsó ülésszak alatt többször is, hogy az órára pillanthasson. Nem hitte volna, hogy az idő, ilyen lassan is vánszoroghat. Talán ki kellene cserélni az óra elemeit? Talán megállt, és mutatók örökké megragadtak öt perccel a gyakorlat legvége előtt? A végső ötven perc, ötven örökkévalóságnak tűnt, de még az örökkévalónak is vége kell, hogy legyen egyszer. És lett is. A gong megszólalt, oly édesen, a visszavonulás végét jelezve.

         Öröm áradatok futottak végig a testén, mélyen háttérbe szorítva a fájdalmat. Megcsinálta! Most végre törődhet önmagával. Hozzátok a fürdővizet!

         A mester ismét megszólaltatta a gongot, hogy mindenki ráfigyeljen. Bejelenteni valója volt. Így szólt, „Ez, egy kivételes lelkigyakorlat volt. Sok szerzetes sokat fejlődött és néhányan azt tanácsolták nekem, a magánbeszélgetések alkalmával, hogy a gyakorlatot folytatni kellene további két hétig. Úgy gondolom, ez egy nagyszerű ötlet. A visszavonulásunk folytatódik. Folytassátok az ülést.”

         Minden szerzetes behúzta a lábát ismét és mozdulatlanul ülve meditált, megkezdve a következő két hetet. A nyugati szerzetes azt mesélte, hogy már nem érzett semmilyen fájdalmat a testében. Csak azon töprengett, hogy kik lehettek azok a nyomorult szerzetesek, akik a hosszabbítást kérték és arra, hogy mit is tenne velük, ha rájön! A létező legszerzetestelenebb terveket eszelte ki a meggondolatlan társai számára. A dühe eltörölte fájdalmát. Bőszült volt, vérengző. Még soha azelőtt nem érzett ennyi gyűlöletet. Aztán a gong ismét megszólalt. Ez volt élete leggyorsabb tizenöt perce.

         „A lelkigyakorlatnak vége,” szólt a mester. „Az ebédlőben mindenkire üdítő vár. Mehettek nyugodtan. Mostantól megengedett a beszéd.”

         A nyugati szerzetes összezavarodott. „Én azt hittem, hogy még két héten át meditálunk. Mi folyik itt?” Egy idősebb pap, aki beszélt angolul, látta rajta a zavartságot, és odajött. Mosolyogva válaszolta a nyugatinak, „Ne aggódj! A mester ugyanezt csinálja minden évben!”

Nyisd ki szíved ajtaját

Pár évszázaddal ezelőtt, egy dzsungelbéli barlangban, valahol Ázsiában, volt hét szerzetes és az előbb leírt, feltétel nélküli szereteten meditáltak. Volt köztük egy főszerzetes, a testvére és a legjobb barátja. A negyedik a főszerzetes ellensége volt: egyszerűen képtelenek voltak kijönni egymással. Az ötödik, egy nagyon öreg szerzetes, annyira sok évet megélt már, hogy várható volt, bármikor meghal. A hatodik betegeskedett – de annyira, hogy róla is úgy sejtették, bármikor eltávozhat az élők sorából. Az utolsó a hétből pedig egy hasznavehetetlen, kuka szerzetes volt. Mindig elbóbiskolt és horkolt, amikor meditálnia kellett volna, képtelen volt megjegyezni az imákat, és amit tudott, azt is csak hamisan. A ruháit sem bírta rendesen magán tartani. Testvérei mégis elviselték, és köszönetüket fejezték ki, amiért folyamatosan türelemre tanítja őket.

           Egy nap azonban egy tucat bandita is rálelt a barlangra. Elszigetelt és nehezen megközelíthető volt, ezért el akarták foglalni rejtekhelynek. Úgy döntöttek, hogy megölik a szerzeteseket. Szerencsére a főszerzetesnek nagyon meggyőző beszélőkéje volt. Sikerült elérnie – bár nem tudom, hogy hogyan csinálta – hogy a banditák szabadon engedjék őket, egy kivételével, akit figyelmeztetésképpen megölnek, hogy a többi biztosan tartsa a száját a barlang hollétéről. Ennyit tudott kialkudni. A főszerzetes kapott pár percet, hogy meghozza a szörnyűséges döntést, hogy kit áldozzanak fel a többiekért.

          Amikor közönség előtt mondom el ezt a történetet, mindig megállok és megkérdem a hallgatókat, „nos, mit gondoltok, kit választott a főszerzetes?” Ez azért is hasznos, mert így a hallgatóság elaludni készülő része kicsit feleszmél, akik meg alszanak, azokat felkelti a hirtelen csend. Újra elismétlem, hogy volt a főszerzetes, a testvére, a legjobb barátja, az ellensége, az aggastyán és a betegeskedő (mindketten a halálukon), és a hasznavehetetlen szerzetes. Te kit választanál?

        Páran az ellenséget mondják. „Nem” válaszolom.

        „A testvérét?”

        „Rossz válasz.”

        A hasznavehetetlen szerzetest is mindig van, aki megemlíti – milyen könyörtelenek vagyunk néha! Miután kiszórakoztam magamat, elárulom a megfejtést: a főszerzetes képtelen volt a választásra.

         Öccse iránti szeretete ugyanolyan volt, se nem erősebb, se nem csekélyebb, mint a legjobb barátja iránti szeretete – ami pont akkora volt, mint az ellensége, az idős, a beteg szerzetes és még a jó öreg kenyérpusztító iránt érzett szeretete is. Tökélyre vitte eme szavak jelentését: szívem ajtaja mindig nyitva áll előttetek, légy bárki, tégy bármit.

         Az ő szíve valóban tárva-nyitva állt mindenkinek, feltétel nélküli, különbséget nem tevő, szabadon szárnyaló szeretet. És ami a leg-szívbemarkolóbb, hogy olyannyira szerette önmagát is, mint a társait. Szíve ajtaja a saját maga előtt is nyitva volt. Ezért nem tudott választani sem maga, sem a többiek közül.

Emlékeztetni szoktam hallgatóságom keresztény tagjait, hogy a könyvük azt mondja, „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Ne jobban, mint magadat és ne is kevésbé, hanem ugyanannyira. Azaz úgy tekintsenek másokra, mint ahogy tennék azt saját magukkal, és fordítva.

Miért van az, hogy a közönségem többsége mégis arra gondolt, hogy a főszerzetes a saját halálát választotta? Miért van, hogy a mi kultúránkban mindig feláldozzuk magunkat mások számára, és ezt jónak tartjuk? Miért van, hogy magunkkal nagyobbak elvárásaink, kritikusabbak és bírálóbbak vagyunk, mint bárki mással szemben? Egy és ugyanazon okból: még nem tanultuk meg szeretni önmagunkat. Ha nehéznek is találod azt mondani valakinek, hogy „bármit is tegyél, szívem ajtaja mindig nyitva áll előtted” az az akadály eltörpül amellett, mint amikor magadnak mondod, „Én. Akihez a legközelebb voltam, amióta csak az eszemet tudom. Saját magam. Szívem ajtaja az én számomra is nyitva áll. Minden, ami én vagyok, mindegy, hogy bármit is tettem. Gyere be!”

Ezt értem magunk iránti szeretet alatt: a megbocsájtást. Szabadulni a bűntudat börtönéből; megbékélni magunkkal. És ha elég bátor vagy ahhoz, hogy elmondd ezeket a szavakat magadnak, őszintén, saját belső világod magányában, akkor te is pozitívan és nem negatívan fogsz fejlődni, hogy megfelelhess ennek a nagyszerű szeretetnek. Egy napon, mindannyinknak meg kell ezt lépnie, becsületesen, tisztességesen. Ha sikerült, olyan lesz, mintha egy megtagadott részünk, ami hosszú ideje kint, a hidegben élt, végre hazatérne. Újraegyesítettnek, egésznek érezzük magunkat, és megengedjük magunknak, hogy boldogok lehessünk. Csak ekkor tudhatjuk igazán, hogy milyen érzés igazán szeretni valakit, se jobban, se kevésbé. 

Kérlek, jegyezd meg, hogy nem kell tökéletesnek, hibátlannak lenned ahhoz, hogy így tudd szeretni magadat. Ha a tökéletességre vársz, soha nem jön el. Ki kell, hogy nyissuk szívünk ajtaját a magunk számára is, bármit is tettünk. Ha bent vagyunk, akkor válunk tökéletessé. Gyakran megkérdik tőlem, hogy mi történt a hét szerzetessel, miután a vezetőjük elmondta a banditáknak, hogy képtelen a választásra.

      A történetből, ahogy azt én hallottam több évvel ezelőtt, nem derült ki: véget ért ott, ahol én abbahagytam. De én tudom, hogy hogyan folytatódott; kitaláltam, hogy mi következhetett. Amikor a főszerzetes elmagyarázta a banditáknak, hogy miért volt képtelen választani önmaga és a társai között, és mesélt a szeretetről és megbocsájtásról, úgy ahogy azt én most itt tettem, az a rablókat annyira lenyűgözte és meghatotta, hogy nem csupán az életükön könyörültek meg, hanem maguk is szerzetesnek álltak!

Ami be van fejezve, az elkészült

Thaiföldön a monszun júliustól októberig tart. Ezalatt az idő alatt, a szerzetesek nem utazhatnak, félreteszik minden munkájukat, és a tanulásnak és a meditációnak szentelik minden idejüket. Ezt az időszakot „Vassa”-nak vagy „Az eső alatti takarodónak” nevezzük.

         Pár évvel ezelőtt, Thaiföld déli részén, egy híres Apát egy új termet építetett erdei kolostorához. Amikor jött az esős pihenő, abbahagytak minden munkát, a munkásokat pedig hazaküldték. Csendre volt szükség a kolostorban.

Pár nap múlva egy úr látogatott el hozzájuk, észrevette a félig kész épületet és megkérdezte az Apátot, hogy mégis mikorra szándékoznak befejezni a termet. Az öreg szerzetes habozás nélkül rávágta, „Kész a terem.”

         „Hogy érti azt, hogy „kész a terem”?” kérdezte a látogató, aztán visszavágott. „Nincs teteje. Nincs ajtó, sem ablakok! Mindenütt fadarabok és cementes zsákok hevernek. Csak nem akarják így hagyni? Megőrült talán? Hogyan mondhatja, hogy a terem kész?”

         Az Apát csak mosolygott, és nyugodtan válaszolt, „Ami be van fejezve, az elkészült.” és visszament folytatni a meditációját.

         Csak így van esélyünk szünetet tartani, vagy visszavonulni egy kis időre. Másképp soha nem végeznénk a munkáinkkal.