A féreg és a hőn szeretett ganéjkupaca

   Néhány ember egyszerűen nem akar megszabadulni a bajtól. Ha nincs épp elég problémájuk, amin aggódjanak, akkor bekapcsolják a televíziót, és szappanoperákat bámulnak, hogy kitalált szereplők kitalált problémáival gyötörjék magukat. Sokan ösztönzően gondolnak az idegességre; a szenvedést jó mókának látják. Nem akarnak boldogok lenni, mert túl szorosan kapcsolódnak kötelékeikhez.

   Két szerzetes közeli barát volt, egész életében. Haláluk után egyikük dévaként (mennyei teremtmény) született újjá egy felsőbb világban, míg barátja egy férgeként született újjá egy ganajkupac közepén.

A déva csakhamar hiányolni kezdte öreg barátját és kíváncsi lett, hol születhetett újjá. Nem talált rá barátjára saját, mennyei világában, úgyhogy körülnézett a többi mennyországban is. Ott sem találta barátját. Használva mennyei hatalmát, a déva átkutatta az emberek világát, de ott sem akadt nyomára. Biztosra vette, hogy barátja nem kerülhetett az állatok világába, de a biztonság kedvéért ott is körülnézett. Még ott sem bukkant rá. Szóval ezután a déva átkutatta azoknak a világát, amiket mi csak „csúszó-mászóknak” nevezünk, és nagy meglepetésére itt megtalálta őt, féregként újjászületve, egy undorító, bűzös trágyakupacban!

   A barátság kötelékei olyan erősek, hogy gyakran a halálon túl is megmaradnak. A déva úgy érezte, muszáj megmentenie régi társát egy ilyen szerencsétlen élettől, bármilyen karma vezetett is oda.

  Szóval a déva megjelent a gusztustalan kupac előtt, és rákiáltott:

 - Hé, kukac! Emlékszel rám? Mindketten szerzetesek voltunk előző életünkben, és te voltál a legjobb barátom. Amíg én a leggyönyörűbb mennyei birodalomban születtem újjá, te ebbe a felháborító tehéntrágya-kupacba kerültél. De ne aggódj, magammal vihetlek a mennybe. Gyere, öreg barátom!

 - Na állj meg egy pillanatra! – mondta a féreg – Mi olyan nagyszerű ebben a „mennyei birodalomban”, amiről fecsegsz? Nagyon is jól megvagyok ebben a zamatos, ízes és élvezetes ganéjban, köszönöm szépen.

 - De nem érted – mondta a déva, majd bámulatosan körülírta neki a menny örömeit.

 - Na de van-e odafenn trágya? – kérdezte a féreg, a tárgyára térve.

 - Hát persze, hogy nincs! – horkantott fel megvetően a déva.

 - Hát akkor nem megyek! – válaszolt határozottan a féreg. – Kopj le!

Azzal a kukac befúrta magát a trágyarakás közepébe.

   A déva arra gondolt: ha csak meglátná a féreg a saját szemével, milyen a menny, akkor megértené. Úgyhogy a déva befogta az orrát, és belenyomta finom kezét a visszataszító ganéjba, a kukac után matatva. Meg is találta, s elkezdte kihúzni.

 - Hé! Hagyjál engem békén! – visított a kukac. – Segítség! SEGÍTSÉG! Féregrabló! – és a kicsi csúszós kukac addig tekergett-csavarodott, mígnem kiszabadította magát, és újra elbújt a trágyakupac mélyén.

   A kegyes déva ismét belenyomta ujjait a bűzlő ürülékbe, ráakadt a féregre, és megpróbálta még egyszer kihúzni onnan. Már majdnem sikerült is neki, de mivel a kukac olyan csúszós volt a sikamlós kosztól, és annyira próbált kiszabadulni, másodszor is sikerült megszöknie, s még mélyebbre bújt a kupacba. Száznyolcszor próbálta meg a déva kiszabadítani szerencsétlen férget a borzalmas trágyakupacból, de a kukac annyira kötődött szeretett ganéjkupacához, hogy mindig visszatekergett!

   Végül a dévának vissza kellett mennie a mennybe, otthagyva az ostoba férget „hőn szeretett ganéjkupacában”.

Ezzel ér véget a könyv száznyolc története.

A szabad világ

  Pár hétig egyik szerzetestársam meditációt tanított egy új, Perthez közeli, fokozottan szigorú felügyelettel ellátott fegyházban. A fogvatartottak kis csoportja jól megismerték és tisztelték a szerzetest. Egyik alkalom után megkérdezték a buddhista kolostorban érvényes napirendjét.

 - Minden nap reggel négykor kell kelni – kezdte. – Néha nagyon hideg van, mert a kicsi szobáinkban nincs fűtés. Naponta egyszer étkezünk, minden összekeverve, egyetlen tálban. Délután és este egyáltalán semmit sem ehetünk. Nincs szex vagy alkohol, természetesen. Sem pedig televízió, rádió vagy zene. Sosem nézünk filmeket, vagy sportolunk. Keveset beszélünk, keményen dolgozunk, és a szabadidőnket törökülésben töltjük, a légzésünkre figyelve. Aludni, azt a földön szoktuk.

   A rabok megdöbbentek kolostorunk spártai puritánságától. Ennek fényében a fokozottan felügyelt fegyház ötcsillagos hotelnek tűnt. Sőt, az egyik rabot annyira elragadta az együttérzés, amit szerzetes barátom sanyarú sorsa keltett benne, hogy egy pillanatra megfeledkezett arról, hol van, és így szólt:

 - Szörnyű lehet a kolostorodban élni. Miért nem jössz inkább ide, és laksz velünk?

  Barátom elbeszélése szerint erre mindenkiből kirobbant a nevetés. Akárcsak belőlem, mikor elmondta. Ezután kezdtem mélyebben elmélkedni az esetről.

   Való igaz, hogy a kolostorom sokkal aszkétikusabb, mint a társadalom gonosztevőinek fenntartott legszigorúbb börtönök, mégis sokan jönnek és maradnak itt szabad akaratukból, és találnak boldogságra. Ugyanakkor sokan akarnak megszökni a jól felszerelt börtönökből, és még többen boldogtalanok ott. Miért?

   Azért, mert az én kolostoromban, a bentlakók itt akarnak lenni; egy börtönben a bentlakók pedig nem akarnak ott lenni. Ez a különbség.

   Bármelyik hely, ahol nem akarsz lenni, legyen akármilyen kényelmes, az börtön számodra. Ez a „börtön” szó igazi jelentése. Ha olyan munkád van, amit nem akarsz, börtönbe vagy zárva. Ha olyan párkapcsolatban vagy, amire nem vágysz, börtönben vagy. Ha egy beteg és kínzó testben élsz, amiben nem akarsz, akkor bizony az is egy börtön számodra. Börtön bármelyik élethelyzet, amiben nem akarsz lenni.

   Szóval hogy menekülhetsz ki az élet sok-sok börtönéből?

Egyszerű. Csak változtasd meg a helyzethez való hozzáállásodat arra, hogy ott akarsz lenni. Legyen szó San Quentin-ről (az a kaliforniai börtön, ahol az állam összes kivégzését végrehajtják) vagy egy fokkal jobb helyről, mint a kolostorom – ha ott akarsz lenni, megszűnik börtönnek lenni számodra. Megváltoztatva a felfogásodat a munkádról, a kapcsolatodról, vagy beteg testedről, és elfogadva a szituációt elutasítás helyett, akkor már nem fogod börtönbe zárva érezni magad. Amikor belenyugszol, hogy ott vagy, akkor szabaddá válsz.

   Elégedettnek lenni azzal, ahol vagy – ez a szabadság. Börtön az, amikor valahol máshol akarsz lenni. A Szabad Világot az elégedettek tapasztalhatják meg. Az igazi szabadság a vágyaktól való megszabadulás, nem a vágyak szabadsága.

Talán így korrekt!

Gyakran levertségünkben, arra gondolunk: „Ez nem fair! Miért pont én?” Megkönnyítené egy kicsit a dolgokat, ha az élet igazságosabb lenne.

         Egy középkorú fogoly, a börtönben tartott meditációs csoportom egyik tagja, beszélni kívánt velem az óra után. Már jó pár hónapja látogatta az előadásokat és sikerült egész jól megismernem.

         „Brahm,” mondta, „azt akartam, hogy tudd, nem én követtem el a bűntényt, amiért lecsuktak. Ártatlan voltam. Tudom, hogy a legtöbb sittes ugyanezt mondaná, és hazudnának, de én igazat beszélek. Nem hazudnék neked Brahm, neked nem!” Hittem neki. A körülmények és a viselkedése meggyőzött arról, hogy az igazat mondta. Elkezdtem azon töprengeni, hogy mennyire tisztességtelen is ez és hogy hogyan tudnám orvosolni ezt az igazságtalanságot. De félbeszakította a gondolataimat.

         Sunyin mosollyal folytatta, „De Brahm, annyi más bűntényért nem kaptak el, azt hiszem, talán így korrekt!”

        Majd megszakadtam a nevetéstől! A vén csirkefogó megértette a karma törvényét, még jobban, mint néhány szerzetes, akit ismertem.

         Milyen gyakran követünk el „bűncselekményt”, valamilyen bántó, rosszindulatú tettet, úgy, hogy nem kell szenvednünk érte? Mondjuk e valaha, hogy „Ez nem fair! Miért nem kaptak el?”

         Ha bármiféle látható ok nélkül kell szenvednünk, így morgolódunk, „Ez nem fair! Miért én?” Talán mégis fair. Mint a rabnál a történetemben, talán annyi sok másik „bűntettünk” volt, amit megúsztunk, hogy az élet végül mégiscsak fair.

Ez is elmúlik

Az egyik legmegfizethetetlenebb tanítás, ami segít, ha depressziósak vagyunk, a legegyszerűbb is. De a könnyűnek tűnő tanításokat könnyű félreérteni. Mikor végleg kiszabadultunk a depresszió fogságából, mondhatjuk majd, hogy igazán megértettük a következő történetet.

         Az új fogoly reszketett és nagyon maga alatt volt. Cellája kőfala minden melegséget elszívott; a kemény vascsövekből semmi könyörület sem csöppent; az acéllemezek csapódása, a kapuk minden becsukásakor, a reményt is hermetikusan elzárta. Úgy roskadt egyre magába, ahogy büntetése nyúlt. A falon, a vaságya fejénél, az alábbi szavakat látta a kőbe kaparva: Ez is elmúlik.

         Ezek a szavak segítették őt átvészelni az éveket, ahogy már sok más rabot is segítettek előtte. Mindegy milyen nehézségbe ütközött, ránézett a feliratra, és eszébe jutott, „Ez is el fog múlni.”

Aznap, mikor kiengedték, megértette a szavakban rejlő igazságot. A kiszabott idejét letöltötte; a börtönbüntetés maga is véget ért.

         Mialatt visszanyerte életét, gyakran gondolt erre az üzenetre, papír cetlikre írta, amiket az ágya mellett, a kocsijában és a munkahelyén hagyott. Még akkor is, amikor nehézre fordultak a dolgok, soha nem esett kétségbe. Csupán arra gondolt, „Ez is elmúlik” és átvészelte. A nehéz idők, soha többé nem tűntek olyan hosszúnak. Aztán mikor jó napok következtek, kiélvezte őket, de soha sem túl felelőtlenül. Ismét eszébe jutott, „Ez is elmúlik”, és így tovább munkálkodott az életén, semmit sem vett természetesnek. A jó napok, úgy tűnt, a megszokottnál mindig tovább tartottak.

         Még akkor is, amikor rákos lett, hogy „Ez is el fog múlni” reményt adott neki. A remény adott erőt és pozitív hozzáállást, amivel legyőzte a betegséget. Egyik napon a szakértők maguk is megerősítették, hogy igen, „a rák maga is elmúlott”.

         Élete végén, halálos ágyán, azt suttogta szeretteinek, „Ez is el fog múlni” és finoman átlépett a másvilágba. A szavai voltak utolsó szívből jövő ajándékai családja és barátai számára. Megtanulták tőle, hogy „a gyász maga is el fog múlni”.⁵

A depresszió egy olyan börtön, amin sokunknak át kell haladnunk. Az, hogy „Ez is elmúlik” átsegíthet minket rajta. Másrészt megelőzi a depresszió kialakulásának egyik fő okát, hogy a jó időket túlságosan is természetesnek vesszük. 

Semmi pánik

Nem engedni elhatalmasodni az „irányítási kényszerünket”, többet lenni a jelen pillanatban, és nyitottnak maradni a jövő bizonytalanságával szemben; ezekkel a módszerekkel szabadulhatunk ki a félelem börtönéből. Lehetőségünk nyílik a magunk valódi bölcsességével válaszolni az élet kihívásaira, ami sok csávából húzhat ki bennünket.

         Perth repterének bevándorlási határán várakoztam, az egyik sorban a hatból, miután Szingapúron át hazaérkeztem mesés Sri Lankai utamról. A sorok lassan haladtak; egyértelmű volt, hogy mindenkit alaposan átvizsgáltak. Egy vámőr bukkant fel az előcsarnok egyik ajtaja mögül, egy kicsi nyomozókutyát vezetve, amit drogkeresésre képeztek ki. Az érkező utasok csak idegesen mosolyogtak, amíg a vámtiszt végighaladt a sorokon nyomkeresőjével. Annak ellenére, hogy egyikük sem csempészett kábítószert, érezni lehetett a megkönnyebbülést a levegőben, mikor a kutya végigszagolt valakit, majd továbbindult máshoz.

         Mikor a kedves blöki hozzám ért, megszimatolt és megállt. Beletúrta a pofiját a gúnyámba derék tájt és sebesen, nagy ívben csóválni kezdte a farkát. A vámellenőrnek rántania kellett a láncán, hogy a kutyust elhúzhassa. A sorban előttem álló utas, aki eddig egész barátságos volt, egy lépést tett hátrafelé. Biztosra veszem, hogy a mögöttem álló pár is hasonlóan távolodni kezdett.

         Öt perc elteltével, már sokkal közelebb voltam a pulthoz, amikor újra behozták a keresőkutyát. Fel s alá ment az eb a sorokon, minden egyes utazóba beleszagolva, aztán lépdelt is tovább. Amikor én következtem, újból megállt.  A fejét a ruhámba dugta, a farkát pedig bogarasan rázta. A vámosnak ismét csak erővel sikerült elhúznia tőlem. Éreztem, ahogyan minden tekintet rám szegeződik. Habár sokan ilyenkor aggódni kezdenének, én teljesen nyugodt voltam. Ha börtönbe zárnak, hát, sok barátom van ott is, és amúgy is sokkal komfortosabb, mint egy kolostorban!

         Mikor elértem a vámellenőrzéshez, alaposan átvizsgáltak. Nem volt nálam kábítószer: a szerzetesek még alkoholt sem fogyasztanak. Nem vetkőztettek le a kereséshez; gondolom azért, mert félelemnek semmi nyomát sem mutattam. Csak annyit kérdeztek, hogy mit gondolok, miért csak nálam állt meg a drogkereső kutya. Mondtam, hogy a szerzetesek nagy szeretetet éreznek az állatok iránt is, és talán a kutyus ezt szimatolta ki; de lehetséges, hogy az eb maga is szerzetes volt az egyik előző életében. Ezután végül átengedtek. 

Egyszer nagyon közel kerültem ahhoz, hogy megüssön egy nagydarab ausztrál, aki dühös és spicces volt. A félelem hiánya, megint megmentette a bőrömet, az orromon is.

         Épp akkoriban költöztünk át az új, városi templomunkba, Perth-től kicsit északra. A nagy ünnepi megnyitónk lett volna, de örömünkre és meglepetésünkre, Nyugat-Ausztrália akkori kormányzója, Sir Gordon Reid, és felesége is elfogadta a meghívásunkat. Az én munkám a külső rendezvénysátor és a látogatók, valamint a VIP vendégeknek székeinek beszerzése volt. A kincstárnokunk arra kért, a lehető legjobbakat hozzam; nagyon jó rendezvényt szerettünk volna csinálni.

         Kis keresés után, találtam egy nagyon drága kölcsönző céget. A vállalat Perth egyik gazdag, nyugati, külvárosában volt, és nagysátrakat adott ki milliomosoknak a kerti partijaikhoz. Elmagyaráztam, hogy mit is akarok, és hogy miért kell, hogy a lehető legjobb legyen. A hölgy, akivel beszéltem, azt mondta, megértette, így leadtam nála a rendelést. 

         Késő péntek délután, mikor a nagysátor és a székek megérkeztek, az újonnan épült kolostorunk hátsó részében segédkeztem valakinek. Mire visszaértem volna, hogy leellenőrizzem a szállítmányt, a teherautó és a munkások már eltűntek. A sátor olyan állapotban volt, hogy nem akartam hinni a szememnek. Az egészet, csupa vörös homok fedte. Csalódott voltam, de kezelhető volt a probléma. Slaggal leverettük a ponyvát. Aztán jöttek a vendégek székei, amik hasonlóan mocskosak voltak. Előkerültek a rongyok, és az én felbecsülhetetlen értékű önkénteseim nekiláttak megtisztítani egyesével mindegyiket. Végül kipróbáltam a VIP vendégeinknek szánt különleges székeket. Tényleg különlegesek voltak: egyik lábuk sem volt akkora, mint a másik. Mind imbolygott.

         Hihetetlen! Ez már több volt a soknál. A telefonhoz szaladtam, felhívtam a kölcsönzőt, és még pont sikerült elcsípnem a hölgyet, mielőtt befejezte volna a munkaidejét és elkezdődött volna a hétvégi szabadsága. Elmagyaráztam mi is a helyzet, hangsúlyozva, hogy Nyugat-Ausztrália kormányzója azért mégsem hintázhatja végig egy ide-oda billegő széken az ünnepséget. Mi lesz, ha elesik? Megértette, elnézést kért és biztosított, hogy egy órán belül kicserélteti a székeket.

         Ez alkalommal már megvártam a szállítófurgont. Láttam amint befordult hozzánk. Az út felénél, vagy hatvan méterre még a templomtól, miközben a jármű még mindig elég gyorsan ment, az egyik munkás leugrott és felém kezdett rohanni, vad tekintettel, ökölbe szorított kézzel.

         „Melyik itt a fejes?” üvöltött. „Hol van az a pacák?”

         Később tudtam meg, hogy a mi legelső fuvarunk volt egyben az ő legutolsójuk is a héten. Utánunk a munkások rendbe szedték magukat és elmentek a kocsmába, hogy megkezdjék a hétvégéjüket. Valószínűleg már javában folytatták hétvégi italozásukat, amikor a felettesük bejött értük a kocsmába, és utasította őket, hogy menjenek vissza dolgozni, mert a Buddhistáknak ki kéne cserélni a székeiket.

         Odaálltam a férfi elé és nyugodtan azt feleltem, „Én vagyok a fejes. Miben segíthetek?”

         Arcával az enyémhez közelített, mialatt a jobb keze még mindig ökölbe volt szorítva, kicsivel az orrom előtt. A szemei csak úgy égtek a dühtől. Éreztem az erős sörszagot a pár centire lévő a szájából. Nem éreztem félelmet vagy gőgöt. Nyugodt voltam.

         Az úgynevezett barátaim mind abbahagyták a székek tisztítását, hogy nézzenek, de segíteni egyikük sem jött. Ezer köszönet, cimborák!

         Ez az észjáték még így ment pár percig, de ami történt, teljességgel elkápráztatott. A mérges munkás megmerevedett a reakciómtól. Csak arra volt felkészülve az agya, hogy majd félelmet vagy viszonzott agressziót fog látni. Nem tudta, hogy hogyan válaszoljon arra, ha valaki, még akkor is nyugodt, ha az orrcimpáját súrolja az ökle. Tudtam, hogy képtelen megütni, vagy elmozdulni. Meghökkentette a félelemmentesség.

         Ezalatt a pár perc alatt a kocsi leparkolt és a főnökük odaért hozzánk. Rátette kezét a mozdulatlan munkás vállára és azt mondta neki, „Gyere, pakoljuk le a székeket.” Ez megtörte a csendet, esélyt adva neki a továbblépésre.

         „Igen. Én is segíteni fogok” mondtam. És közösen lepakoltunk.

Örökre felhagyni a bűntudattal

A bűntudatból kivezető út legnehezebb része, rájönni arra, hogy megérdemeljük a megbocsájtást. Ebben a történetek segítségünkre lehetnek, de a végső lépést nekünk kell megtennünk: a saját cellánkból csak mi magunk léphetünk ki.

         Egyik barátom, kisfiúként a legjobb pajtásával játszott a kikötőknél, amikor viccből belökte őt a vízbe. A fiú megfulladt. Fiatal barátom, éveken át nyomasztó bűntudatban élt. Vízbe fúlt társának szülei a szomszédjaik voltak. Abban a tudatban nőtt fel, hogy megfosztotta őket gyermeküktől. Aztán az egyik reggel arra ébredt, hogy már nincs szükség arra, hogy tovább eméssze magát. Kilépett a saját börtönéből a szabadság melegébe. 

A srác a szupermarketből

Azt szoktam kérni a „sittes haverjaimtól", hogy soha ne bűnözőként gondoljanak magukra, hanem olyan valakiként, aki bűncselekményt követett el. Ha azt mondják nekik, hogy bűnözők, és úgy is kezelik őket, ők pedig elhiszik, hogy azok, akkor tényleg bűnözővé válnak. Ez így működik.

Egy kisfiú a szupermarket kasszájánál elejtett egy doboz tejet, ami kinyílott és a kiömlő tej mindent összekent.

–       Hülyegyerek! – mondta az anyja.

A mellettük lévő sorban egy másik fiúcska kezei közül egy doboz méz csúszott ki. Az is kinyílott, a méz pedig szétkenődött a linóleumon.
– Most hülyeséget csináltál – korholta a mamája.

Az első gyerek egész életére hülyének lett beállítva; a másodiknak csak egy hibájára mutattak rá. Az előbbi valószínűleg buta lesz; a másik megtanulja, hogy ne csináljon butaságokat.

Megkérdeztem az én rabmadaraimat, hogy mi mást tettek a bűncselekmény elkövetésének napján. Mi mást tettek az elkövetés évének további napjain? Mi mást az életük többi évében? Aztán megismétlem a téglafalas történetemet. Vannak ott más téglák is, amik az életünk azon részét fejezik ki, amikor nem követtünk el bűntettet. Valójában sokkal, de sokkal több a jó tégla, mint a rossz. Most akkor tényleg rossz fal vagy, ami azt érdemli, hogy elpusztítsák? Vagy egy jó fal pár rossz téglával, mint bármelyikünk?

Pár hónappal rá, hogy a kolostor apátja lettem, és már nem látogattam a börtönöket, kaptam egy telefont az egyik börtönőrtől. Arra kért, jöjjek vissza. Olyan dicséretet kaptam tőle, amit soha nem felejtek el. Azt mondta, hogy az én sittes haverjaim, a tanítványaim, miután lejárt az ítéletük, már soha többé nem kerültek vissza.

Bűnösnek nyilvánítva

Még mielőtt az Apát-lét megtisztelő, de annál megterhelőbb tisztsége a nyakamba zúdult volna, gyakran látogattam el Perth börtöneibe. Gondosan feljegyeztem minden börtönben töltött órámat, hogyha egyszer esetleg bekaszniznának, akkor be tudjam váltani!

         Első börtönlátogatásom alkalmával, meglepett, hogy mennyi rab jött el a meditációról tartott beszédeimre. Az egész terem zsúfolásig volt telve. Nem túlzok, ha azt mondom, a foglyok kilencvenöt százalékát érdekelte a meditáció! Minél hosszabban beszéltem, annál nyugtalanabbá vált a bebörtönzött hallgatóság. Tíz percen belül az egyik elítélt, az egyik legkeményebb maffiózó, feltette a kezét, és megszakította az előadásomat a kérdésével. Kértem, hogy nyugodtan fejtse ki problémáját.

         „Tényleg igaz,” kérdezte „hogy a meditáció segítségével az ember megtanulhat levitálni?”

      Most már leesett, hogy miért is jött el a sok zsivány a beszédemre. Azt tervezték, hogy megtanulnak meditálni és átrepülik a börtönfalakat! Elmagyaráztam, hogy igen, lehetséges, de csak néhány kivételes tehetségű meditátor számára, és nekik is csak több év munkával megy. Következő alkalommal, amikor ellátogattam abba a börtönbe, már csupán 4 rab jelent meg az ülésen.

         Sok-sok év alatt, amíg a sitten tanítottam, sikerült pár bűnözőt jól megismernem. Egy fontos dolog, amire rájöttem, hogy minden gengszter érez bűntudatot azért, amit tett. Azzal kelnek, azzal fekszenek, mélyen a szívükben ott van. Csak azoknak vallják be, akik nagyon közel állnak hozzájuk. Kívül lehet, hogy a dacos, szívtelen arcukat mutatják, de ha a bizalmukba férkőzöl, amikor mint szellemi kalauzukként tekintenek rád, megnyílnak, és beavatnak a fájdalmukba, felfedik előtted bűntudatukat. Segítségül gyakran meséltem nekik a következő esetről: a B-s osztály gyerekeinek történetéről...