Hare Krisna

   Az előző történetben (Az útonálló disznó) egója miatt a doktor félreértette egy jó szándékú parasztember figyelmeztetését. A most következő történetben szerzetesi egóm miatt én magam is félreértettem egy melegszívű embert, nagy sajnálatomra.

   Édesanyámat látogattam meg Londonban, és lejárt a látogatásra szánt idő. Együtt sétáltunk el az Ealing Broadway vasútállomásra, hogy kisegítsen a jegyvásárlásnál. Úton az állomás felé, az Ealing főutcán meghallottam valakit csúfolódni:

 - Hare Krisna! Hare Krisna!

   Mivel kopasz fejű buddhista szerzetes vagyok, barna csuhában, gyakran összetévesztenek a Krisna-tudat Mozgalmának követőivel. Ausztráliában számtalanszor fordult elő, hogy faragatlan emberek próbáltak – jellemzően biztos távolságból – gúnyt űzni belőlem azzal, hogy rám kiabáltak: „Hare Krisna! Hé! Hare Krisna!”, és megjelenésemet becsmérelték. Ez alkalommal hamar kiszúrtam a fickót, aki „Hare Krisnát” kiáltott. Úgy döntöttem kiállok magamért, és felelősségre vonom, amiért egy jó buddhista papot sérteget.

   Anyámmal a sarkamban odaszóltam a férfinek, aki farmert, kabátot és virággal tűzdelt kalapot viselt:

 - Nézd, barátom! Buddhista szerzetes vagyok, nem „Hare Krisna” követő. Igazán tudhatnád. Teljesen elfogadhatatlan, hogy „Hare Krisnát” kiabáltál utánam!

   A fiatalember elmosolyodott, és levette kalpagját, felfedve alatta a hosszú lófarkat amúgy kopaszra borotvált fején.

 - Ja, tudom! – válaszolt. – Te buddhista szerzetes vagy. Én egy Hare Krisna. Hare Krisna! Hare Krisna!

   Végül is nem engem piszkált, csak a Hare Krisnás dolgát végezte. Szörnyen zavarba jöttem. Miért csak akkor történnek velünk ilyen dolgok, mikor az anyánk is ott van?

Durvaság és megvilágosodás

   Tapasztalt meditációt oktatók gyakran szembesülnek olyan tanítványokkal, akik magukat megvilágosodottnak tartják. Az egyik ellenőrző teszt, ami kiállta az idő próbáját az, hogy addig szidalmazzák a tanítványt, amíg az dühbe nem gurul. Ahogy azt minden buddhista pap és papnő tudja, a Buddha világosan kijelentette: aki mérges, az biztosan nem megvilágosodott.

   Egy fiatal japán szerzetes, akinek feltett szándéka volt eljutni a nirvánába még ebben az életben, magányosan meditált egy híres kolostor mellett, egy tavon lévő szigetecskén álló remetelakban. Hamar le akarta tudni ezt a megvilágosodás dolgot, hogy utána maradjon ideje más dolgokra is az életben.

   Mikor a kolostor gondnoka megérkezett evezős csónakjával a heti rendszeres ellátmánnyal, a fiatal szerzetes meghagyta neki, hogy hozzon drága pergament, pennát és kiváló minőségű tintát. Lassan harmadik évét töltötte magányban, és tudatni akarta a kolostor apátjával, milyen jól haladt.

   A pergamen, penna és tinta meg is érkezett a következő héten. A következő napokban sok meditálás és fejtörés után a fiatal szerzetes a következő rövid verset írta míves kalligráfiával a remek pergamenre:

    A lelkiismeretes fiatal pap

   három éve magányban meditál,

   de nem mozdíthatja többé
   a világ négy szele már.

   Biztosra vette, hogy a bölcs öreg apát meglátja ezekben a szavakban, és a gondos írásban, hogy tanítványa mostanra megvilágosodott (a világi szelek által el nem mozdítható ember egy metafóra a megvilágosodottakra - a szerk.). Finoman feltekerte a pergament, óvatosan megkötötte egy szalaggal, és várt a gondnokra, hogy elvigye a tanárának. A következő napokban maga előtt látta az apátot, amint lenyűgözve olvassa a gondosan papírra kanyarított, remek verset. Elképzelte, ahogy drága keretben kiakasztják a kolostor nagytermében. Semmi kétség, hogy apáttá nevezik ki, talán egy híres városi kolostor élére. Milyen boldogság töltötte el, hogy végre sikerült neki!

   Amikor a gondnok ismét a kis csónakban evezett a sziget felé a heti élelemmel, a fiatal szerzetes már várta. Kisvártatva átadta neki a pergament, hasonlót, mint amilyet ő küldött, de más színű szalaggal átkötve.

 - Az apáttól – mondta kurtán a gondnok.

   A szerzetes izgatottan letépte a szalagot, és kihajtotta a tekercset. Ahogy rávetette szemeit a papírra, azok olyan szélesre tágultak, mint a Hold, és arca pont annyira el is fehéredett. A saját pergamenjét látta, de a tökéletes kalligráfiával megírt első sor mellé hanyagul, piros golyóstollal oda volt vetve: „Fing!” A második sor jobbján egy másik piros, randa tintapaca éktelenkedett: „Fing!” A harmadik sorra egyszerűen ráfirkálták a tiszteletlen „Fing!” jelzőt, míg a negyedik szintén kapott egyet.

   Ez túl sok volt! Nem elég, hogy az kivénhedt, öreg apát olyan ostoba, hogy nem tudta észrevenni a megvilágosodottságot a kövér orra előtt, de még olyan barbár és civilizálatlan is volt, hogy illetlen graffitivel vandalizálta a műalkotását. Az apát nem szerzetes, hanem egy punk módjára viselkedett. Sértés volt ez a művészetnek, a hagyománynak és az igazságnak.

   Az ifjú szerzetes szemei elkeskenyedtek a felháborodottságtól, arca jogosan, vörösen izzott a haragtól, és követelőzően felcsattant a gondnoknak:

 - Vigyél az apáthoz! AZONNAL!

   Ez volt az első alkalom három éve, hogy a fiatal szerzetes elhagyta a sziget remetelakját. Haraggal átitatva beviharzott az apát irodájába, bevágta maga mögött az ajtót, lecsapta a pergament az asztalra, és magyarázatot követelt.

   A sokat megélt apát lassan felvette a papírt, megköszörülte torkát, és felolvasta a verset:

  
    A lelkiismeretes fiatal pap

   három éve magányban meditál,

   de nem mozdíthatja többé
   a világ négy szele már.

 Azzal letette a pergament, a ránézett és folytatta:

 - Nahát! Szóval a fiatal papot, nem mozdíthatja már meg a négy világi szél? Aztán mégis ez a négy kis fing hogy' átfújt a tavon!

A kutya, aki a legvégén nevetett

   Első szerzetesi évem Thaiföldön egybeesett a Vietnámi Háború utolsó évével. Ácsán Cshá kolostorához közel feküdt Ubon városa, ahol amerikai légi bázis is volt. Ácsán Cshá nagy élvezettel osztotta meg velünk a következő történetet arról, hogyan kezeljük a sértegetést.

   Egy amerikai katona riksán utazott a bázisról a városba. A város határánál elhaladtak egy útszéli ivó előtt, ahol a riksás néhány cimborája már eléggé részeg volt.

 - Hé! – kiabáltak oda thaiul. – Hova viszed azt a koszos kutyát? – Nagyot nevetett, az amerikai katonára mutogatva.

   Egy pillanatra a sofőr megriadt. A katona igen nagytermetű volt, és Thaiföldön „koszos kutyának” hívni valakit elkerülhetetlen bunyót jelentett. De a katona csak csendben bámult, a csodás tájat szemlélve. Nyilván nem értett thaiul.

   A sofőr úgy döntött hát, hogy jó mókát csinál az amerikaiból, és visszakiabált:

 - Viszem ezt a koszos kutyát és behajítom a Hold folyóba, hogy megfürödjön végre a büdös korcs!

   A sofőr és részeg haverjai is röhögtek, a katona mozdulatlan maradt.

   Mikor megérkeztek a megadott címhez, a kocsis nyújtotta markát a menetdíjért, de az amerikai katona kezdett csendesen elsétálni.

   A riksás felindultan utána kiáltott tördelt, de kivehető angolsággal:

 - Hé! Uram! Maga fizet nekem dollár!

Erre a hatalmas amerikai katona nyugodtan hátrafordult, és folyékony thai nyelven válaszolt:

 - A kutyáknak nincs pénzük.

A bőbeszédű teknős

   Talán meg kéne tanulnunk csöndben lenni, már életünk elején: sok problémától megkímélne minket a későbbiekben. A következő történetet az életbevágóan fontos hallgatásról gyerekeknek szoktam elmesélni, mikor a központunkba látogatnak.

   Sok évvel ezelőtt, egy hegyi tóban élt egy bőbeszédű teknős. Valahányszor találkozott egy közelben lakó állattal, olyan sokat és olyan hosszan beszélt hozzájuk, hogy hamar megunták, majd meg is haragudtak rá. Csodálkoztak rajta, hogy Bőbeszédű Teknős ugyan hogy képes ennyit beszélni légvétel nélkül. Arra gondoltak, hogy biztosan a fülén veszi a levegőt, mivel hallgatásra úgy sem használja azokat. Olyan bosszantóan bőbeszédű béka volt, hogy a közeledtére a nyulak beugráltak lyukaikba, a madarak felrepültek a fa tetejére, és még a halak is elbújtak a kövek mögé. Tudták, hogy órákig ott maradnának, ha Bőbeszédű Teknős elkezdi a mondókáját.

   Bőbeszédű Teknős igazából szörnyen magányos volt.

   Minden nyáron egy gyönyörű fehér hattyúpár érkezett a tóhoz, vakációzni. Kedvességükből még arra is futotta, hogy mindig meghallgassák Bőbeszédű urat. Vagy talán tudták, hogy úgy is csak pár hónapig lesznek itt. Bőbeszédű Teknős pedig imádta a társaságukat. Annyit tudott volna beszélni hozzájuk, míg a csillagok ki nem hunynak, de a hattyúk így is türelmesen végighallgatták volna.

  Mikor a nyár már búcsúzóban volt, és a napok egyre hűvösebbek lettek, a hattyúk összekészültek a költözéshez. Bőbeszédű Teknős sírva fakadt. Utálta a hideget, és utálta elveszíteni barátait.

   - Bárcsak veletek mehetnék! – sóhajtozott. – Néha, amikor az ösvényt ellepi a hó, a tó pedig befagy, olyan hidegnek és magányosnak érzem magam. Mi teknősök nem tudunk repülni. Ha gyalog indulnék el, mire egy kis utat megteszek, már fordulhatnék is vissza. A teknősök lassan sétálnak.

   A könyörületes hattyúkat megérintette Bőbeszédű Teknős szomorúsága. Így felajánlottak neki valamit.

 - Kedves Teknős, ne sírj! Magunkkal vihetünk, csak ígérj meg egyetlen egy dolgot.

 - Igen, igen! Megígérem! – lelkendezett Bőbeszédű Teknős, habár még nem is tudta, mit ígért meg. Mi teknősök mindig betartjuk az ígéretünket. Sőt, emlékszem, hogy egyik nap Nyúl úrnak ígértem meg, hogy megpróbálok csendben maradni pár napig, nem is olyan rég miután egy csomó mindent elmeséltem neki a különböző fajtájú és formájú teknőspáncélokról és a…

   Egy jó órával később, mikor a teknős befejezte, és meg tudtak szólalni a hattyúk, azt mondták:

 - Teknős! Meg kell ígérned nekünk, hogy befogod a szádat.

 - Simán! – válaszolt Bőbeszédű Teknős. – Valójában mi, teknősök arról is ismertek vagyunk, hogy remekül zárva tudjuk tartani a szánkat. Alig beszélünk egyáltalán. Sőt, éppen hogy ezt kezdtem el magyarázni egy halnak a múltkor, mikor…

   Egy óra múlva, mikor Bőbeszédű úr kis szünetet tartott, a hattyúk adtak neki egy botot, hogy harapjon rá, és gondja legyen arra, hogy zárva marad a szája.

   Akkor az egyik hattyú a bot egyik, a másik hattyú a másik végét csípte el a csőrével. Csapkodni kezdtek a szárnyukkal – és nem történt semmi! Bőbeszédű Teknős túl súlyos volt. Akik sokat beszélnek, sokat is esznek. És Teknős barátunk olyan kövér volt, hogy időnként a saját páncéljába sem tudott visszahúzódni.

   A hattyúk kerestek egy könnyebb botot. Ezután, a hattyúk a bot végeit harapva, a teknőssel középen, a madarak olyan erősen kezdtek csapkodni a szárnyukkal, mint hattyú azelőtt még soha. Felemelkedtek a magasba. A hattyúkkal együtt szállt a bot, a bottal együtt pedig a teknős.

   Világunk történelmében ez volt az első alkalom, hogy egy teknős repült.

   Mind magasabbra és magasabbra emelkedtek. Bőbeszédű Teknős tava egyre kisebbnek látszott. Már a hatalmas hegyek is aprónak tűntek a távolból. Csodaszép látványban volt része, amilyet még egy teknős sem pillanthatott meg korábban. Gondosan próbált mindent az eszébe vésni, hogy majd részletesen beszámolhasson barátainak, mikor hazatér.

   Átrepültek a hegyeken, majd az alföldön is. Minden rendben ment, amíg olyan délután három óra körül egy iskola felett szálltak el. A gyerekek épp akkor jöttek ki az udvarra. Egy kisfiú pont akkor nézett fel az égre. És mit látott? Egy repülő teknőst!

 - Hé! – kiáltott oda barátainak. – Nézzétek azt a hülye teknőst, repül!

A teknős nem tudta megállni.

 - Na kit hívsz te… hoppá… hüüüüüü….lyéééé….neeeek!!!

 - PLACCS – érkezett meg a teknős, ahogy a földnek csapódott.

   Ez volt az utolsó hang, amit kiadott.

  Bőbeszédű Teknős azért halt meg, mert nem tudta csukva tartani a száját, amikor igazán számított volna. Szóval, ha nem szokod meg, hogy időnként csöndben vagy, akkor nem fogod tudni csukva tartani a szádat, mikor igazán fontos lenne. Lehet, hogy te is úgy kilapulsz majd, mint szegény Bőbeszédű Teknős.

Adj bele mindent!

Az előző történetet folytatva, a tigris és a kígyó halála után emberünk számára eljött a cselekvés ideje. Abbahagyta a méz ízlelgetését, és némi erőfeszítés árán kijutott a kútból, majd a dzsungelből is. Az élet nem mindig a semmittevésről szól, mézet nyalogatva.

Egy fiatalember Sydneyből elmesélte nekem, hogy egy ízben találkozott Ácsán Cshával Thaiföldön, akitől élete legjobb tanácsát kapta.

Sok buddhizmus iránt érdeklődő nyugati hallott már Ácsán Csháról a nyolcvanas évek elején. Ez a fiatal férfi úgy döntött, elutazik a messzi Thaiföldre csak azért, hogy találkozhasson a nagyszerű pappal, és feltehessen neki néhány kérdést.

Valóban hosszú utazás volt. Sydneyből nyolc óra alatt ért át Bangkokba, ahol felszállt az éjjeli vonatra, mely tíz órán át zötykölődött Ubonig. Ott megegyezett egy taxissal, hogy az elvigye Wat Nong Pah Pong kolostorhoz. Fáradtan, nagy izgalommal végre megérkezett Ácsán Cshá kunyhójához.

A híres tanító szokás szerint a tető alatt üldögélt, ahol meglehetősen nagy tömeg vette körül: papok és világiak, szegény földművesek és gazdag kereskedők, falusi asszonyok rongyokban és kifestett hölgyek Bangkokból, mind egymás mellett ülve. Ácsán Cshá fedele alatt nem volt megkülönböztetés.

Az ausztrál leült a tömeg szélére. Két óra telt el, de Ácsán Cshá észre sem vette őt. Túl sokan voltak előtte. Csüggedten felállt és elsétált.

Ahogy átvágott a kolostoron a kapu irányába, a harangtorony tövében megpillantott néhány szerzetest, leveleket sepregetve. Mivel volt még egy órája a taxija érkezéséig, felkapott ő is egy seprűt, hogy javítson kicsit a karmáján.

Jó félóra elteltével, még mindig szorgalmasan sepregetve, egy kezet érzett a vállán. Megpördült. Meglepődve és elragadtatva konstatálta, hogy a kéz tulajdonosa maga Ácsán Cshá volt, aki mosolyogva állt előtte. A pap észrevette a nyugati fickót, de nem volt alkalma megszólítani. Az Ácsán épp kifelé tartott a kolostorból, egy másik eseményre menet, de megállt a fiatal sydney-i férfinél, hogy megajándékozza. Ácsán Cshá gyorsan mondott valamit thai nyelven, majd elsietett.

Egy tolmács fordította neki: „Ácsán Cshá azt mondja, hogyha sepersz, adj bele mindent.” Majd a tolmács is továbbállt.

A fiatalember ezen a tömör tanításon gondolkodott a hosszú hazaúton. Természetesen tudta, hogy Ácsán Cshá sokkal, de sokkal többet tanított neki, mint hogy hogyan célszerű leveleket sepregetni. Tisztán látta a tanítás lényegét.

„Bármit is teszel, adj bele mindent!”

Pár évvel később Ausztráliában elmondta nekem, hogy ez az életre szóló tanács sok száz ilyen kimerítő és hosszú utazást megért volna. Hitvallásává vált, boldogságot és sikert hozva életébe. Amikor dolgozott, mindent beleadott. Amikor pihent, azt is százszázalékosan végezte. Amikor társaságban volt, akkor is a lehető legjobbat nyújtotta. Igazi sikerformula!

Ja, és amikor semmit nem csinált, akkor teljesen semmit nem csinált.

Tigris és kígyó közt

Van egy régi buddhista történet arról, hogyan cselekedjünk élet-halál helyzetekben.

Egy férfit tigris üldözött keresztül a dzsungelen. A tigrisek gyorsabban futnak az embernél, és előszeretettel fogyasztják is azokat. Ez itt, a férfi balszerencséjére, igen éhes volt.

Már majdnem utolérte a férfit, de ekkor meglátott egy kutat az út mentén. Kétségbeesettségében afelé ugrott. Már nem volt visszaút, mikor meglátta, hogy mekkorát hibázott. A kút kiszáradt, és az alján jól láthatóan egy hatalmas fekete kígyó tekergőzött.

Ösztönösen kinyújtotta kezét a kút fala irányába, ahol még meg tudott kapaszkodni egy kiálló gyökérben, megállítva zuhanását. Mire feleszmélt, a kígyó már támadásba lendült; testét teljesen kinyújtva próbálta megharapni a férfi lábát, de hajszál híján nem sikerült elérnie azt. Felnézve látta, hogy a tigris gyökérbe kapaszkodó keze után kapkod a mancsával, de épp hogy az sem tudta elérni. Szörnyű helyzetét elemezgette, mikor észrevett két egeret: egy fehéret és egy feketét, amint kibújnak egy apró lyukból, hogy a gyökeret kezdjék rágcsálni.

Ahogy a tigris nyújtózkodott, hogy elérje áldozatát, hátsó lábaival megrázott egy vékony fát, aminek egyik ága a kút fölött nyúlott, s rajta egy méhkas függött. Méz kezdett csurogni belőle a kútba. A férfi kinyújtotta nyelvét, és megízlelte. „Mmmm! Ez aztán finom!” gondolta magában elmosolyodva.

Az eredeti elbeszélés szerint a történet itt véget ér. Éppen ettől lesz olyan életszerű. Az életnek, mint azoknak a fránya szappanoperáknak, sosincs lezárt befejezése. Az élet állandóan teljesedik ki.

Mindemellett gyakran van úgy életünkben, mintha egy éhes tigris és egy nagy fekete kígyó közé szorultunk volna; halál és valami még rosszabb közé, minden nappallal és éjszakával (a két egér) egyre kevesebb és kevesebb kapaszkodóval. Még ilyen szörnyű helyzetekben is, valahonnan csorog egy kis méz! Ha bölcsek vagyunk, kinyújtjuk a nyelvünket és megízleljük azt a mézet. Miért ne? Amikor nincs mit tenni, ne csinálj semmit, és élvezd kicsit az élet mézét.

Mint mondtam, hagyományosan itt véget ér a történet. Én azonban hallgatóságomnak általában elmondom az igazi befejezést is, hogy kihangsúlyozzam a lényeget. Íme hát:

Ahogy a férfi élvezte a mézet, az egerek egyre csócsálták a gyökeret, a nagy fekete kígyó mind magasabbra nyújtózott, és a tigris egyre mélyebbre nyúlt, már majdnem elérve a fickó kezét.... A tigris elszámította magát! Belebukfencezett a kútba, lezuhant a férfi mellett, halálra zúzva magát és a kígyót is a kút alján…

Hát, végül is lehetséges, nem? Gyakran történnek váratlan dolgok, ilyen az életünk! Szóval, miért ne élveznénk a méz ízét még a leginkább kilátástalan helyzetekben is? A jövő bizonytalan. Sose tudhatjuk biztosan, mi fog következni a következő percben.

Sodródni az árral

Egy bölcs szerzetes, akit évek óta ismerek, öreg barátjával túrázott az érintetlen vadonban. Egy forró, késői délután egy káprázatos partszakaszra bukkantak. Annak ellenére, hogy a szerzetesek szabályai tiltják a szórakozás céljából való fürdőzést, a kék víz szinte hívogatta, hogy lehűtse magát a hosszú gyaloglás után, úgyhogy levetkőzött és begázolt a tengerbe.

Fiatalabb korában, világi életében, igen jó úszó volt. De most, hosszú ideje szerzetesként, jó pár éve már, hogy úszott volna. Csupán pár perces pancsolás után elkapta egy erős dagály-szerű áramlat, ami elkezdte a nyílt víz felé sodorni. Később megtudta, hogy ez egy nagyon veszélyes partszakasz volt a vad áramlatok miatt.

Először a szerzetes megpróbált szembe menni a sodrással. Azonban hamar rájött, hogy nem fogja bírni erővel. Korábbi ismeretei ekkor jöttek segítségére. Megnyugodott, elengedte a testét, és hagyta magát sodródni az áramlattal.

Nagyszerű bátorságra vall, hogy meg tudott nyugodni egy ilyen helyzetben, amikor a partvonal egyre távolabb és távolabb került.

A szárazföldtől sok száz méterre volt már, mikor az áramlat lecsendesült. Csak ekkor kezdett el visszaúszni a part felé.

Elmondása szerint a visszaút minden csöppnyi energiáját felemésztette. Borzalmasan kimerülve ért partot. Biztos volt benne, hogy ha megpróbál harcolni az árral, akkor az győzött volna. Ugyanígy kisodródott volna a tengerre, de oly kevés megmaradt erővel, amivel nem lett volna képes visszajutni. Ha nem engedett volna a sodrásnak, biztos volt benne, hogy megfullad.

Az ilyen anekdoták demonstrálják, hogy a bölcselet, miszerint „Amikor nincs mit tenni, ne csinálj semmit” nem csupán egy jól csengő gondolat. Hovatovább életmentő tanács lehet. Amikor az ár erősebb nálad, akkor kell vele menned. Amikor hatékonyan lehet cselekedni, attól a pillanattól kell erőfeszítést tenni.

Teaszünet, amikor már nincs kiút

Mindig van valami, amit a napunk hozzávalóival tehetünk, még ha csak annyi is, hogy leülünk élvezni az utolsó csésze teánkat. A következő történetet egy volt kollégám mesélte el. Tanár volt, előtte viszont a brit seregben szolgált a Második Világháborúban.

Kollégám Burma esőerdejében járőrözött; fiatal volt, távol az otthonától, halálra rémülve. Felderítőjük szörnyű hírekkel tért vissza parancsnokukhoz. Apró járőrük hatalmas létszámú japán csapatokba botlott, mérhetetlen túlerővel néztek szembe, ráadásul teljesen körülkerítve. Az ifjú brit katona legbelül már a halálra készült.

Azt várta, hogy parancsnokuk majd kitörésre utasítja őket – ez lett volna a férfias cselekedet. Talán néhányuk túlélné! Ha mégsem, nos, legalább az ellen közül is magukkal vinnének párat a halálba. Végtére is, ezt teszik a katonák.

De nem ez a parancsnok! Kiadta a parancsot embereinek: üljenek le, és főzzenek maguknak egy csésze teát. Mégis csak ők voltak a BRIT hadsereg!

A fiatal katona azt hitte, parancsnoka megőrült. Hogyan jutna eszébe bárki épeszűnek teázni, amikor körbevette az ellenség, nincs kiút, és a biztos halál vár rá?

De a hadseregben, főleg háború idején, a parancsnak engedelmeskedni kell. Mindannyian megfőzték az utolsónak gondolt teájukat. Még meg sem itták, mikor visszatért a felderítő, és suttogva jelentett a parancsnoknak. Az összehívta embereit.

- Az ellenség továbbhaladt – jelentette be. – Megnyílt egy út. Szedelőzködjetek hamar, de halkan – mozgás!

Valamennyien biztonságban kiértek, így mesélhette el nekem is a történetet sok évvel később. Elmondása szerint az életét köszönhette a parancsnok bölcsességének, nem csak a háború során Burmában, hanem azóta több alkalommal is. Életében számtalanszor került olyan helyzetbe, mintha körbevette volna az ellenség, teljes erőfölényben: menekvés nélkül, a halálra készen. „Ellenség” alatt komoly betegséget, iszonyú nehézségeket és tragédiát értett; olyasmiket, amikből nem látni kiutat.

Burmai tapasztalatai nélkül talán megpróbálta volna átvágni magát a problémákon, és bizonnyal csak nagyobb bajt hozott volna a saját fejére. Ehelyett, amikor körbevette a halál - vagy annak előszele - minden oldalról, egyszerűen csak leült, és főzött egy csésze teát.

A világ folyton változik; az élet folytonos áramlás. Megitta a teáját, megőrizte erejét és várt arra a pillanatra, ami mindig eljön: a pillanat, amikor hatékonyan lehet cselekedni, mint például biztonságban kijutni.

Akik pedig nem kedvelik a teát, emlékezzenek erre a mondásra: „Amikor nincs mit tenni, ne is csinálj semmit!”

Nyilvánvalónak hangzik, de életmentő lehet.