Fordítás - elkészült!

Kedves Olvasó!

     Az elmúlt közel egy éves munka eredményeképp sikerült végére érni a könyvnek. Nem volt egyszerű, de több ember együttes munkájának gyümölcseként számtalan magyar emberhez jutottak el Ácsán Brahm "meséi". Őszintén reméljük, hogy az olvasóknak is nyújtott ez a könyv annyi inspirációt és erőt a mindennapokhoz (és a nem mindennapi napokhoz!), mint a fordítóknak.
     Több, mint 12.000 oldalletöltést számlálhatunk eddig, és számos, akár teljesen más témájú blog és honlap is tett közzé részleteket, vagy ajánlotta munkánkat az interneten. Ez a viralitás bizonyíthatja, hogy Ácsán Brahm tanításai általánosak és örök érvényűek - de legalább is mostanában égető szükség van rá!
     Mi hiszünk ebben! Ezért célunk, hogy mint az tisztességes írásműhöz illik, a fordítás megjelenjen kézzelfogható könyv formájában. Mégis csak egyszerűbb és autentikusabb kézbe venni ezeket a történeteket, amikor az ember szükségét érzi. Személyes tapasztalatom, hogy néha elég csak rápillantani a polcon fekvő kötetre, és eszembe is jut az aznapi gondolkodni való. Arról nem is beszélve, hogy így ajándékba lehet adni másoknak.
    Kérlek, ha szeretnél egy ilyen könyvet, segítsd munkánkat azzal, hogy jelzed szándékodat az alábbi űrlapon:
https://docs.google.com/spreadsheet/viewform?formkey=dGVfMlhIdHYwSmlaQlJ5MEJVTi1BTnc6MQ

Talán kijelenthetjük, hogy nem árulunk zsákbamacskát :-)

Köszönettel,
Ricsi és Bálint

Mi baj a betegséggel?

 Nyilvános beszédeim során gyakran megkérem a közönségemet, hogy emelje fel a kezét, aki volt már beteg. Majdnem mindenki magasba emeli ilyenkor a kezét. (Aki nem, az vagy elaludt, vagy szexuális fantáziákba mélyedt éppen.) Szerintem ez bizonyítja, hogy teljesen normális dolog betegnek lenni. Valójában nagyon is különös lenne, ha időnként nem venne le a lábadról valami nyavalya. Szóval miért mondod ezt a dokinak, mikor elmész a rendelésére: „Doktor úr, valami nincs rendben velem”? Csak az lenne az igazi baj, ha időnként nem betegeskednél. Tehát egy ésszerű ember így szól az orvosához: „Doki, valami okés: megint beteg lettem!”

   Valahányszor rossz dologként éled meg a betegséget, szükségtelen stresszt, sőt bűntudatot halmozol a kellemetlenségek tetejébe.

   A tizenkilencedik században íródott Erehwon című regényében Samuel Butler egy olyan társadalmat mutat nekünk, amiben a betegséget bűncselekményként kezelik, és a betegeket börtönbüntetésre ítélik. Egy emlékezetes részben a vádlott férfit, aki a kikötőben szipogott és tüsszögött, a bíró sorozatos elkövetőnek ítéli. Nem első alkalommal állították elő megfázás miatt. Sőt, mindez az ő hibája: a sok szemét gyorsétteremi kaja, a rendszeres testmozgás kihagyása és a stresszes életvitel eredménye ez. Sokéves börtönre ítélték.

   Hány meg hány emberrel éreztetnek bűntudatot, amikor beteg?

   Egy szerzetestárs sok éve szenvedett egy ismeretlen betegségtől. Napokat, heteket töltött ágyban, erőtlenül még ahhoz is, hogy kisétáljon a szobájából. A kolostor nem sajnált pénzt és erőfeszítést ölni mindenféle orvosi kezelésre, hagyományos és alternatív medicinákra, hogy segítsenek szerencsétlenen, de semmi sem hatott. Volt, hogy jobban érezte magát, kitámolygott egy rövid sétára, és hetekre visszaesett az állapota. Sokszor azt hitték, hogy itt a vég.

   Egy nap a kolostor bölcs apátjának ötlete támadt a helyzetről. Felkereste a beteg szobáját.

   Az ágyhoz kötött szerzetes teljes reménytelenséggel bámult fel az apátra.

 - Azért jöttem ide – kezdte az apát, - hogy kolostorunk valamennyi szerzetese és szerzetesnője, valamint a minket támogató világiak nevében szóljak. Mindezen emberek nevében, akik szeretnek téged és törődnek veled: engedélyt kapsz a halálra. Nem kell meggyógyulnod.

   Ezekre a szavakra a beteg szerzetes elsírta magát. Olyan keményen próbált meggyógyulni. Barátai olyan sokat tettek érte, hogy nem okozhatott nekik csalódást. Kudarcnak érezte saját magát, bűntudattal, hogy nem épül fel. Az apát szavait hallva már nyugodtan lehetett beteg, vagy akár meg is halhatott. Nem kellett küszködnie már, hogy megfeleljen barátai elvárásainak. A megkönnyebbüléstől könnyek szöktek a szemébe.

   Mit gondolsz, mi történt ezután? Hát természetesen azon a napon kezdődött a beteg igazi felépülése.

Megindító élmény

  Első thaiföldi szerzeteséveim alatt tanultam meg a felbecsülhetetlen leckét, miszerint „minden dolog legnehezebb része az, amikor gondolkodunk rajta”.

   Ácsán Cshá új ceremónia-termet építtetett kolostorában, és a szerzetesek közül is sokan besegítettünk a munkába. Ácsán Cshá gyakran tesztelt minket olyan kijelentésekkel, mint hogy egy szerzetes egész nap keményen dolgozik mindössze egy vagy két flakon Pepsiért, ami sokkal olcsóbb a kolostornak, mint a faluból munkásokat bérelni. Nem egyszer megfordult a fejemben, hogy szakszervezetet indítsak a fiatal szerzeteseknek.

   A ceremónia-termet egy szerzetesek által épített dombocskára tervezték. Sok föld maradt meg a dombocska munkafolyamataiból, szóval Ácsán Cshá összehívott minket, és szólt, hogy a fölösleges földhalmot a domb túloldalára kell hordani. A következő három napon, délelőtt tíz órától jóval sötétedés utánig lapátoltuk és talicskáztuk a hatalmas mennyiségű földet, oda, ahova Ácsán Cshá kívánta. Nagy örömömre csak végeztünk vele.

   Másnap Ácsán Cshá elutazott egy másik kolostorba, néhány napra. Miután elment, a helyettes apát összehívott minket és szólt, hogy a földet végül is rossz helyre vittük, szóval ismét át kell pakolni. Eléggé idegelt a dolog, de sikerült elnyomnom panaszkodó elmémet a következő három nap kemény munka során, a trópusi meleg ellenére.

   Éppen hogy másodszorra is végeztünk a föld átpakolásával, Ácsán Cshá tért vissza. Összehívott minket:

 - Miért vittétek oda a földet? Mondtam, hogy arra a helyre kell lerakni. Vigyétek vissza!

   Mérges voltam. Belesápadtam a dühbe. Majd megütött a guta. Nem tudnak volna ezek a fejes papok először egymás közt dönteni? A buddhizmus elvileg egy rendszerető vallás, de ez a kolostor annyira szétszórt, még azt sem tudja megszervezni, hova tegyenek egy rakás földet! Nem csinálhatják ezt velem!

   Újabb három hosszú, fárasztó nap várt rám. Angolul átkozódtam, hogy a thai papok ne értsenek, és úgy toltam az ólomsúlyú talicskát. Ez már aztán több a soknál. Hát mikor ér már véget?!

   Kezdtem észrevenni, hogy minél mérgesebb vagyok, annál nehezebbnek érzem a talicskát. Egy szerzetestársam észrevette morgásomat, odajött hozzám, és azt mondta:

 - Az a te bajod, hogy túl sokat gondolkodsz!

   Természetesen igaza volt. Ahogy abbahagytam a nyafogást, a talicska sokkal könnyebben indult. Megtanultam a leckét. A földpakolásra gondolni volt a munka legnehezebb része; odébb rakni már egyszerű.

   A mai napig azt gyanítom, hogy Ácsán Cshá és a helyettese alapból így tervezték ezt a munkát. 

A mosásra gondolni

   Manapság túl sokat gondolkodnak az emberek. Ha csak egy kicsit lecsendesítenék gondolataik özönét, sokkal könnyebben folyna az életük!

   Thaiföldi kolostorunkban minden héten egy estére a szerzetesek kihagyják az alvást, és egész éjjel a közös nagyteremben meditálnak. Hozzá tartozott az erdei szerzetesek rendjéhez. Nem volt annyira kemény, mivel mindig pihenhettünk másnap reggel.

   Egy ilyen egész estés meditáció utáni reggelen, mikor már vonultunk volna vissza kunyhóinkba pótolni a kimaradt alvásmennyiséget, az apát magához hívott egy fiatal, ausztrál származású szerzetest. A szerzetes megrökönyödésére az apát ráhalmozott egy nagy kupac csuhát azzal az utasítással, hogy azonnal lásson hozzá azok kimosásához. Szokás volt, hogy ellátjuk az apátot, kimossuk a ruháit és más apróságokat is elvégzünk helyette.

   Ez egy óriási adag mosnivaló volt. Ami még aggasztóbb, hogy minden mosást az erdei szerzetesek hagyományos módján kellett végezni. Vizet húzni a kútról, nagy tüzet rakni és azon megmelegíteni. Kenyérfa-fáról egy ágat levágni és apróra forgácsolni a kolostor bozótvágójával. A forgácsot a forró vízbe szórni, hogy kioldódjék belőle a nedv, ami mosószerként működik. Aztán minden ruhadarabot egyesével kiteríteni egy fa vályúba, és a forró barna vizet ráöntve kézzel püfölni, míg az tiszta nem lesz. Aztán a szerzetesnek a napon kell megszárítania a ruhákat, időnként egyik oldaláról a másikra fordítani, és meggyőződni, hogy a természetes festés nem lesz csíkos. Egyetlen köntös kimosása is hosszú és macerás folyamat. Egy ilyen nagy halomhoz több óra kell. A brisbane-i fiatal fiú pedig kimerült volt az éjszakázástól. Megsajnáltam.

   Odamentem hozzá, a mosófészerbe, hogy segítsek. Mikor odaértem, inkább brisbane-i mint buddhista stílusban káromkodott és szitkozódott. Panaszkodott, hogy milyen igazságtalan és kegyetlen ez így vele.

 - Nem várhatott volna az apát holnapig? Nem tűnt fel neki, hogy egész este nem aludtam? Nem ezért lettem pap!

Nem éppen ezeket a szavakat használta, de ez minden, ami nyomdafestéket tűr.

   Mikor ez az egész történt, már jó pár éve szerzetesként éltem. Átéreztem, amit ő érzett, és tudtam a kiutat.

 - Gondolni rá sokkal nehezebb, mint csinálni.

   Elnémulva rám bámult. Pár pillanatnyi csend után némán visszatért munkájához, én pedig aludni mentem. Később azon a napon felkeresett, hogy köszönetet mondjon, amiért segítettem neki a mosással. Ahogy ő is felfedezte, tényleg az a dolog legrosszabb része, hogy gondolkodott rajta. Amikor abbahagyta a panaszkodást és csak mosott, nem is volt semmi probléma.

   Az életben minden dolognak a legnehezebb része az, ha gondolkodunk rajta.

A mexikói halász

   Egy csendes kis mexikói halászfaluban történt, hogy az ott üdülő amerikai a helyi halászt figyelte, ahogy kipakolja a reggeli fogást. Az amerikai, aki egy sikeres professzor volt valamelyik hírneves üzleti iskolában nem tudta megállni, hogy odamenjen hozzá és némi ingyenes tanácsadást nyújtson neki.

  - Hé! – kezdte. – Miért fejezed be ilyen korán?

  - Mert elég halat fogtam már, Senor – válaszolt a szívélyes mexikói, - eleget a családomnak, és még egy kis felesleget is, amit eladhatok. Most megebédelek a feleségemmel, és egy kis délutáni szieszta után a gyermekeimmel fogok játszani. Aztán vacsora után átmegyek az ivóba, és a cimboráimmal gitározunk és felhörpintek egy kis tequilát. Elég ez nekem, Senor.

 - Ide hallgass, barátom – mondta az üzlet professzora. – Ha kinn maradsz a tengeren késő délutánig, könnyedén kétszer ennyi halat foghatnál. Eladod az extrát, félreteszed a pénzt, és fél év vagy talán kilenc hónap múlva vehetsz belőle egy nagyobb és korszerűbb hajót, legénységgel. Akkor már négyszer annyi halat tudsz fogni. Gondolj arra a sok plusz pénzre! Még egy-két éven belül már elég tőkéd lesz, hogy egy második hajót vásárolj. Ha követed ezt az üzleti tervet, hat-hét éven belül egy hatalmas halászflotta büszke tulajdonosa lehetsz. Képzeld csak el! Akkor a központi irodát átköltöztetheted Mexikóvárosba, vagy akár Los Angelesbe is. Három vagy négy los angeles-i év után kiviszed a céget a tőzsdepiacra, és magadnak, mint vezérigazgatónak busás fizetést és komoly járulékokat adhatsz. Még egy pár év elteltével – ezt hallgasd meg! – részvény-visszavásárlási tervezetet indíthatsz el, ami multimilliomossá tesz! Garantált! Elismert szakértő vagyok egy USA-beli üzleti iskolában, tudom, miről beszélek!

   A mexikói halászember figyelmesen végighallgatta az amerikai lendületes mondókáját. Mikor az befejezte, azt kérdezte tőle:

 - Nade Senor, mihez kezdenék én olyan sok millió dollárral?

   Bármily meglepő, az amerikai professzor nem gondolt ennyire előre az üzleti tervvel. Szóval gyorsan kitalálta, mit is csinálhat egy ember dollármilliókkal a zsebében.

 - Amigo! Ezzel a sok zsozsóval, visszavonulhatsz. Igen! Csak semmi meló. Vehetsz egy villát egy ilyen festői halászfaluban, és hozzá egy kis halászcsónakot, amivel kijárhatsz a tengerre reggelente. Minden nap a feleségeddel ebédelhetsz, és utána nyugodtan sziesztázhatsz, gond egy szál se. Délután értékes időt tölthetsz el a gyerekekkel, és vacsora után esténként gitározhatsz a kocsmában, tequilát iszogatva. Ja, azzal a sok pénzzel, öregem, nyugdíjba vonulhatsz és lazíthatsz.

 - De, Professzor Senor, én máris ezt teszem.

Miért hisszük azt, hogy olyan keményen kell dolgoznunk és először meggazdagodnunk az elégedettséghez?

És akkor majd boldog leszek

   Talán a legdrágább kő, amit érdemes hamar berakni az előző történetből megismert „üvegünkbe” a belső boldogság. Ha nincs bennünk boldogság, nem tudunk adni másoknak sem. Akkor miért rangsorolja hátra olyan sok ember a boldogságot, akár a lista végére is? (Vagy talán még a végen is túl, ahogy a következő történet mutatja.)

   Tizennégy éves koromban egy londoni középiskolába jártam, és tanultam O-szintű vizsgáimra. (Az akkori Egyesült Királyságbeli oktatási rendszerben az O-szint egy nemzeti vizsgasorozat volt, amit 14-16 évesen tettek le a diákok. Ha ez jól sikerült, két évre rá próbálkozhattak az A-szintű vizsgákkal, ami az egyetemi felvételi feltétele, leghamarabb 18 éves korban.) Szüleim és tanáraim azt javasolták, hogy ne focizzak esténként és a hétvégeken – helyette maradjak otthon, hogy több időm legyen a házi feladatokra. Szépen elmagyarázták, hogy milyen fontosak az O-szintű vizsgák és hogy ha jól teljesítek, majd boldog leszek.

   Megfogadtam a tanácsukat, és remek eredményt értem el. De annyira azért nem lettem boldog, mert a sikerem azt jelentette, hogy még két évig még keményebben kell tanulni az A-vizsgákra. Szüleim és tanáraim azt javasolták, hogy ne menjek szórakozni esténként és hétvégéken, hagyjam a csudába a lányok és a focilabda kergetését, és helyette maradjak otthon tanulni. Szépen elmondták, hogy milyen fontosak az A-vizsgák, és hogy ha jól teljesítek, akkor majd boldog leszek.

   Ezúttal is megfogadtam a tanácsukat, és nagyon jól teljesítettem. Ezúttal sem lettem tőle boldog. Mert most még három évig a lehető legkeményebben kell tanulnom az egyetemen a diplomámért. Anyám és tanáraim (apám ekkor már elhunyt) azt tanácsolták, hogy nagy ívben kerüljem a bárokat és az egyetemi bulikat, és helyette dolgozzak keményen és sokat a tanulmányaimon. Szépen elmondták, hogy milyen fontos az egyetemi diploma, és hogy ha jól teljesítek, akkor majd boldog leszek.

   Ezen a ponton kezdtem gyanút fogni.

Találkoztam néhány idősebb baráttal, akik nagyon keményen dolgoztak, és megszerezték a diplomát.  Mostanra még keményebben dolgoztak az első munkahelyükön. Megfeszített erővel dolgoztak, hogy összespóroljanak elegendő pénzt valami fontosra, mondjuk autóra. Azt mondták:

 - Amikor elég pénzem lesz egy kocsira, akkor majd boldog leszek.

   Aztán amikor elég tőkéjük lett és megvették első autójukat, még mindig nem voltak boldogak. Most is keményen dolgoztak, hogy vegyenek valami más fontos dolgot, és hogy aztán majd boldogak legyenek. Vagy a szerelem zűrzavarával küszködtek, keresve életük párját. Azt mondták nekem:

 - Amikor megházasodom és megállapodok, akkor majd boldog leszek.

   Már megházasodva, még mindig nem voltak boldogak. Még keményebben kellett melózniuk, több műszakot és állást vállalniuk csak hogy egy kicsi lakás vagy házikó foglalójára legyen elég pénzük. Azt mondták:

 - Amikor megvettük a saját házunkat, akkor majd boldogak leszünk.

   Sajnálatosan, a ház havi törlesztőjét fizetve még mindig nem voltak boldogak. Sőt, mostanra már családot szeretnének alapítani. Gyerekeket akartak, akik felébresztik őket éjszakánként, elnyelik spórolt pénzüket és az aggodalmaikat az egekig vagy azon túl növelik. Most már kész, még húsz év kell, hogy azt tegyék, amit szeretnének. Tehát azt mondták nekem:

 - Amikor a gyerekek felnőttek, kirepültek és letelepedtek, akkor majd boldogak leszünk.

   Mire a gyerekek kirepültek, a legtöbb szülő a nyugdíj közelében volt. Szóval folytatták a boldogság elodázását, hogy keményen dolgozzanak és megtakarítsanak öregkorukra. Azt mondták:

 - Amikor visszavonulok, akkor majd boldog leszek.

   Még mielőtt nyugdíjba vonultak volna - de utána már biztosan - vallásosak lettek és elkezdtek templomba járni. Feltűnt már neked is, hogy milyen sok sort foglalnak el az idősek a templomban? Megkérdeztem tőlük, miért pont most járnak templomba. Ezt válaszolták:

 - Mert amikor meghalok, akkor majd boldog leszek!

   Akik úgy élnek, hogy „amikor ezt meg ezt megkapom, akkor majd boldog leszek”, azoknak a boldogság csak egy távoli álom marad, a jövőben.

   Mint egy szivárvány, mindig egy-két lépés távolságra, de sohasem lesz elérhető. Sosem fogják életükben, vagy azután megélni a boldogságot.

Drága kövek

   Egy híres, államokbeli, üzleti iskolában a professzor egyedülálló előadást tartott szociális közgazdaságtanból végzős osztályának. Magyarázat nélkül az asztalra tett egy üres befőttesüveget. Aztán elővett és óvatosan az üveg mellé helyezett egy nagy, kövekkel teli zsákot. Egyesével belerakta őket az üvegbe, amíg már nem fért több bele. Megkérdezte diákjait:

 - Tele van az üveg?

 - Igen – hangzott a válasz.

   A professzor elmosolyodott. Az asztal alól elővarázsolt egy második zsákot, amiben kavics volt. Aztán ügyesen belerázogatta a kavicsokat a nagy kövek közti üregekbe. Másodjára is megkérdezte:

 - Tele van az üveg?

 - Nem – válaszoltak. Kezdték kapizsgálni.

   Persze igazuk volt, a professzor egy zsák homokot vett elő. Sikerült belefolyatni a homokot a kövek és a kavicsok közti hézagokba. Ismét rákérdezett:

 - Tele van már az üveg?

 - Nyilván nem, magát ismerve – válaszoltak a diákok.

  Ezen elmosolyodva a professzor elővett egy flakon vizet, amit beleöntött a kövekkel, kavicsokkal és homokkal töltött üvegbe. Amikor már nem fért bele több víz, letette a flakont, és végignézett az osztályon.

 - Szóval, mit tanultak mindebből?

 - Hogy mindegy milyen sűrű a programod – próbálkozott az egyik hallgató, - akkor is be tudsz zsúfolni még valamit!

Elvégre ez egy híres üzleti iskola volt.

 - NEM! – mennydörgött rá a professzor. – Azt tanulhatjuk ebből, hogy ha a nagy köveket is be akarjuk rakni az üvegbe, azokat kell az első helyre tenni.

A lecke a fontossági sorrendről szólt.

   Szóval mik a „nagy kövek” a te „befőttesüvegedben”? Mi a legfontosabb, aminek be kell férnie az életedbe? Kérlek gondoskodj róla, hogy ezek a „drága kövek” kerüljenek az első helyre, mert különben sohasem fognak beleférni a napodba.

A bőbeszédű teknős

   Talán meg kéne tanulnunk csöndben lenni, már életünk elején: sok problémától megkímélne minket a későbbiekben. A következő történetet az életbevágóan fontos hallgatásról gyerekeknek szoktam elmesélni, mikor a központunkba látogatnak.

   Sok évvel ezelőtt, egy hegyi tóban élt egy bőbeszédű teknős. Valahányszor találkozott egy közelben lakó állattal, olyan sokat és olyan hosszan beszélt hozzájuk, hogy hamar megunták, majd meg is haragudtak rá. Csodálkoztak rajta, hogy Bőbeszédű Teknős ugyan hogy képes ennyit beszélni légvétel nélkül. Arra gondoltak, hogy biztosan a fülén veszi a levegőt, mivel hallgatásra úgy sem használja azokat. Olyan bosszantóan bőbeszédű béka volt, hogy a közeledtére a nyulak beugráltak lyukaikba, a madarak felrepültek a fa tetejére, és még a halak is elbújtak a kövek mögé. Tudták, hogy órákig ott maradnának, ha Bőbeszédű Teknős elkezdi a mondókáját.

   Bőbeszédű Teknős igazából szörnyen magányos volt.

   Minden nyáron egy gyönyörű fehér hattyúpár érkezett a tóhoz, vakációzni. Kedvességükből még arra is futotta, hogy mindig meghallgassák Bőbeszédű urat. Vagy talán tudták, hogy úgy is csak pár hónapig lesznek itt. Bőbeszédű Teknős pedig imádta a társaságukat. Annyit tudott volna beszélni hozzájuk, míg a csillagok ki nem hunynak, de a hattyúk így is türelmesen végighallgatták volna.

  Mikor a nyár már búcsúzóban volt, és a napok egyre hűvösebbek lettek, a hattyúk összekészültek a költözéshez. Bőbeszédű Teknős sírva fakadt. Utálta a hideget, és utálta elveszíteni barátait.

   - Bárcsak veletek mehetnék! – sóhajtozott. – Néha, amikor az ösvényt ellepi a hó, a tó pedig befagy, olyan hidegnek és magányosnak érzem magam. Mi teknősök nem tudunk repülni. Ha gyalog indulnék el, mire egy kis utat megteszek, már fordulhatnék is vissza. A teknősök lassan sétálnak.

   A könyörületes hattyúkat megérintette Bőbeszédű Teknős szomorúsága. Így felajánlottak neki valamit.

 - Kedves Teknős, ne sírj! Magunkkal vihetünk, csak ígérj meg egyetlen egy dolgot.

 - Igen, igen! Megígérem! – lelkendezett Bőbeszédű Teknős, habár még nem is tudta, mit ígért meg. Mi teknősök mindig betartjuk az ígéretünket. Sőt, emlékszem, hogy egyik nap Nyúl úrnak ígértem meg, hogy megpróbálok csendben maradni pár napig, nem is olyan rég miután egy csomó mindent elmeséltem neki a különböző fajtájú és formájú teknőspáncélokról és a…

   Egy jó órával később, mikor a teknős befejezte, és meg tudtak szólalni a hattyúk, azt mondták:

 - Teknős! Meg kell ígérned nekünk, hogy befogod a szádat.

 - Simán! – válaszolt Bőbeszédű Teknős. – Valójában mi, teknősök arról is ismertek vagyunk, hogy remekül zárva tudjuk tartani a szánkat. Alig beszélünk egyáltalán. Sőt, éppen hogy ezt kezdtem el magyarázni egy halnak a múltkor, mikor…

   Egy óra múlva, mikor Bőbeszédű úr kis szünetet tartott, a hattyúk adtak neki egy botot, hogy harapjon rá, és gondja legyen arra, hogy zárva marad a szája.

   Akkor az egyik hattyú a bot egyik, a másik hattyú a másik végét csípte el a csőrével. Csapkodni kezdtek a szárnyukkal – és nem történt semmi! Bőbeszédű Teknős túl súlyos volt. Akik sokat beszélnek, sokat is esznek. És Teknős barátunk olyan kövér volt, hogy időnként a saját páncéljába sem tudott visszahúzódni.

   A hattyúk kerestek egy könnyebb botot. Ezután, a hattyúk a bot végeit harapva, a teknőssel középen, a madarak olyan erősen kezdtek csapkodni a szárnyukkal, mint hattyú azelőtt még soha. Felemelkedtek a magasba. A hattyúkkal együtt szállt a bot, a bottal együtt pedig a teknős.

   Világunk történelmében ez volt az első alkalom, hogy egy teknős repült.

   Mind magasabbra és magasabbra emelkedtek. Bőbeszédű Teknős tava egyre kisebbnek látszott. Már a hatalmas hegyek is aprónak tűntek a távolból. Csodaszép látványban volt része, amilyet még egy teknős sem pillanthatott meg korábban. Gondosan próbált mindent az eszébe vésni, hogy majd részletesen beszámolhasson barátainak, mikor hazatér.

   Átrepültek a hegyeken, majd az alföldön is. Minden rendben ment, amíg olyan délután három óra körül egy iskola felett szálltak el. A gyerekek épp akkor jöttek ki az udvarra. Egy kisfiú pont akkor nézett fel az égre. És mit látott? Egy repülő teknőst!

 - Hé! – kiáltott oda barátainak. – Nézzétek azt a hülye teknőst, repül!

A teknős nem tudta megállni.

 - Na kit hívsz te… hoppá… hüüüüüü….lyéééé….neeeek!!!

 - PLACCS – érkezett meg a teknős, ahogy a földnek csapódott.

   Ez volt az utolsó hang, amit kiadott.

  Bőbeszédű Teknős azért halt meg, mert nem tudta csukva tartani a száját, amikor igazán számított volna. Szóval, ha nem szokod meg, hogy időnként csöndben vagy, akkor nem fogod tudni csukva tartani a szádat, mikor igazán fontos lenne. Lehet, hogy te is úgy kilapulsz majd, mint szegény Bőbeszédű Teknős.

Adj bele mindent!

Az előző történetet folytatva, a tigris és a kígyó halála után emberünk számára eljött a cselekvés ideje. Abbahagyta a méz ízlelgetését, és némi erőfeszítés árán kijutott a kútból, majd a dzsungelből is. Az élet nem mindig a semmittevésről szól, mézet nyalogatva.

Egy fiatalember Sydneyből elmesélte nekem, hogy egy ízben találkozott Ácsán Cshával Thaiföldön, akitől élete legjobb tanácsát kapta.

Sok buddhizmus iránt érdeklődő nyugati hallott már Ácsán Csháról a nyolcvanas évek elején. Ez a fiatal férfi úgy döntött, elutazik a messzi Thaiföldre csak azért, hogy találkozhasson a nagyszerű pappal, és feltehessen neki néhány kérdést.

Valóban hosszú utazás volt. Sydneyből nyolc óra alatt ért át Bangkokba, ahol felszállt az éjjeli vonatra, mely tíz órán át zötykölődött Ubonig. Ott megegyezett egy taxissal, hogy az elvigye Wat Nong Pah Pong kolostorhoz. Fáradtan, nagy izgalommal végre megérkezett Ácsán Cshá kunyhójához.

A híres tanító szokás szerint a tető alatt üldögélt, ahol meglehetősen nagy tömeg vette körül: papok és világiak, szegény földművesek és gazdag kereskedők, falusi asszonyok rongyokban és kifestett hölgyek Bangkokból, mind egymás mellett ülve. Ácsán Cshá fedele alatt nem volt megkülönböztetés.

Az ausztrál leült a tömeg szélére. Két óra telt el, de Ácsán Cshá észre sem vette őt. Túl sokan voltak előtte. Csüggedten felállt és elsétált.

Ahogy átvágott a kolostoron a kapu irányába, a harangtorony tövében megpillantott néhány szerzetest, leveleket sepregetve. Mivel volt még egy órája a taxija érkezéséig, felkapott ő is egy seprűt, hogy javítson kicsit a karmáján.

Jó félóra elteltével, még mindig szorgalmasan sepregetve, egy kezet érzett a vállán. Megpördült. Meglepődve és elragadtatva konstatálta, hogy a kéz tulajdonosa maga Ácsán Cshá volt, aki mosolyogva állt előtte. A pap észrevette a nyugati fickót, de nem volt alkalma megszólítani. Az Ácsán épp kifelé tartott a kolostorból, egy másik eseményre menet, de megállt a fiatal sydney-i férfinél, hogy megajándékozza. Ácsán Cshá gyorsan mondott valamit thai nyelven, majd elsietett.

Egy tolmács fordította neki: „Ácsán Cshá azt mondja, hogyha sepersz, adj bele mindent.” Majd a tolmács is továbbállt.

A fiatalember ezen a tömör tanításon gondolkodott a hosszú hazaúton. Természetesen tudta, hogy Ácsán Cshá sokkal, de sokkal többet tanított neki, mint hogy hogyan célszerű leveleket sepregetni. Tisztán látta a tanítás lényegét.

„Bármit is teszel, adj bele mindent!”

Pár évvel később Ausztráliában elmondta nekem, hogy ez az életre szóló tanács sok száz ilyen kimerítő és hosszú utazást megért volna. Hitvallásává vált, boldogságot és sikert hozva életébe. Amikor dolgozott, mindent beleadott. Amikor pihent, azt is százszázalékosan végezte. Amikor társaságban volt, akkor is a lehető legjobbat nyújtotta. Igazi sikerformula!

Ja, és amikor semmit nem csinált, akkor teljesen semmit nem csinált.

Tigris és kígyó közt

Van egy régi buddhista történet arról, hogyan cselekedjünk élet-halál helyzetekben.

Egy férfit tigris üldözött keresztül a dzsungelen. A tigrisek gyorsabban futnak az embernél, és előszeretettel fogyasztják is azokat. Ez itt, a férfi balszerencséjére, igen éhes volt.

Már majdnem utolérte a férfit, de ekkor meglátott egy kutat az út mentén. Kétségbeesettségében afelé ugrott. Már nem volt visszaút, mikor meglátta, hogy mekkorát hibázott. A kút kiszáradt, és az alján jól láthatóan egy hatalmas fekete kígyó tekergőzött.

Ösztönösen kinyújtotta kezét a kút fala irányába, ahol még meg tudott kapaszkodni egy kiálló gyökérben, megállítva zuhanását. Mire feleszmélt, a kígyó már támadásba lendült; testét teljesen kinyújtva próbálta megharapni a férfi lábát, de hajszál híján nem sikerült elérnie azt. Felnézve látta, hogy a tigris gyökérbe kapaszkodó keze után kapkod a mancsával, de épp hogy az sem tudta elérni. Szörnyű helyzetét elemezgette, mikor észrevett két egeret: egy fehéret és egy feketét, amint kibújnak egy apró lyukból, hogy a gyökeret kezdjék rágcsálni.

Ahogy a tigris nyújtózkodott, hogy elérje áldozatát, hátsó lábaival megrázott egy vékony fát, aminek egyik ága a kút fölött nyúlott, s rajta egy méhkas függött. Méz kezdett csurogni belőle a kútba. A férfi kinyújtotta nyelvét, és megízlelte. „Mmmm! Ez aztán finom!” gondolta magában elmosolyodva.

Az eredeti elbeszélés szerint a történet itt véget ér. Éppen ettől lesz olyan életszerű. Az életnek, mint azoknak a fránya szappanoperáknak, sosincs lezárt befejezése. Az élet állandóan teljesedik ki.

Mindemellett gyakran van úgy életünkben, mintha egy éhes tigris és egy nagy fekete kígyó közé szorultunk volna; halál és valami még rosszabb közé, minden nappallal és éjszakával (a két egér) egyre kevesebb és kevesebb kapaszkodóval. Még ilyen szörnyű helyzetekben is, valahonnan csorog egy kis méz! Ha bölcsek vagyunk, kinyújtjuk a nyelvünket és megízleljük azt a mézet. Miért ne? Amikor nincs mit tenni, ne csinálj semmit, és élvezd kicsit az élet mézét.

Mint mondtam, hagyományosan itt véget ér a történet. Én azonban hallgatóságomnak általában elmondom az igazi befejezést is, hogy kihangsúlyozzam a lényeget. Íme hát:

Ahogy a férfi élvezte a mézet, az egerek egyre csócsálták a gyökeret, a nagy fekete kígyó mind magasabbra nyújtózott, és a tigris egyre mélyebbre nyúlt, már majdnem elérve a fickó kezét.... A tigris elszámította magát! Belebukfencezett a kútba, lezuhant a férfi mellett, halálra zúzva magát és a kígyót is a kút alján…

Hát, végül is lehetséges, nem? Gyakran történnek váratlan dolgok, ilyen az életünk! Szóval, miért ne élveznénk a méz ízét még a leginkább kilátástalan helyzetekben is? A jövő bizonytalan. Sose tudhatjuk biztosan, mi fog következni a következő percben.

Sodródni az árral

Egy bölcs szerzetes, akit évek óta ismerek, öreg barátjával túrázott az érintetlen vadonban. Egy forró, késői délután egy káprázatos partszakaszra bukkantak. Annak ellenére, hogy a szerzetesek szabályai tiltják a szórakozás céljából való fürdőzést, a kék víz szinte hívogatta, hogy lehűtse magát a hosszú gyaloglás után, úgyhogy levetkőzött és begázolt a tengerbe.

Fiatalabb korában, világi életében, igen jó úszó volt. De most, hosszú ideje szerzetesként, jó pár éve már, hogy úszott volna. Csupán pár perces pancsolás után elkapta egy erős dagály-szerű áramlat, ami elkezdte a nyílt víz felé sodorni. Később megtudta, hogy ez egy nagyon veszélyes partszakasz volt a vad áramlatok miatt.

Először a szerzetes megpróbált szembe menni a sodrással. Azonban hamar rájött, hogy nem fogja bírni erővel. Korábbi ismeretei ekkor jöttek segítségére. Megnyugodott, elengedte a testét, és hagyta magát sodródni az áramlattal.

Nagyszerű bátorságra vall, hogy meg tudott nyugodni egy ilyen helyzetben, amikor a partvonal egyre távolabb és távolabb került.

A szárazföldtől sok száz méterre volt már, mikor az áramlat lecsendesült. Csak ekkor kezdett el visszaúszni a part felé.

Elmondása szerint a visszaút minden csöppnyi energiáját felemésztette. Borzalmasan kimerülve ért partot. Biztos volt benne, hogy ha megpróbál harcolni az árral, akkor az győzött volna. Ugyanígy kisodródott volna a tengerre, de oly kevés megmaradt erővel, amivel nem lett volna képes visszajutni. Ha nem engedett volna a sodrásnak, biztos volt benne, hogy megfullad.

Az ilyen anekdoták demonstrálják, hogy a bölcselet, miszerint „Amikor nincs mit tenni, ne csinálj semmit” nem csupán egy jól csengő gondolat. Hovatovább életmentő tanács lehet. Amikor az ár erősebb nálad, akkor kell vele menned. Amikor hatékonyan lehet cselekedni, attól a pillanattól kell erőfeszítést tenni.