Egyszer fent, egyszer lent

   Talán az érzelmileg legerőteljesebb pillanata a temetési szertartásoknak az, mikor leeresztik a koporsót a sírba, vagy hamvasztás esetén megnyomják a gombot, ami mozgásba hozza az érckoporsót. Olyan, mintha a szeretett személy, utolsó, földi maradványaitól is végleg megfosztanák a gyászolókat. Gyakran ez az a pillanat, amikor már nem lehet visszatartani a könnyeket.

   Különösen nehéz átélni ezeket a pillanatokat Perth némelyik krematóriumában. Azokban ugyanis a gomb megnyomására koporsó leereszkedik egy alagsori komplexumba, ahol a kemencék vannak. Ez a hagyományos temetést hivatott lemásolni. Ugyanakkor, egy halott ember lesüllyedése tudat alatt is a pokolba zuhanást szimbolizálja. Épp elég baj szeretteink elvesztése, de hogy még ehhez a másvilágba való süllyedést is hozzáadjuk, az már elviselhetetlen.

   Épp ezért javaslatot tettem, hogy a krematórium kápolnáját alakítsák át úgy, hogy mikor a pap megnyomja a gombot, a koporsó elegánsan felemelkedik a levegőbe. Egy szimpla hidraulikus emelő is megfelel. Ahogy a koporsó eléri a mennyezetet, a szárazjég kavargó, fehér felhői közt tűnne el, a kinyíló csapóajtón át pedig mennyei muzsika lenne hallható. Milyen lelki segítséget nyújtana ez a gyászolóknak!

   Ugyanakkor néhányan, akik hallottak erről az ötletemről arra világítottak rá, hogy ez csökkentheti a ceremónia becsességét, főleg akkor, ha minden jelenlévő tudja: az elhunyt csirkefogónak semmi keresnivalója sem lenne „odafenn”. Szóval átalakítottam a javaslatomat: legyen három választható gomb, minden eshetőségre: egy „felfele” a jótevőknek, egy „lefele” a gazembereknek, és egy „oldalra” a nehezen megítélhető többségnek. Aztán, elismerve a nyugati társadalom demokráciára való törekvését, és hogy az amúgy borzalmas rítust, némileg érdekesebbé tegyük, kézfeltartással megszavaztatnám a jelenlévőkkel, hogy melyik gombot nyomjam a háromból! Ez sokkal emlékezetesebbé tenné a temetési szertartásokat – és jó okot adna arra, hogy jelen legyünk!

Hare Krisna

   Az előző történetben (Az útonálló disznó) egója miatt a doktor félreértette egy jó szándékú parasztember figyelmeztetését. A most következő történetben szerzetesi egóm miatt én magam is félreértettem egy melegszívű embert, nagy sajnálatomra.

   Édesanyámat látogattam meg Londonban, és lejárt a látogatásra szánt idő. Együtt sétáltunk el az Ealing Broadway vasútállomásra, hogy kisegítsen a jegyvásárlásnál. Úton az állomás felé, az Ealing főutcán meghallottam valakit csúfolódni:

 - Hare Krisna! Hare Krisna!

   Mivel kopasz fejű buddhista szerzetes vagyok, barna csuhában, gyakran összetévesztenek a Krisna-tudat Mozgalmának követőivel. Ausztráliában számtalanszor fordult elő, hogy faragatlan emberek próbáltak – jellemzően biztos távolságból – gúnyt űzni belőlem azzal, hogy rám kiabáltak: „Hare Krisna! Hé! Hare Krisna!”, és megjelenésemet becsmérelték. Ez alkalommal hamar kiszúrtam a fickót, aki „Hare Krisnát” kiáltott. Úgy döntöttem kiállok magamért, és felelősségre vonom, amiért egy jó buddhista papot sérteget.

   Anyámmal a sarkamban odaszóltam a férfinek, aki farmert, kabátot és virággal tűzdelt kalapot viselt:

 - Nézd, barátom! Buddhista szerzetes vagyok, nem „Hare Krisna” követő. Igazán tudhatnád. Teljesen elfogadhatatlan, hogy „Hare Krisnát” kiabáltál utánam!

   A fiatalember elmosolyodott, és levette kalpagját, felfedve alatta a hosszú lófarkat amúgy kopaszra borotvált fején.

 - Ja, tudom! – válaszolt. – Te buddhista szerzetes vagy. Én egy Hare Krisna. Hare Krisna! Hare Krisna!

   Végül is nem engem piszkált, csak a Hare Krisnás dolgát végezte. Szörnyen zavarba jöttem. Miért csak akkor történnek velünk ilyen dolgok, mikor az anyánk is ott van?

Mikor én megvilágosodtam

   Negyedik évemben thaiföldi szerzetes-létem elején, hosszasan és keményen gyakoroltam egy mindentől távol eső erdei kolostorban, az északkeleti országrészben. Egy késő este a meghosszabbított sétáló meditáció során elmém kivételesen tisztává vált. Mély meglátások törtek elő, mint a zúgó hegyi vízesés. Könnyedén megértettem bonyolult misztériumokat, melyekhez korábban hozzá se tudtam szagolni. És akkor jött Az Érzés. Elsöpört. Ez volt az. Megvilágosodtam!

   Az üdvözültség semmihez sem volt fogható. Olyan sok boldogság volt bennem, mégis minden békés volt. Nagyon sokáig meditáltam még, és csak annyi keveset aludtam, hogy felkeljek még meditálni a nagy csarnokban, jóval a hajnali hármas harang előtt. Általában hajnal háromkor, a forró és párás thai erdőben tompasággal és álmossággal küszködtem. De nem ezen a reggelen! Testem erőlködés nélkül egyenesedett ki, a tudatom pengeéles volt, figyelmemet könnyedén összpontosítottam. Oly csodás volt megvilágosodottnak lenn!

   Ugyanennyi csalódottsággal töltött el, mikor kiderült, hogy nem tart sokáig.

   Azokban a napokban Északkelet-Thaiföldön az étel undorító volt. Először is volt, hogy a napi egyszeri étkezés csak egy ragadós rizsgolyóból és rajta egy közepes méretű, főtt békából állt. Nem volt se zöldség, se gyümölcs, csak béka rizzsel, és ennyi. Egész napra. A lábon lévő hús lecsipkedésével kezdtem, és aztán haladtam a belsőségek felé. Egy közelben ülő szerzetes szintén a belsőségeknél járt már. Szerencsétlenségére összenyomta a béka hólyagját. Még volt benne húgy. Szóval a béka lepisilte az összes rizst. Abba is hagyta az étkezést.

   Általában a mindennapos főétkezéskor rothadt halas curryt kaptunk, amit rothadt halból is készítettek. Az apró halakat, amit az esős évszak idején halásztak ki, agyagkorsókban tárolták, hogy felhasználják az év többi részében. Találtam egy ilyen korsót, mikor egyszer a kolostorunk konyháján takarítottam. Tekergő kukacokkal volt tele, úgyhogy elindultam kidobni az egészet. A falu vezetője, mindenki közül a legiskolázottabb meglátott és rám szólt, hogy ne tegyem.

 - De kukacok vannak benne! – ellenkeztem.

 - Annál finomabb! – válaszolt, és elvette tőlem a korsót.

   Következő nap rothadt halas curryt kaptunk a napi egyetlen étkezésre.

Megvilágosodásom utáni napon meglepetten láttam, hogy két lábas van kitéve a rizs ízesítéséhez. Egyik a szokásos, büdös, rothadt halas curry, a másik fogyasztható disznós curry. Ma, gondoltam, a változatosság kedvéért jó ételt eszem, előrelépésemet megünneplendő.

   Az apát előttem választott ételt. Három teli merőkanállal szedett a finom disznós curryből – a falánk! Még mindig bőven maradt számomra. De mielőtt továbbadta volna az edényt, fogta a nyálcsorgató disznós curryt, és elkezdte beleönteni a rothadt halas lábosba. Aztán elkeverte a kettőt mondván:

 - Végül is mind ugyanolyan.

   Köpni-nyelni nem tudtam. Füstölögtem. Égtem a dühtől. Ha tényleg azt hiszi, hogy „végül is mind ugyanolyan”, akkor miért vett magának három akkora adagot a disznó curryből, mielőtt összekeverte?! Az álszent! Ráadásul helybéli fiú volt, aki szagos rothadt halas curryn nőtt fel, tehát biztos megszerette. Az álnok! A disznó! A csaló!

   Akkor ütött meg a felismerés. A megvilágosodottak nem válogatnak az ételek közül, vagy lesznek mérgesek és hívják – még ha csak a bajszuk alatt is – disznónak az apátjukat! Tutira mérges voltam, és ez azt jelentette – jaj ne! – hogy nem is voltam megvilágosodott.

   Haragom dühét azonnal kioltotta a bénító depresszió. A rémület sötét fellegei gördültek szívembe, és takarták el a napot, ami valaha a megvilágosodásom volt. Lehangoltan és mélabúsan rácsaptam két merőkanál büdös rothadt halas-disznós curryt a rizsemre. Már nem érdekelt mit eszek, annyira csüggedt voltam. Rájönni, hogy mégsem vagyok megvilágosodva – tönkretette az egész napomat.

Durvaság és megvilágosodás

   Tapasztalt meditációt oktatók gyakran szembesülnek olyan tanítványokkal, akik magukat megvilágosodottnak tartják. Az egyik ellenőrző teszt, ami kiállta az idő próbáját az, hogy addig szidalmazzák a tanítványt, amíg az dühbe nem gurul. Ahogy azt minden buddhista pap és papnő tudja, a Buddha világosan kijelentette: aki mérges, az biztosan nem megvilágosodott.

   Egy fiatal japán szerzetes, akinek feltett szándéka volt eljutni a nirvánába még ebben az életben, magányosan meditált egy híres kolostor mellett, egy tavon lévő szigetecskén álló remetelakban. Hamar le akarta tudni ezt a megvilágosodás dolgot, hogy utána maradjon ideje más dolgokra is az életben.

   Mikor a kolostor gondnoka megérkezett evezős csónakjával a heti rendszeres ellátmánnyal, a fiatal szerzetes meghagyta neki, hogy hozzon drága pergament, pennát és kiváló minőségű tintát. Lassan harmadik évét töltötte magányban, és tudatni akarta a kolostor apátjával, milyen jól haladt.

   A pergamen, penna és tinta meg is érkezett a következő héten. A következő napokban sok meditálás és fejtörés után a fiatal szerzetes a következő rövid verset írta míves kalligráfiával a remek pergamenre:

    A lelkiismeretes fiatal pap

   három éve magányban meditál,

   de nem mozdíthatja többé
   a világ négy szele már.

   Biztosra vette, hogy a bölcs öreg apát meglátja ezekben a szavakban, és a gondos írásban, hogy tanítványa mostanra megvilágosodott (a világi szelek által el nem mozdítható ember egy metafóra a megvilágosodottakra - a szerk.). Finoman feltekerte a pergament, óvatosan megkötötte egy szalaggal, és várt a gondnokra, hogy elvigye a tanárának. A következő napokban maga előtt látta az apátot, amint lenyűgözve olvassa a gondosan papírra kanyarított, remek verset. Elképzelte, ahogy drága keretben kiakasztják a kolostor nagytermében. Semmi kétség, hogy apáttá nevezik ki, talán egy híres városi kolostor élére. Milyen boldogság töltötte el, hogy végre sikerült neki!

   Amikor a gondnok ismét a kis csónakban evezett a sziget felé a heti élelemmel, a fiatal szerzetes már várta. Kisvártatva átadta neki a pergament, hasonlót, mint amilyet ő küldött, de más színű szalaggal átkötve.

 - Az apáttól – mondta kurtán a gondnok.

   A szerzetes izgatottan letépte a szalagot, és kihajtotta a tekercset. Ahogy rávetette szemeit a papírra, azok olyan szélesre tágultak, mint a Hold, és arca pont annyira el is fehéredett. A saját pergamenjét látta, de a tökéletes kalligráfiával megírt első sor mellé hanyagul, piros golyóstollal oda volt vetve: „Fing!” A második sor jobbján egy másik piros, randa tintapaca éktelenkedett: „Fing!” A harmadik sorra egyszerűen ráfirkálták a tiszteletlen „Fing!” jelzőt, míg a negyedik szintén kapott egyet.

   Ez túl sok volt! Nem elég, hogy az kivénhedt, öreg apát olyan ostoba, hogy nem tudta észrevenni a megvilágosodottságot a kövér orra előtt, de még olyan barbár és civilizálatlan is volt, hogy illetlen graffitivel vandalizálta a műalkotását. Az apát nem szerzetes, hanem egy punk módjára viselkedett. Sértés volt ez a művészetnek, a hagyománynak és az igazságnak.

   Az ifjú szerzetes szemei elkeskenyedtek a felháborodottságtól, arca jogosan, vörösen izzott a haragtól, és követelőzően felcsattant a gondnoknak:

 - Vigyél az apáthoz! AZONNAL!

   Ez volt az első alkalom három éve, hogy a fiatal szerzetes elhagyta a sziget remetelakját. Haraggal átitatva beviharzott az apát irodájába, bevágta maga mögött az ajtót, lecsapta a pergament az asztalra, és magyarázatot követelt.

   A sokat megélt apát lassan felvette a papírt, megköszörülte torkát, és felolvasta a verset:

  
    A lelkiismeretes fiatal pap

   három éve magányban meditál,

   de nem mozdíthatja többé
   a világ négy szele már.

 Azzal letette a pergament, a ránézett és folytatta:

 - Nahát! Szóval a fiatal papot, nem mozdíthatja már meg a négy világi szél? Aztán mégis ez a négy kis fing hogy' átfújt a tavon!

A szerzetes öltözködési szabálya, avagy Dress Code: MONK

   Az én irányzatomhoz tartozó szerzetesek barna csuhát viselnek, és ez minden. Pár évvel ezelőtt el kellett mennem egy ausztráliai kórházba, pár napra. A felvételkor megkérdezték, hogy hoztam e magammal pizsamát? Mondtam, hogy a szerzetesek nem hordanak pizsamát; vagy ez a talár, vagy semmi. Úgyhogy hagyták, hadd hordjam.

   A baj csak az, hogy a papi köntösünk köntösnek is néz ki.

Egy vasárnap délután Perth egyik elővárosában a kolostor teherautóját pakoltam az építkezéshez szükséges dolgokkal. Egy tizenhárom körüli ausztrál lány jött elő egy közeli házból, hogy beszéljen velem. Sosem látott azelőtt buddhista papot. Előttem állva, kezeivel a csípőjén végigmért, majd tömény undorral megszólalt:

 - Úgy öltözöl, mint egy lány! Tisztára beteges! Fúj!

   Annyira magánkívül volt, hogy felnevettem. Eszembe is jutott tanárom, Ácsán Cshá, amint tanácsot ad tanítványainak, miként kezeljék a sértéseket: „Ha valaki kutyának hív, ne légy mérges. Csak nézd meg a hátsódat. Ha nem látsz farkat, akkor nyilván nem vagy kutya. Probléma letudva.”

   Néha dicséretet is kapok azért, mikor nyilvános helyen hordom a taláromat.

Dolgom volt a városban. Sofőröm (a papok nem vezethetnek) a kolostori autót egy többszintes parkolóházban tette le. Kijelentette, hogy muszáj vécére mennie, de mivel a parkoló mosdóit koszosnak gondolta, egy közeli mozit kívánt igénybe venni erre a célra. Szóval, ahogy sofőröm a természet hívó szavának engedelmeskedve beszaladt a moziba, én kint vártam a forgalmas utcán.

   Egy fiatalember közelített hozzám, kedvesen mosolygott, és megkérdezte, meg tudnám e mondani az időt. A magamfajta papok nagyon ártatlanok. Életem nagy részét kolostorban töltöttem. Ezen felül, mivel a szerzetesek nem hordanak karórát, udvariasan elnézését kértem, amiért nem tudom az időt. Összeráncolta szemöldökét, és odébb állt.

   Még csak pár lépésre járt, mikor végre beugrott, mit akart mondani a pasas. A „Tudod, mennyi az idő?” talán a világ legrégebbi ismerkedős szövege. Később tudtam meg, hogy azon az utcán hagytak kint, ami Perth legismertebb találkahelye – melegeknek!

   A meleg fickó megfordult, hogy ismét szemügyre vegyen, majd a legjobb Mae West-et utánzó hangján (amerikai színésznő az 1930-as évekből) így szólt:

 - Hjajj! De azért nagyon csinosan nézel ki abban a ruciban!

A piramis ereje

   Tizennyolcadik születésnapom után, 1969 nyarán szereztem első élményeimet a trópusi esőerdőkben. Guatemalában, a Yucatán-félszigeten utaztam az ősi maja nép nemrég felfedezett piramisaihoz.

   Akkoriban nehézkes volt utazni. Három vagy négy nap alatt sikerült megtenni azt a pár száz kilométert Guatemalaváros és a Tical néven ismert romos templom-együttes között. Szűk esőerdei folyókon utaztam fel olajos halászcsónakokon, földutakon kanyarogtam lefelé jócskán megpakolt teherautókon bizonytalanul egyensúlyozva, és apró erdei ösvényeken zötykölődtem rozoga riskákon. Távoli, szegény és vad vidék volt.

   Mikor végre megérkeztem a szélesen elterülő romvárosba a templomok és ősi piramisok közé, sem vezetőm sem útikönyvem nem volt, hogy elmesélje az ég felé mutató bámulatos kőből épült műemlékek jelentését. Senki sem volt a közelben. Úgyhogy nekikezdtem felmászni az egyik magas piramisra.

   A tetejére érve hirtelen megértettem ezeknek a piramisoknak a jelentését és spirituális célját.

   Az előző három napon át csakis a dzsungelen keresztül utaztam. Az utak, ösvények és folyók mintha alagutak lettek volna a sűrű növényzeten át. A dzsungel egyhamar tetőt készít mindenfajta út fölé. Nem láttam a láthatárt napok óta. Belegondolva, nem is láttam nagy távolságokat egyáltalán. A dzsungelben voltam.

   A piramis tetején a dzsungel kuszasága fölé kerültem. Nem csak azt láthattam, hogy hol vagyok a térképszerű tájban, hanem elnézhettem minden irányba. Semmi nem volt köztem és a végtelen közt.

   Ott fenn, a világ tetején állva elképzeltem, milyen lehetett egy fiatal majának, aki a dzsungelben született, a dzsungelben nőtt fel, és élte egész életét ott. Magam előtt láttam őt egyfajta szertartásos lelki utazáson, amikor egy bölcs, szent öregember felvezeti a piramis csúcsára, életében először. Mikor a fák fölé emelkedve kibontakozva a dzsungel-világ szétterül előtte, elnéz a területük határain túl a horizonton, hogy mi lehet mögötte, és meglátja a nagyszerű, átölelő ürességet, fölötte és körülötte.

   A piramis tetején, menny és föld között állva nincs ember, dolog vagy szó közte és a végtelen közt, amerre csak elnéz. A szíve együtt rezeg a látvány tökéletes jelentésével. Igazságok bontogatják szirmaikat szívében, és árasztják a megértés illatát. Rájön a helyére a világban, ami az otthona, és meglátja a végtelen, felszabadító ürességet, ami mindent átölel. Az élete rátalál a jelentésére.

  

    Mindnyájunknak biztosítanunk kell magunknak az időt és a lehetőséget, hogy megmásszuk saját lelki piramisunkat magunkban, hogy felülemelkedjünk életünk kusza erdején, még ha csak rövidke időre is. Akkor mi magunk látnánk a helyünket a világban, életünk útját egészében, és bámulhatnánk akadálytalanul a végtelenbe, amerre a szem ellát.

Mit takar egy név?

   Mikor a mi rendünkben buddhista pappá válik valaki, új nevet kap. Az én papi nevem „Brahmavamso”, ami oly hosszú, hogy általában csak a „Brahm” rövidítéssel élek. Mostanra már mindenki így szólít, kivéve édesanyámat. Ő még mindig Peternek hív, és én kiállok emellett is.

    Egy telefonbeszélgetés során, melyben egy több vallást is érintő szertartásra invitáltak, megkértek, hogy betűzzem a nevemet. Így válaszoltam:

B mint Buddhista

R mint Római Katolikus

A mint Anglikán

H mint Hindu

M mint Muszlim

Olyan pozitív választ kaptam erre, hogy azóta rendszeresen így betűzöm a nevemet, mert ezt is jelenti valójában.

A leggyönyörűbb hang

     Egy tanulatlan öregember életében először járt a városban. Egy eldugott hegyi falucskában nőtt fel, nevelte fel gyermekeit kemény munkával, és most első látogatását tette gyermekei modern otthonában.

   Egy napon, miközben körbevezették és mutogatták neki a várost, az öregember fülét zaj ütötte meg. Soha azelőtt nem hallott ilyen otromba hangot csendes hegyi falujában és ragaszkodott hozzá, hogy megtalálja a forrását. A csikorgó hangot követve egy házikó hátsó szobájába érkezett, ahol egy kisfiú gyakorolt hegedűjén.

   Nyííírkk! Krrríkk! – nyögte a disszonáns hangokat a hegedű.

   Miután megtudta fiától, hogy a hangszert „hegedűnek” hívják úgy döntött, hogy sohasem akar ilyen borzalmas zsivajt hallani.

   Másnap a város egy másik részében járva az öregember olyan hangot hallott, amik szinte cirógatták megfáradt füleit. Sohasem hallott ilyen elbűvölőt a hegyek között, így ennek a forrását is eltökélten kereste. Az elragadó zenét követve eljutott egy ház elülső szobájába ahol egy idős hölgy, egy igazi mester adott elő hegedűn egy szonátát.

   Abban a pillanatban az öregember rájött tévedésére. Az előző nap hallott szörnyűség sem a hegedű, sem a kisfiú hibája nem volt. Csupán a fiatal embernek még meg kellett tanulnia kezelni hangszerét.

   Az egyszerű emberek bölcsességével a vallást is ehhez hasonlónak találta az öregember. Amikor egy vakbuzgó vallásos emberrel találkozunk, aki viszályt szít hittételeivel, nem helyes a vallást hibáztatni. Csak arról van szó, hogy a tanítványnak meg kell még tanulnia helyesen használnia vallását. Mikor egy igazi szenttel találkozunk, vallásának mesterével, az olyan kiváló alkalom, ami vallástól függetlenül évekig felemelően hat ránk.

   …de itt nem ér még véget az öregember és a hegedű története!

Harmadik nap egy másik sarkán a városnak, az öregember olyan hangot hallott, ami túlszárnyalta még a hegedűművész hölgy játékának szépségét és tisztaságát. Mit gondolsz, mi volt az?

   Csodásabb hang volt az a hegyi folyam zúgásánál, az őszi szél zörgésénél, ahogy átfúj az erdőn, vagy a hegyi madarak énekénél a zivatar után. Még a téli hegyek völgyének esti csöndjénél is gyönyörűbb volt. Mi volt ez a hang, ami az öregember szívét erősebben megdobogtatta, mint bármi azelőtt?

   Egy hatalmas szimfonikus zenekar játszott.

   Az ok, amiért az öregember számára ez volt a legszebb hang a világon az az, hogy a zenekar minden tagja a saját hangszerének mestere volt, és ezen túl megtanultak harmóniában együtt játszani.

   - Talán így van ez a vallással is – gondolta az öreg. – Tanuljuk meg mindannyian a jószívű hitet saját életünk leckéiből. Legyünk mindannyian a szeretet mesterei a saját vallásunkon belül. Majd miután megtanultuk saját vallásunkat, lépjünk tovább és tanuljunk meg együtt játszani, mint egy zenekar tagjai, harmóniában más vallásokkal!

   Az lenne a legcsodálatosabb hang.

Vak hit

    Mikor megöregszünk, látásunk elhomályosul, hallásunk romlik, hajunk kihullik, kipotyognak műfogaink, lábaink elgyengülnek, és időnként a kezünk is remegős lesz. De emberi testünk egy bizonyos része úgy tűnik, hogy egyre erősebbé válik: a beszédes szánk. Ezért van az, hogy a leginkább szószátyár polgártársaink, idősebb korukra válnak politikusokká.

   Sok évszázaddal ezelőtt egy királynak gondjai akadtak minisztereivel. Oly sokat vitatkoztak, hogy majdnem semmiről sem tudtak döntést hozni. A miniszterek a politikai irányzatok közül a legősibbet választották: szentül meg voltak győződve róla, hogy csakis nekik van igazuk, s mindenki más téved. Ugyanakkor meglepő egyetértésben vettek ki szabadnapot, mikor a bőkezű király különleges ünnepet rendezett népének.

   A fesztivál egy rendkívül látványos esemény volt, a hatalmas arénában. Volt zene, ének és tánc, mutatványosok, bohócok és még sok minden más. A finálé során maga a király vonult be fejedelmi elefántjával az aréna közepére, az óriási tömeg elé, ahol a miniszterek persze a legjobb helyeken ültek. Az elefánt után sétált hét vak, akik köztudomásúan születésük óta nem láttak semmit sem.

   A király megragadta az első vak ember kezét, odavezette ormányához és elmondta neki, hogy ez egy elefánt. Akkor a második vakkal megérintette az elefánt agyarát, a harmadikkal a füleit, negyedikkel a fejét, ötödikkel a törzsét, hatodikkal a lábát, és végül a hetedikkel a farkát, közben mindegyiknek elmagyarázva: ez egy elefánt. Akkor a legelső férfihoz fordult, és megkérte: hangosan mondja el, mi az az elefánt.

    - Megfontolt és hozzáértő véleményem szerint – szólt az első vak, aki az ormányt fogta meg, - kétségbevonhatatlan meggyőződéssel kijelenthetem, hogy az „elefánt” egy kígyófaj, bizonyosan Python asiaticus.

 - Micsoda ostoba fecsegés! – kelt ki magából a második, aki az agyarat érintette. – Egy „elefánt” sokkal keményebb annál, mintsem hogy kígyó legyen. Valójában, és sosem tévedek, az elefánt egy földműves ekéje.

 - Ne legyen nevetséges! – kacagott a harmadik vak, a fület tapintva. – Az „elefánt” nyilvánvalóan egy pálmalevélből készült legyező.

 - Maguk hozzá nem értő barmok! – nevetett a negyedik, a fejénél. – Az „elefánt” természetesen egy nagy vizeskorsó.

 - Képtelenség! Teljes képtelenség! – sipította az ötödik, a törzset tapogatva. – Az „elefánt” egy nagy szikla.

- Marhaság! – kiáltott a hatodik, a lábánál. – Az elefánt egy fatörzs.

 - Milyen ostoba bagázs! – horkantott az utolsó vak, kezében a farokkal. – Megmondom én nektek, mi az az „elefánt”. Ez egyfajta légycsapó. Én már csak tudom, világosan érzem!

- Hülyeség! Egy kígyó!

- Nem lehet! Korsó!

- Kizárt! Egy…

És a vak emberek oly hevesen és egyszerre kezdtek vitázni, hogy szavaik összeolvadtak egy hangos és hosszú kiáltássá. Ahogy a sértések repkedtek, úgy a pofonok is. Habár a vakok nem voltak biztosak benne, mit ütnek, a pillanat hevében nem is tűnt ez lényegesnek. Alapelvekről volt itt szó, kérem! Becsületért és igazságért harcoltak - pontosabban a saját igazukért.

   Amíg a király katonái a vak és viharvert férfiak szétválasztásán fáradoztak, a stadionnyi embertömeg a néma, szégyenkező minisztereken gúnyolódott. Minden jelenlévő pontosan megértette, mit akart a király mondani ezzel a bemutatóval.

   Mindegyikünk csak egy darabkáját ismerheti annak az egésznek, ami az igazságot alkotja. Amikor abszolút igazságként ragaszkodunk határos tudásunkhoz olyanok vagyunk, mint a vak, aki megérintve az elefánt egy részét bizonygatja részleges tapasztalatának igazságát, minden mást hamisnak tartva.

   Vak hit helyett ott van a párbeszéd. Képzeld el, mire vezetett volna, ha a hét vak ember az adataikat nem szembeállítja egymással, hanem kombinálja! Arra jutottak volna, hogy az „elefánt” valamiféle nagy szikla, négy fatörzsön állva. A szikla hátulján légycsapóval, az elején egy nagy vizeskorsóval. A korsó oldalain egy-egy pálmalevél legyező, lefelé irányulva egy-egy eke, és középütt egy hosszú kígyó! Ez nem lenne olyan rossz leírása egy elefántnak valaki olyantól, aki sosem láthatja egyben.

A csend tudománya

 Talán jobb lenne, ha egyáltalán nem vitáznánk. Ahogy a híres keleti mondás tartja:

   „Aki tudja, nem mondja;

     aki mondja, nem tudja.”

Ez így nagyon mélyenszántónak tűnik, amíg rá nem jössz, hogy ezt valaki kimondta… tehát nem is tudta!

Tudomány

  Tudós voltam a szerzetesi lét előtt. Az angliai Cambridge Egyetemen az elméleti fizika zen-szerű tanait kutattam. Úgy találtam, hogy tudomány és vallás sok közös dolgot hordoz magában – egyik ilyen a dogma. Emlékszem egy frappáns, találó mondásra diák korszakomból: „Egy nagy tudós kiválóságát az mutatja, mennyi időre akasztja meg a szakterülete fejlődését.”

   Egy Ausztráliában a közelmúltban rendezett vallás kontra tudomány vitán, ahol előadó voltam, egy igen éles kérdést szegezett nekem egy néző:

 - Mikor egy távcsövön keresztül szemlélem a csillagok szépségét - mondta a hithű katolikus nő, - mindig ingatagnak érzem a vallásomat.

 - Hölgyem, mikor a tudós a másik végéről néz a távcsövön át, a nagyobbik oldalról a kisebb felé – válaszoltam, - hogy megnézze azt, aki vizsgálódik: na, akkor a tudomány inog meg!