Fej-törő

   Első thaiföldi évem során egyik kolostorból a másikba vittek minket egy kis furgon hátuljában. Természetesen a régebbi szerzeteseknek jutottak a jó helyek, elől az utastérben. Mi, újonc szerzetesek a csomagtérben nyomorogtunk, kemény fapadokon. A padok fölött nem sokkal fém keret volt, ami az esőtől és portól védő ponyvát tartotta

   Mindegyik út földút volt, alig karbantartva. Amikor egy kerék kátyúba futott, a furgon lesüllyedt, a fiatal szerzetesek pedig felemelkedtek. Kopp! Számtalanszor vertem be a fejemet azokba a fémkeretekbe. Ráadásul, mivel kopaszra borotvált szerzetes voltam, semmi sem tompította az ütés erejét!

   Minden egyes alkalommal káromkodtam – persze angolul, hogy a thai szerzetesek ne értsenek. De mikor ők verték be a fejüket, csak nevettek! Nem értettem a dolgot. Hogyan lehet nevetni, mikor ilyen keményen és fájdalmasan bevágod a fejedet? Arra a következtetésre jutottam, hogy azok a thai szerzetesek már annyiszor beüthették a fejüket, hogy maradandó károsodást szenvedtek.

   Mivel korábban tudós voltam, egy kísérlet elvégzése mellett döntöttem. Mikor legközelebb bevertem a fejemet, csakúgy, mint a thai szerzetesek, a nevetést választottam, csak hogy kipróbáljam, milyen így. Tudod, mire jöttem rá? Felfedeztem, hogy ha nevetsz, miután bevered a fejedet, sokkal kevésbé fáj.

   A nevetés endorfint juttat a véráramba, természetes fájdalomcsillapító. Emellett erősíti az immunrendszert a kórokozók elleni küzdelemben. Szóval fájdalom ellen segít a nevetés. Ha még mindig nem hiszel nekem, próbáld ki magad, mikor legközelebb bevágod valahova a fejed.

   Ez a tapasztalat tanította meg nekem, hogy mikor fájdalmat hoz az élet, sokkal kevésbé fáj, ha meglátod a mókás oldalát a dolognak, és sikerül nevetned.

Lehulló levelek

   Talán a legnehezebben elfogadható esemény egy gyermek halála. Számos alkalommal ért a megtiszteltetés, hogy én vezethettem a temetési szertartását egy kisfiúnak vagy kislánynak, aki még nemrég indult útnak az élet kalandos utazásán. Az én dolgom volt az, hogy átvezessem a szülőket és másokat is a gyász tortúráján, és a megszállott válaszkeresést egyetlen kérdésre: Miért?

      Gyakran idézem a következő példázatot, amit sok évvel ezelőtt, Thaiföldön hallottam.

Egy egyszerű erdei szerzetes magányosan meditált a dzsungelben, nádkunyhójában. Késő délután nagyon erőteljes vihar támadt, a monszun idején. A szél üvöltött, mint egy sugárhajtású repülő, és sűrű eső verdeste kunyhójának falát.  Ahogy leszállt az est, a vihar is egyre inkább eldurvult. Először letörő ágakat lehetett hallani, ahogy letörnek a fákról. Aztán a szélvihar ereje gyökerestül tépte ki a fákat, hogy mennydörgő robajjal hulljanak a földre.

   A szerzetes hamar rájött, hogy nádkunyhója semmiféle védelmet nem nyújt. Ha egy fa, vagy akár csak egy nagyobb ág a kunyhójára zuhan, simán keresztülszakítja a tetőt, és halálra zúzza. Nem aludt egész éjjel. Gyakran hallotta, ahogy az erdő óriásai utat törnek maguknak a föld felé. Ilyenkor jó ideig a torkában dobogott a szíve.

   A hajnal előtti órákban, ahogy az gyakran lenni szokott, elállt a vihar. A reggel első fényeinél a szerzetes kimerészkedett kunyhójából, hogy megnézze a károkat. Sok nagy ág, és két igen méretes fa is éppen hogy elkerülte kunyhóját. Hálát adott, amiért túlélte az éjszakát. Ami hirtelen megragadta figyelmét, az nem a sok gyökerestül kicsavart fa volt, hanem az a rengeteg levél, ami sűrűn borította az erdő talaját.

   Ahogy számított rá, a legtöbb holtan heverő levél a földön, öreg, barna darabok voltak, amik végigélték életüket. A barna levelek között sok sárga is volt. Még néhány zöld levél is hevert a többi között. És a zöldek közül pár darab olyan friss zöld színben pompázott, hogy biztosan csak pár órával azelőtt bomlottak ki a bimbóból. Ebben a pillanatban a szerzetes szíve megértette a halál természetét.

   Ki akarta próbálni felismerésének igazát, így felnézett a faágakra. Valóban, a legtöbb fán maradt levél fiatal, egészséges zöld levél volt, életük csúcsán. Habár sok újszülött zöld levél hevert élettelenül a földön – öreg, pöndörödött barnák is kapaszkodtak még az ágakba. A szerzetes elmosolyodott; attól a naptól kezdve már egy gyermek halála sem zavarhatta meg.

   Mikor a halál szele keresztülviharzik családunkon, általában az öregeket, a „foltos, barna leveleket” viszi magával. Sok középkorút is elvisz, mint a fákról a sárga leveleket. Ifjak is halnak meg, életük csúcsán, mint a zöld levelek. És néha a halál elragadja a drága életet néhány fiatal gyermektől, ahogy a természet vihara is leszakít néhány fiatal hajtást. Ez a halál alapvető természete a mi közösségeinkben, ahogyan ez az alapvető természete az erdei viharoknak is.

   Senkit sem lehet hibáztatni vagy bűntudatot kelteni benne egy gyermek halála miatt. Ez a dolgok természete. Ki hibáztathatná a vihart? Ez segít megválaszolni a kérdést, hogy miért halnak meg gyerekek is. Ugyanazért, amiért pár fiatal, üde zöld levélnek is le kell hullnia, ha vihar van.

Gyász, veszteség, és egy élet ünneplése

   Gyász az, amit a veszteséghez társítunk. Tanult válasz, ami csak néhány kultúrára jellemző. De nem egyetemes, sem pedig elkerülhetetlen!

   Erre saját tapasztalat útján jöttem rá, miután nyolc évig elmerültem a tiszta, ázsiai-buddhista kultúrában. Azokban a korai években egy buddhista erdei kolostorban, Thaiföld egy eldugott sarkában a nyugati kultúra és annak elgondolásai teljesen ismeretlenek voltak. A kolostorom szolgált a környék halottégető helyeként. Csaknem minden héten sor került ilyenre. A sok száz temetésen, aminek szemtanúja voltam a hetvenes évek végén, soha egyszer sem láttam senkit sírni. Beszélhettem a következő napokban az elhunyt családjával, de még mindig semmi jele nem volt gyásznak. Minden arra utalt, hogy nem is gyászoltak. Rájöttem, hogy Északkelet-Thaiföldön, akkoriban, egy olyan helyen, amit évszázadok óta mélyen áthat a buddhista kultúra, a halál olyannyira elfogadott dolog volt, ami felülmúlja bármelyik nyugati teóriát a gyászról és veszteségről.

   Az itt töltött évek tanítottak meg arra, hogy van más lehetőség. Nem mintha a gyász rossz dolog lenne, csak van alternatívája. Egy szeretett személy elvesztését más szemszögből is fel lehet fogni, amivel elkerülhetőek a kínzó gyász végtelenül hosszú napjai.

   Saját édesapám tizenhat éves koromban hunyt el. Számomra egy nagyszerű ember volt. Ő segített rátalálni a szeretet jelentésére ezen szavaival:

 - Bármit is tegyél az életben fiam, a szívem kapuja nyitva áll előtted.

Habár nagyon szerettem őt, egyáltalán nem sírtam a temetésén. Nem is sírtam érte azóta sem. Sosem éreztem szükségét, hogy sírjak korai halála miatt. Sok évembe telt, hogy megértsem a halálához kapcsolódó érzelmeimet.

   Ennek megértéséhez a következő történet is hozzásegített, amit megosztok most veled.

   Fiatalként nagyon élveztem a zenét, minden fajtáját a rocktól, a klasszikuson és jazzen át, a népzenéig. London mesés város volt egy fiatalnak a hatvanas-hetvenes években - főleg, ha szeretted a zenét! Emlékszem, hogy ott voltam a Led Zeppelin legelső, lámpalázas fellépésén, egy szűk sohói klubban. Egy másik alkalommal csak maroknyian hallgattuk meg, az akkor még ismeretlen Rod Stewartot, ahogy a észak-londoni pub emeletén rock bandát alapított. Oly sok drága emlékem van a zenei életből az akkori Londonból!

   A legtöbb koncert végén együtt kiabáltuk a többiekkel, hogy „Vissza, vissza!” Általában a banda vagy zenekar játszott is tovább még egy kicsit. De végül csak le kellett állniuk, összepakolni a cuccukat és hazamenni. És nekem is haza kellett mennem. Úgy emlékszem, hogy valahányszor hazafelé sétáltam a klubból, egy pubból vagy a koncertteremből, mindig esett. Külön szó van arra a barátságtalan, szitáló esőre, amivel oly gyakran találkozni Londonban. Mindig úgy tűnt, hogy így szitál az eső; hidegen és nyomasztóan, ahogy elhagytam a koncerttermet. Habár szívem mélyén tudtam, hogy talán sohasem hallhatom többé azt a bandát, hogy örökre elhagyják az életemet, egyszer sem voltam szomorú, egyszer sem sírtam. Ahogy sétáltam a hideg, nyirkos londoni éjszakában, a mozgalmas zene tovább visszhangzott a fejemben. Milyen pompás muzsika! Milyen átütő előadás! Milyen szerencsés vagyok, hogy ott lehettem! Sosem éreztem a gyászt egy-egy nagyszerű koncert végén.

   És pontosan így éreztem apám halálakor is. Mintha csak egy remek koncert ért volna a végéhez. Olyan csodás előadás volt. Mikor közeledett a vége, úgy kiabáltam, mint a fellépéseken: Vissza, vissza! Apám meg is próbált kipréselni magából még egy kis időt, hogy velünk lehessen. De végül eljött a pillanat, mikor „össze kellett pakolni a holmiját, és haza kellett menni.” Mikor a szertartás végén kisétáltam a mortlake-i krematóriumból a hideg, londoni szitálásba – tisztán emlékszem a szitálásra – szívem mélyén tudva, hogy talán már sosem lehetek vele, hogy örökre távozott az életemből, nem voltam szomorú, és nem is sírtam. Amit a szívemben éreztem, az ez volt: „Milyen csodás apa! Milyen erőteljes inspirációt adott az élete! Milyen szerencsés vagyok, hogy ott lehettem. Milyen szerencsés, hogy én lehettem a fia.”

Ahogy fogtam édesanyám kezét a jövőbe vezető hosszú úton, pontosan ugyanazt a fellelkesülést éreztem, amit gyakran átéltem életem nagy koncertjei után. Ezt pedig a világért sem hagytam volna ki.

   Amikor csak azt látjuk, amit elvesztettünk: ez a gyász. Az élet ünneplése felismerés, hogy mennyi mindennel vagyunk megáldva és ezért hálásak vagyunk.

   Köszönöm, Apa.

Mi baj a betegséggel?

 Nyilvános beszédeim során gyakran megkérem a közönségemet, hogy emelje fel a kezét, aki volt már beteg. Majdnem mindenki magasba emeli ilyenkor a kezét. (Aki nem, az vagy elaludt, vagy szexuális fantáziákba mélyedt éppen.) Szerintem ez bizonyítja, hogy teljesen normális dolog betegnek lenni. Valójában nagyon is különös lenne, ha időnként nem venne le a lábadról valami nyavalya. Szóval miért mondod ezt a dokinak, mikor elmész a rendelésére: „Doktor úr, valami nincs rendben velem”? Csak az lenne az igazi baj, ha időnként nem betegeskednél. Tehát egy ésszerű ember így szól az orvosához: „Doki, valami okés: megint beteg lettem!”

   Valahányszor rossz dologként éled meg a betegséget, szükségtelen stresszt, sőt bűntudatot halmozol a kellemetlenségek tetejébe.

   A tizenkilencedik században íródott Erehwon című regényében Samuel Butler egy olyan társadalmat mutat nekünk, amiben a betegséget bűncselekményként kezelik, és a betegeket börtönbüntetésre ítélik. Egy emlékezetes részben a vádlott férfit, aki a kikötőben szipogott és tüsszögött, a bíró sorozatos elkövetőnek ítéli. Nem első alkalommal állították elő megfázás miatt. Sőt, mindez az ő hibája: a sok szemét gyorsétteremi kaja, a rendszeres testmozgás kihagyása és a stresszes életvitel eredménye ez. Sokéves börtönre ítélték.

   Hány meg hány emberrel éreztetnek bűntudatot, amikor beteg?

   Egy szerzetestárs sok éve szenvedett egy ismeretlen betegségtől. Napokat, heteket töltött ágyban, erőtlenül még ahhoz is, hogy kisétáljon a szobájából. A kolostor nem sajnált pénzt és erőfeszítést ölni mindenféle orvosi kezelésre, hagyományos és alternatív medicinákra, hogy segítsenek szerencsétlenen, de semmi sem hatott. Volt, hogy jobban érezte magát, kitámolygott egy rövid sétára, és hetekre visszaesett az állapota. Sokszor azt hitték, hogy itt a vég.

   Egy nap a kolostor bölcs apátjának ötlete támadt a helyzetről. Felkereste a beteg szobáját.

   Az ágyhoz kötött szerzetes teljes reménytelenséggel bámult fel az apátra.

 - Azért jöttem ide – kezdte az apát, - hogy kolostorunk valamennyi szerzetese és szerzetesnője, valamint a minket támogató világiak nevében szóljak. Mindezen emberek nevében, akik szeretnek téged és törődnek veled: engedélyt kapsz a halálra. Nem kell meggyógyulnod.

   Ezekre a szavakra a beteg szerzetes elsírta magát. Olyan keményen próbált meggyógyulni. Barátai olyan sokat tettek érte, hogy nem okozhatott nekik csalódást. Kudarcnak érezte saját magát, bűntudattal, hogy nem épül fel. Az apát szavait hallva már nyugodtan lehetett beteg, vagy akár meg is halhatott. Nem kellett küszködnie már, hogy megfeleljen barátai elvárásainak. A megkönnyebbüléstől könnyek szöktek a szemébe.

   Mit gondolsz, mi történt ezután? Hát természetesen azon a napon kezdődött a beteg igazi felépülése.

Jótanács betegeknek

   Második szerzetesi évemben Északkelet-Thaiföldön, bozót-tífusz terített le a lábamról. Olyan magas lázam volt, hogy az uboni körzeti kórház egyházi részlegén kellett ápolni. Akkoriban, a hetvenes évek közepén, Ubon csak egy félreeső szeglete volt egy nagyon szegény országnak. Gyengén és depressziósan, infúzióval a karomban észleltem, ahogy a férfi ápoló elhagyja posztját délután hatkor. Fél órával később a váltás még mindig nem érkezett meg, szóval megkérdeztem a mellettem fekvő szerzetest, nem kéne e szólni valakinek, hogy az éjszakás nővér nem jött. Hamar kisült, hogy a szerzetesek osztályán nincs is éjszakás személyzet. Ha rosszabbra fordul az állapotod éjszaka, hát az szerencsétlen karma. Elég vészes volt ilyen betegnek lenni, de most már rettegtem is!

   A következő négy héten, minden áldott reggel és délután egy bölényhez hasonló testfelépítésű ápolónő a hátsómba injekciózta az antibiotikumot. Szegény közkórház volt egy elmaradt térségben, egy harmadik világ-béli országban, szóval a fecskendőket többször is újrahasznosították, mint azt akár Bangkokban is engedélyezték volna. Annak az erős karú ápolónak szó szerint bele kellett döfnie a fecskendőt a hátsómba, hogy behatoljon a húsba. A szerzetesektől elvárják, hogy kemények legyenek – de a fenekem nem volt az. Nagyon sajgott, állandóan. Akkor utáltam is azt az ápolót.

   Fájdalmaim voltak, gyenge voltam, és sosem éreztem magam ilyen nyomorultul egész életemben. Aztán egy délután Ácsán Cshá jött el a szerzetesek osztályára, hogy engem meglátogasson. Hogy meglátogasson engem! Olyan büszke voltam, és lenyűgözött az esemény. Nagyszerűen éreztem magam – amíg Ácsán Cshá ki nem nyitotta a száját. Mint később megtudtam, amit mondott, azt már sok beteg szerzetesnek elmondta, akit kórházban látogatott meg.

   Így szólt:

 - Vagy meggyógyulsz, vagy meghalsz.

Azzal elment.

   Lelkesedésem darabokra tört. A látogatás okozta örömnek nyoma veszett. A legrosszabb az volt, hogy nem lehet ráfogni Ácsán Cshára, hogy tévedett. Amit mondott, az a színtiszta igazság volt. Meggyógyulok vagy meghalok. Így vagy úgy, de a betegség kellemetlenségei elmúlnak. Meglepő módon ez nagyon is megnyugtatott. És ahogy megnyugodtam, a halál helyett meggyógyultam.

   Milyen nagyszerű tanító volt Ácsán Cshá!

Az ördögűző

Következzék egy természetfölötti történet Thaiföldről, a bámulatos Ácsán Cshá természetfölötti bölcsességéről.

   Egy közeli falu vezetője segédjével együtt kereste fel Ácsán Cshát kunyhójában, ahol vendégeket fogadott.  Előző este egy falubeli nőt megszállt egy erőszakos és gonosz szellem. Nem tudtak segíteni rajta, így a nagy szerzeteshez vitték. Már lehetett is hallani a sikolyokat, ahogy az Ácsánnal beszéltek.

   Azonnal utasított két fiatal tanítványt, hogy tüzet rakjanak, s azon forraljanak vizet, és két másikat is, hogy a kunyhója mellett ássanak egy hatalmas gödröt. A tanítványoknak fogalmuk sem volt, miért.

   Négy megtermett falusi, habár rizsföldeken dolgozó erős földművesek voltak, alig tudták fogva tartani a vergődő nőt. Miközben egyik legszentebb kolostorukon vonszolták keresztül a nőt, az válogatás nélkül ocsmányságokat kiabált.

   Ácsán Cshá meglátta, és rászólt a tanítványokra:

 - Ássatok gyorsabban! Forrjon az a víz! Nagy gödör és sok forró víz kell.

Sem a papok, sem a falusiak nem tudták, mire készül.

   Mikor berángatták a nőt Ácsán Cshá kunyhójába, szó szerint habzott a szája. Vérvörös szemei tágra nyílva meredtek. Őrülettől eltorzult arccal zúdította a trágárságokat és ocsmányságokat Ácsán Cshára. Újabb emberek jöttek, hogy próbálják lefogni a köpködő nőt.

 - Kész van már a gödör? Hamar! Felforrt már a víz? Gyorsabban! – kiabálta túl a nő üvöltéseit. – Bele kell dobnunk a lyukba. Öntsétek rá mind a forró vizet! Aztán temessétek el. Csakis így szabadulhatunk meg ettől a gonosz szellemtől. Ássatok gyorsabban! Több forró vizet!

   Tapasztalatból tudtuk, hogy sosem lehet biztosan tudni, mit fog Ácsán Cshá csinálni. Ő maga volt a kiszámíthatatlanság, pap formájában. A falusiak biztosra vették, hogy belehajítja majd a nőt a gödörbe, rázúdítja azt a sok forró vizet, és eltemeti. És hagyták is volna, hogy így tegyen.

   A nő is ezt gondolhatta, mert lassan kezdett lenyugodni. Még mielőtt elkészült a gödör, és a víz felforrt volna, az erőlködéstől kimerülten ült Ácsán Cshá előtt, malaszttal teljesen fogadva Ácsán Cshá áldását, mielőtt nyugodtan hazavezették volna. Óriási.

   Ácsán Cshá tudta, hogy megszállottság vagy őrület ide vagy oda, valahol mélyen mindnyájunkban ott van az önfenntartás. Gyakorlottan és igencsak drámaian megnyomta az önfenntartás indítógombját a nőben, és hagyta, hogy a fájdalomtól és haláltól való félelem elűzze az őt megszálló gonosz szellemet.

   Ilyen a bölcsesség: ösztönös, tervezetlen, megismételhetetlen.

A kicsi lány, és kis barátja

   Elmondtam a síró tehén történetét egy csoport idős, falusi embernek, akik Nyugat-Ausztrália dél-nyugati részén élnek. Egyikük egy hasonló történetet mondott el fiatalkorából, a múlt század elejéből.

   Barátai kislánya olyan négy-öt éves körül lehetett. Egy reggel a kislány tejet kért anyukájától, mégpedig csészealjban. Az elfoglalt anyuka megörült kislánya tejfogyasztási kedvének, szóval nem firtatta, miért nem pohárban kéri.

   Másnap, nagyjából ugyanabban az időpontban, a kicsi lány újra tejet kért, csészealjban. Anyuka kedvesen kiszolgálta. Gondolván, a gyerekek szeretnek játszani az étellel, csak örült, hogy a gyerek valami egészségeset fogyaszt.

   Ez így ismétlődött a következő napokban. De az anyuka sosem látta, amint a kislány megissza a tejet, és gyanakodni kezdett. Úgy döntött, titokban követi őt.

   Azokban az időkben a környék szinte összes háza cölöpökre épült. A kicsi lány kiment a ház oldalához, letérdelt, letette a csészealjnyi tejet, és halkan hívogatni kezdett valamit a ház alatti sötétségből. Pillanatok múlva egy hatalmas fekete tigriskígyó csúszott elő, egy nagyon agresszív, különösen mérgező faj. Iszogatni kezdte a tejet, centiméterekre a mosolyogva térdeplő kislánytól. Az anyja semmit nem tehetett, túl közel volt a gyermeke a kígyóhoz. Rémülten végignézte hát, ahogy a kígyó végez a tejjel, majd visszakúszik a ház alá. Aznap este rögtön elmondta ezt a munkából hazatérő férjének. Az úgy határozott, hogy másnap is adjon a lányának tejet. Majd ő megoldja a dolgot.

   Másnap, ugyanakkor, a kicsi lány megint csészealjban kérte a tejet, és a szokásos módon kivitte a ház oldalához, letette a földre, és hívogatni kezdte barátját. Ahogy a nagy tigriskígyó megjelent a sötétségből, BUMM, egy puska hatalmasat durrant közvetlen közelről. A lövés erejétől a kígyó hátrarepült, neki egy cölöpnek, amin szétrepedt a feje a kislány orra előtt. Apja felállt a bokor mögül és eltette a fegyvert.

   Attól a pillanattól kezdve, a kicsi lány elutasított minden ételt. Az öreg szavaival élve, „mintha rozsda ette volna.” Bármivel is próbálkoztak a szülei, nem sikerült rávenni az evésre. Végül a körzeti kórházban kötött ki. Ott sem tudtak rajta segíteni.

   A kicsi lány meghalt.

   Ezzel az erővel a kicsi lányt is lelőhette volna az apja ahelyett, hogy a szeme láttára szétlövi a barátja fejét.

   Megkérdeztem az öregembert, aki elmesélte ezt a történetet nekem, szerinte bántotta volna bármikor is a tigriskígyó a kicsi lányt?

- Soha a büdös életbe’! – válaszolt a vén földműves.

Egyetértettem vele, de nem ezekkel a szavakkal.

Pozitív megbocsátás

A megbocsátás lehet, hogy működik a kolostorokon belül – sokszor hallom ezt tőletek – de ha ilyen mértékben bocsátunk meg az életben, ki fognak használni bennünket. Az emberek átgázolnának rajtunk – azt fogják hinni, hogy gyöngék vagyunk. Egyetértek. Az ilyesfajta bocsánat ritkán működik. Ahogy a mondás tartja, „fordítsd oda a másik orcádat is, hogy kétszer mehess a fogorvoshoz.”

         A táj kormány, az előbbi történetben, többet tett a feltétel nélküli amnesztiával nyújtott megbocsátásnál. A probléma gyökerét, a szegénységet is megtalálták, és megfelelően kezelték.  Ezért működhetett az amnesztia.

         Az ilyen bocsánatot hívom „pozitív megbocsátásnak”. A „pozitív” azon jó tulajdonságok pozitív megerősítését jelenti, amiket szeretnénk, ha megmutatkoznának. „Megbocsátás” annyi, mint elengedni azokat a rossz tulajdonságokat, amik a problémát okozzák – nem vájkálni kell bennük, hanem továbblépni. Például, egy kertben, ha csak a gazt öntözzük, az olyan, mintha a problémákat gondoznánk; ha nem öntözünk semmit, az olyan, mintha csak a megbocsátást gyakorolnánk; ha pedig a virágokat locsoljuk, a gazokat pedig nem, az szimbolizálja a „pozitív megbocsátást”.

         Vagy tíz évvel ezelőtt, az egyik péntekesti beszédünk után, Perth-ben, egy nő jött oda hozzám beszélni. Amióta csak emlékszem, állandó vendége volt a heti beszédeinknek, de ez volt az első alkalom, hogy hozzám szólt. Egy nagy köszönömöt akart mondani, nem csak nekem, hanem a többi szerzetesnek is, akik a központunkban tanítottak. Aztán elmagyarázta miért. Hét éve kezdett el a templomunkba járni. Nem igazán érdekelte akkor még a Buddhizmus - vallotta be – vagy a meditáció. A fő ok, amiért eljárt hozzánk, hogy addig sem kell otthon lennie.

         A férje erőszakos volt. Borzasztó családon belüli erőszaknak volt az áldozata. Akkoriban a védőprogramok még nem álltak rendelkezésre, hogy az áldozatok segítségére legyenek. Szíve forrongó katlanjában, az érzelmeitől túlfűtve, képtelen volt elég tisztán gondolkodni ahhoz, hogy egyszerűen örökre otthagyja őt. Így eljött Buddhista központunkba, úgy gondolkodva, hogy két óra a templomban, az két órával kevesebb verés.

         Amit a templomunkban hallott, az életét változtatta meg. Meghallgatta a szerzetesek pozitív megbocsátásról szóló tanításait, és eltökélte, hogy a férjén is kipróbálja őket. Elmondta nekem, hogy minden alkalommal, amikor megütötte, megbocsátott neki és elengedte a fájdalmát. Hogy erre hogyan volt képes, azt csak ő tudja. Aztán minden alkalommal, amikor kedveset tett vagy mondott - függetlenül attól, hogy az mennyire volt csekélység - megölelte vagy csókokkal halmozta el, vagy valamilyen más gesztust használt, hogy tudassa vele, az a kis kedvesség mennyit is jelentett az ő számára. Semmit sem vett természetesnek.

         Sóhajtott és elmondta, hogy ez hét hosszú évébe került. Ebben a pillanatban könnybe lábadtak a szemei, és az enyéim is. „Hét hosszú év,” mondta, „és most már fel sem lehet ismerni az öreget. Teljesen megváltozott. Harmonikus, szerető kapcsolatban élünk két gyerekkel.” Az arca, mint egy szenté, úgy sugárzott. Úgy éreztem menten térdre borulok előtte és meghajolok. „Látod azt a zsámolyt?” állított meg a kérdésével, „Azt a meditációs fazsámolyt nekem csinálta ezen a héten, meglepetésből. Ha hét évvel ezelőtt lennénk, csak arra használta volna, hogy üssön vele!” Eltűnt a gombóc a torkomból, és együtt nevettem vele.

         Csodálom azt a hölgyet. Kiérdemelte a saját boldogságát, ami nem volt csekélység és ezt saját, tiszta jellemének köszönheti. Egy szörnyeteget változtatott át, egy érző férfivé. Egy másik embernek segített, bámulatos módon.

         Ez egy kirívó példa volt a pozitív megbocsátásra, ami csak azoknak ajánlott, akik a szentté avatásra törekednek. Mindazonáltal megmutatja, hogy miket is érhetünk el, ha a megbocsátás a jó támogatásával párosul.

A lelkigyakorlat

A legtöbb esetben haragunk oka, hogy csalódunk az elvárásainkban. Gyakran annyi munkát fektetünk egy tervünkbe, hogy amikor nem az történik, aminek kellett volna, dühbe gurulunk. Minden egyes „kellett volna”, elvárást von maga után, a jövő kitalálását. Mostanra már talán megértettük, hogy a jövő bizonytalan és kiszámíthatatlan. Azzal, hogy túlzottan a jövőbéli elvárásainkra támaszkodunk, a sok „kellett volnával”, csak saját magunknak keressük a bajt.

         Egy régi, nyugatról jött Buddhista ismerősöm, a Távol-Keleten állt be szerzetesnek. Egy nagyon szigorú, mindentől elzárt meditációs rendhez csatlakozott, a hegyekben. Minden évben hatvan napra visszavonultak lelkigyakorlatra. Kemény volt és szigorú; nem a gyenge elméjűnek való.

         Reggel 3:00-kor keltek, és 3:10-re már keresztbetett lábbal ülve meditáltak. Az egésznapi program szigorúan meg volt szervezve: ötven perc ülőmeditálás, tíz perc sétálómeditálás, ötven perc ülőmeditálás, tíz perc sétálómeditálás, és így tovább. A betevőjüket szintén a meditációs teremben fogyasztották, keresztbetett lábbal a helyükön ülve; tilos volt megszólalni is. Este 10:00-kor lefeküdhettek aludni, de kizárólag a termükben, ugyanazon a helyen ahol addig meditáltak. A reggeli háromórás kelés nem volt kötelező: ha akartad, korábban is felébredhettél, de később sosem! Csak a félelmetes nagymesterrel való napi beszélgetésre és természetesen a gyors vécére menésre kaphattak szünetet.

         Három nap múlva, a nyugati szerzetes lábai és a háta már nagyon sajogtak. Nem volt hozzászokva, hogy ennyi ideig üljön, egy nyugati számára oly kellemetlen pozícióban. Ráadásul még mindig volt vissza további nyolc hét. Komolyan kétségbe kezdte vonni, hogy képes lesz kibírni egy ilyen hosszú lelkigyakorlatot.

         Az első hét végére sem lettek fényesebbek a dolgok. Sokszor csak órákon át gyötrődött ülőhelyzetben. Akik már részt vettek tíznapos meditációs visszavonuláson, tudhatják, hogy milyen fájdalmas is lehet. Még hátra volt számára hét és fél hét.

         Ezt a férfit kemény fából faragták. Összeszedte minden elszántságát és tűrt, percről percre. Két hét elteltével végül betelt a pohár: a fájdalom már túl nagy volt. A nyugati teste nem az ilyen bánásmódhoz szokott.  Ez már nem is Buddhizmus volt, vagy arany középút. Aztán körbenézett az ázsiai szerzeteseken, akik már szintén a fogukat csikorgatták, és büszkeségből végigcsinált még két hetet. Ezalatt a teste úgy fájt mintha lángolva égett volna. Egyetlen mentsvára az esti 10:00 órás gong hangja, ami után végre kinyújtóztathatta megkínzott tagjait, lazítani. Csakhogy amint elnyomta volna az álom, úgy tűnt, mintha már szólalt is volna meg a 3:00 órás gong, hogy egy újabb nap szenvedésre virradjon.

         A harmincadik nap vége olyan volt, mint egy halvány reménysugár. Már túljutott a felén. Célegyenesben volt, „majdnem ott vagyok”, próbálta meggyőzni magát. A napok hosszabbodtak és a hasogatás a bokájában és a hátában erősebbé vált. Néha úgy érezte, sírni tudna. De azért is folytatta! Két hét volt még hátra. Aztán már csak egy. Utolsó héten, az idő, csigalassúsággal vánszorgott. Annak ellenére, hogy már hozzászokott a fájdalom tűréséhez, mégsem volt könnyebb. Ha most feladná – gondolta – hűtlen lenne az elveihez, és ahhoz, amit eddig kibírt. Most már végigcsinálja, még ha az életébe kerül is; és voltak idők, amikor tényleg azt hitte, hogy belekerül.

         Reggel 3:00-kor a hatvanadik nap gongjára kelt. Majdnem ott volt. A fájdalom a legutolsó napon elképzelhetetlenné vált. Mintha a szenvedés mostanáig csak ugratta volna, de most kimutatta a foga fehérjét. Bár csak néhány óra volt vissza, azon tűnődött, hogy vajon bírni fogja e. Eljött az utolsó ötven perc. Ezt a szakaszt már azzal kezdte, hogy elképzelte, mennyi mindent is fog csinálni a következő órától fogva, mikor a lelkigyakorlat véget ér: egy hosszú forró fürdő, egy nyugalomban elfogyasztott ebéd, csevegés, társalgás – aztán a fájdalom félbeszakította gondolatait, és az egész elméjét követelte! Kicsit kinyitotta a szemét, titokban, az utolsó ülésszak alatt többször is, hogy az órára pillanthasson. Nem hitte volna, hogy az idő, ilyen lassan is vánszoroghat. Talán ki kellene cserélni az óra elemeit? Talán megállt, és mutatók örökké megragadtak öt perccel a gyakorlat legvége előtt? A végső ötven perc, ötven örökkévalóságnak tűnt, de még az örökkévalónak is vége kell, hogy legyen egyszer. És lett is. A gong megszólalt, oly édesen, a visszavonulás végét jelezve.

         Öröm áradatok futottak végig a testén, mélyen háttérbe szorítva a fájdalmat. Megcsinálta! Most végre törődhet önmagával. Hozzátok a fürdővizet!

         A mester ismét megszólaltatta a gongot, hogy mindenki ráfigyeljen. Bejelenteni valója volt. Így szólt, „Ez, egy kivételes lelkigyakorlat volt. Sok szerzetes sokat fejlődött és néhányan azt tanácsolták nekem, a magánbeszélgetések alkalmával, hogy a gyakorlatot folytatni kellene további két hétig. Úgy gondolom, ez egy nagyszerű ötlet. A visszavonulásunk folytatódik. Folytassátok az ülést.”

         Minden szerzetes behúzta a lábát ismét és mozdulatlanul ülve meditált, megkezdve a következő két hetet. A nyugati szerzetes azt mesélte, hogy már nem érzett semmilyen fájdalmat a testében. Csak azon töprengett, hogy kik lehettek azok a nyomorult szerzetesek, akik a hosszabbítást kérték és arra, hogy mit is tenne velük, ha rájön! A létező legszerzetestelenebb terveket eszelte ki a meggondolatlan társai számára. A dühe eltörölte fájdalmát. Bőszült volt, vérengző. Még soha azelőtt nem érzett ennyi gyűlöletet. Aztán a gong ismét megszólalt. Ez volt élete leggyorsabb tizenöt perce.

         „A lelkigyakorlatnak vége,” szólt a mester. „Az ebédlőben mindenkire üdítő vár. Mehettek nyugodtan. Mostantól megengedett a beszéd.”

         A nyugati szerzetes összezavarodott. „Én azt hittem, hogy még két héten át meditálunk. Mi folyik itt?” Egy idősebb pap, aki beszélt angolul, látta rajta a zavartságot, és odajött. Mosolyogva válaszolta a nyugatinak, „Ne aggódj! A mester ugyanezt csinálja minden évben!”

Semmi pánik

Nem engedni elhatalmasodni az „irányítási kényszerünket”, többet lenni a jelen pillanatban, és nyitottnak maradni a jövő bizonytalanságával szemben; ezekkel a módszerekkel szabadulhatunk ki a félelem börtönéből. Lehetőségünk nyílik a magunk valódi bölcsességével válaszolni az élet kihívásaira, ami sok csávából húzhat ki bennünket.

         Perth repterének bevándorlási határán várakoztam, az egyik sorban a hatból, miután Szingapúron át hazaérkeztem mesés Sri Lankai utamról. A sorok lassan haladtak; egyértelmű volt, hogy mindenkit alaposan átvizsgáltak. Egy vámőr bukkant fel az előcsarnok egyik ajtaja mögül, egy kicsi nyomozókutyát vezetve, amit drogkeresésre képeztek ki. Az érkező utasok csak idegesen mosolyogtak, amíg a vámtiszt végighaladt a sorokon nyomkeresőjével. Annak ellenére, hogy egyikük sem csempészett kábítószert, érezni lehetett a megkönnyebbülést a levegőben, mikor a kutya végigszagolt valakit, majd továbbindult máshoz.

         Mikor a kedves blöki hozzám ért, megszimatolt és megállt. Beletúrta a pofiját a gúnyámba derék tájt és sebesen, nagy ívben csóválni kezdte a farkát. A vámellenőrnek rántania kellett a láncán, hogy a kutyust elhúzhassa. A sorban előttem álló utas, aki eddig egész barátságos volt, egy lépést tett hátrafelé. Biztosra veszem, hogy a mögöttem álló pár is hasonlóan távolodni kezdett.

         Öt perc elteltével, már sokkal közelebb voltam a pulthoz, amikor újra behozták a keresőkutyát. Fel s alá ment az eb a sorokon, minden egyes utazóba beleszagolva, aztán lépdelt is tovább. Amikor én következtem, újból megállt.  A fejét a ruhámba dugta, a farkát pedig bogarasan rázta. A vámosnak ismét csak erővel sikerült elhúznia tőlem. Éreztem, ahogyan minden tekintet rám szegeződik. Habár sokan ilyenkor aggódni kezdenének, én teljesen nyugodt voltam. Ha börtönbe zárnak, hát, sok barátom van ott is, és amúgy is sokkal komfortosabb, mint egy kolostorban!

         Mikor elértem a vámellenőrzéshez, alaposan átvizsgáltak. Nem volt nálam kábítószer: a szerzetesek még alkoholt sem fogyasztanak. Nem vetkőztettek le a kereséshez; gondolom azért, mert félelemnek semmi nyomát sem mutattam. Csak annyit kérdeztek, hogy mit gondolok, miért csak nálam állt meg a drogkereső kutya. Mondtam, hogy a szerzetesek nagy szeretetet éreznek az állatok iránt is, és talán a kutyus ezt szimatolta ki; de lehetséges, hogy az eb maga is szerzetes volt az egyik előző életében. Ezután végül átengedtek. 

Egyszer nagyon közel kerültem ahhoz, hogy megüssön egy nagydarab ausztrál, aki dühös és spicces volt. A félelem hiánya, megint megmentette a bőrömet, az orromon is.

         Épp akkoriban költöztünk át az új, városi templomunkba, Perth-től kicsit északra. A nagy ünnepi megnyitónk lett volna, de örömünkre és meglepetésünkre, Nyugat-Ausztrália akkori kormányzója, Sir Gordon Reid, és felesége is elfogadta a meghívásunkat. Az én munkám a külső rendezvénysátor és a látogatók, valamint a VIP vendégeknek székeinek beszerzése volt. A kincstárnokunk arra kért, a lehető legjobbakat hozzam; nagyon jó rendezvényt szerettünk volna csinálni.

         Kis keresés után, találtam egy nagyon drága kölcsönző céget. A vállalat Perth egyik gazdag, nyugati, külvárosában volt, és nagysátrakat adott ki milliomosoknak a kerti partijaikhoz. Elmagyaráztam, hogy mit is akarok, és hogy miért kell, hogy a lehető legjobb legyen. A hölgy, akivel beszéltem, azt mondta, megértette, így leadtam nála a rendelést. 

         Késő péntek délután, mikor a nagysátor és a székek megérkeztek, az újonnan épült kolostorunk hátsó részében segédkeztem valakinek. Mire visszaértem volna, hogy leellenőrizzem a szállítmányt, a teherautó és a munkások már eltűntek. A sátor olyan állapotban volt, hogy nem akartam hinni a szememnek. Az egészet, csupa vörös homok fedte. Csalódott voltam, de kezelhető volt a probléma. Slaggal leverettük a ponyvát. Aztán jöttek a vendégek székei, amik hasonlóan mocskosak voltak. Előkerültek a rongyok, és az én felbecsülhetetlen értékű önkénteseim nekiláttak megtisztítani egyesével mindegyiket. Végül kipróbáltam a VIP vendégeinknek szánt különleges székeket. Tényleg különlegesek voltak: egyik lábuk sem volt akkora, mint a másik. Mind imbolygott.

         Hihetetlen! Ez már több volt a soknál. A telefonhoz szaladtam, felhívtam a kölcsönzőt, és még pont sikerült elcsípnem a hölgyet, mielőtt befejezte volna a munkaidejét és elkezdődött volna a hétvégi szabadsága. Elmagyaráztam mi is a helyzet, hangsúlyozva, hogy Nyugat-Ausztrália kormányzója azért mégsem hintázhatja végig egy ide-oda billegő széken az ünnepséget. Mi lesz, ha elesik? Megértette, elnézést kért és biztosított, hogy egy órán belül kicserélteti a székeket.

         Ez alkalommal már megvártam a szállítófurgont. Láttam amint befordult hozzánk. Az út felénél, vagy hatvan méterre még a templomtól, miközben a jármű még mindig elég gyorsan ment, az egyik munkás leugrott és felém kezdett rohanni, vad tekintettel, ökölbe szorított kézzel.

         „Melyik itt a fejes?” üvöltött. „Hol van az a pacák?”

         Később tudtam meg, hogy a mi legelső fuvarunk volt egyben az ő legutolsójuk is a héten. Utánunk a munkások rendbe szedték magukat és elmentek a kocsmába, hogy megkezdjék a hétvégéjüket. Valószínűleg már javában folytatták hétvégi italozásukat, amikor a felettesük bejött értük a kocsmába, és utasította őket, hogy menjenek vissza dolgozni, mert a Buddhistáknak ki kéne cserélni a székeiket.

         Odaálltam a férfi elé és nyugodtan azt feleltem, „Én vagyok a fejes. Miben segíthetek?”

         Arcával az enyémhez közelített, mialatt a jobb keze még mindig ökölbe volt szorítva, kicsivel az orrom előtt. A szemei csak úgy égtek a dühtől. Éreztem az erős sörszagot a pár centire lévő a szájából. Nem éreztem félelmet vagy gőgöt. Nyugodt voltam.

         Az úgynevezett barátaim mind abbahagyták a székek tisztítását, hogy nézzenek, de segíteni egyikük sem jött. Ezer köszönet, cimborák!

         Ez az észjáték még így ment pár percig, de ami történt, teljességgel elkápráztatott. A mérges munkás megmerevedett a reakciómtól. Csak arra volt felkészülve az agya, hogy majd félelmet vagy viszonzott agressziót fog látni. Nem tudta, hogy hogyan válaszoljon arra, ha valaki, még akkor is nyugodt, ha az orrcimpáját súrolja az ökle. Tudtam, hogy képtelen megütni, vagy elmozdulni. Meghökkentette a félelemmentesség.

         Ezalatt a pár perc alatt a kocsi leparkolt és a főnökük odaért hozzánk. Rátette kezét a mozdulatlan munkás vállára és azt mondta neki, „Gyere, pakoljuk le a székeket.” Ez megtörte a csendet, esélyt adva neki a továbblépésre.

         „Igen. Én is segíteni fogok” mondtam. És közösen lepakoltunk.

Transzcend-dentális, azaz a meg fog hatatlan

Közösségünk egyik tagjának nagyon rosszak a fogai. Sokat ki is kellett húzni belőlük, de ő továbbra is kerüli az érzéstelenítők használatát. Szerencsére sikerült találnia egy orvost Perth-ben, aki érzéstelenítés nélkül távolítja el a szuvas fogakat. Sokszor volt már nála, nem jelent neki gondot.

         Megengedni a fogorvosnak, hogy anesztézia nélkül, kirántsa a fogadat, hihetetlenül hangzik, de ez az alak még ennél is tovább ment. Saját magának húzta ki a fogát érzéstelenítés nélkül.

         Láttuk, amint kilép a kolostor műhelyéből, egy frissen húzott, vértől tocsogó fogat tartva egy egyszerű szöghúzó fogó végével. Nem csináltunk belőle gondot, mert lemosta a fogóról a vért, mielőtt visszavitte volna a műhelybe.

         Megkérdeztem, mégis hogy volt képes erre. Amit mondott, remekül példázza, hogy miért is a félelem a fő alkotóeleme a fájdalomnak.

         „Mikor úgy döntöttem, hogy magam húzom ki a fogamat – csak nyűg, olyan messze elmenni a fogorvosig – az nem fájt. Amíg elgyalogoltam a műhelyünkig, az sem fájt. Ahogy a kezembe vettem a fogót, még mindig nem fájt. Amikor beszorítottam a fogóba a fogamat, ugyanúgy nem fájt. Mikor megtekertem és megrántottam a fogót, akkor fájt, de csak pár másodpercig. Mire a fogam kijött, alig fájt valamennyire. Öt másodperc fájdalom csak, ennyi volt az egész.”

         Te, kedves olvasó, valószínűleg sokszor grimaszoltál, amíg ezt az igaz történetet elolvastad. A félelem miatt, bizonyára több fájdalmat éreztél, mint ő! Ha te magad próbálkoznál ezzel a mutatvánnyal, valószínűleg nagyon fájna, már mielőtt a műhelybe érnél a fogókért. Az előrelátás – a félelem – a fájdalom legfőbb összetevője.

Megszabadulni a fájdalomtól

Az előző sztoriban, a fogfájástól való félelem volt az, amit elhagytam. Befogadtam a fájdalmat, megragadtam, és engedtem, hogy maradjon. Ezért működött.

         Sok barátom, akiknek nagy fájdalmaik voltak, kipróbálták a módszeremet, de nekik nem működött! Jöttek is panaszkodni, mondván, a fogfájásom semmi volt az ő bajaikhoz képest. Ez nem igaz. A fájdalomérzet személyenként eltérő, ezért nem lehet összemérni máséval. Elmagyaráztam, hogy az elengedés náluk miért nem működött, a három tanítványomról szóló anekdota segítségével.

         Az első tanítványom, nagyon szenved, és próbálja elengedni.

„Elengedem,” suttogja gyengéden, majd vár.

„Felhagyok az irányítással!” ismétli újból, amikor semmi sem változik.

„Hagyj el mindent!”

„Gyerünk már, engedd el.”

„Mondom, hogy nem akarom irányítani!”

„ENGEDD EL!”

Viccesnek tűnhet, de a legtöbbször mindannyian ezt csináljuk. Rossz dolgot próbálunk elengedni. Magát a szót, hogy engedelmesség, kellene elengednünk. Nem szabad hagyni a bennünk lakó „felügyelőt” elhatalmasodni, akiről jól tudjuk, hogy kicsoda is valójában. Elengedni annyit jelent: „semmi irányítás”.

A második tanítványnak, szörnyű fájdalmában, eszébe jut az utóbbi tanács, és nem hagyja dolgozni az irányítót. Tíz perc múlva a fájdalom még mindig ugyanolyan, ezért aggódik, hogy az elengedés nem használ. Elmagyarázom, hogy az elengedés nem arra való, hogy megszabaduljunk a fájdalomtól, hanem, hogy felszabaduljunk alóla. A második tanítvány tehát csak alkut akart kötni a fájdalmával: „Én most megengedlek tíz percre, de aztán eltűnsz. Rendben van?”

Ő nem elenged, csak próbál megszabadulni a fájdalomtól.

A harmadik, szintén rettenetes állapotban, így szól a fájdalomhoz: „Fájdalom, szívem ajtaja nyitva áll előtted, bármit is tegyél velem. Gyere be!”

A harmadik tanítvány teljes szívéből hajlandó elfogadni, hogy a fájdalma olyan sokáig tartson, ameddig csak akar – akár az élete végéig is. Azt is megengedi, hogy rosszabbodjon. Szabadon garázdálkodhat benne, nem próbálja meg irányítani. Na, ez az elengedés! Mindegy, hogy a fájdalom eltűnik, vagy ottmarad, mert neki mindkettő ugyanúgy megfelel. Csak ekkor tűnik majd el.

A fájdalomtól való félelem

A félelem a fájdalom fő alkotóeleme. Emiatt szenvedünk a fájdalomtól. Ha elveszed belőle a félelmet, csak az érzés marad. Az 1970-es évek közepén, egy szegény és elszigetelt erdei kolostorban, észak-kelet Tájföldön, szörnyű fogfájásom lett. Nem volt fogorvos, akihez mehetnék, sem egy telefon, vagy egyáltalán áram. Még aszpirinünk vagy paracetamolunk sem volt a házi patikás dobozunkban. Az erdei szerzetesektől elvárják, hogy sokat tűrjenek.

         Késő éjszakára, ahogy az a betegségekkel gyakran előfordul, a fogfájásom folyamatosan rosszabb és rosszabb lett. Elég szívós szerzetesnek tartottam magamat, de ez a sajgás próbára tette minden erőmet. Szám egyik oldala tömör fájdalom volt. Messze a legdurvább fogfájás, amit valaha átéltem, és azóta sem tapasztaltam hasonlót. Próbáltam elmenekülni a fájdalom elől, úgy, hogy a légzésemen meditáltam. Megtanultam a levegővételemre koncentrálni, amikor a szúnyogok harapdáltak; néha negyvenet is megszámoltam a testemen egyszerre, de felül tudtam kerekedni az egyik érzésen, azzal, hogy a másikra fókuszáltam. De ez a fájdalom rendkívüli volt. Megtöltöttem az elmém a légzés érzetével, de csak két-három másodpercre, aztán a fájdalom berúgta elmém bezárt ajtaját, és tombolva tört újra elő.

         Felkeltem, kimentem a szabadba és megpróbálkoztam a sétáló meditációval. Rövidesen azzal is felhagytam. Nem „sétáló” meditáltam, inkább „rohangáló” meditáltam. Képtelen voltam lassan járni. A fájdalom irányított: futnom kellett. Csak épp nem volt hova. Gyötrelem volt. Kezdtem beleőrülni.

         Visszaszaladtam a kunyhómba, leültem és elkezdtem imádkozni. Úgy tartják, a Buddhista énekeknek természetfeletti erejük van. Szerencsét hoznak, elriasztják a veszélyes állatokat, kigyógyítanak a betegségből és a fájdalomból – legalább is ezt mondják. Nem hittem benne. Engem tudósnak képeztek. A varázsima pusztán hókuszpókusz a hiszékenyeknek. Szóval el is kezdtem imádkozni, az ésszerűség határán túli reményben, hogy mégis hatni fog. El voltam keseredve. De nem sokára ezt is abba kellett hagyjam. Észrevettem, hogy kiabálva, üvöltve darálom a szavakat. Nagyon késő volt, és féltem, hogy felébresztem a többi szerzetest. Ahogy a strófákat ordítottam, azzal akár egy egész falut felébreszthettem volna, több kilométerre innen! A fájdalom ereje nem engedett rendesen imádkozni.

         Egyedül voltam, több ezer mérföldre szülőhazámtól, egy elszigetelt dzsungelben, lehetőségek nélkül, kibírhatatlan fájdalomban, ami elől nem volt menekvés. Mindent kipróbáltam, amit csak tudtam, mindent. Nem bírtam így tovább. Ilyen érzés volt.

         Egy pillanatnyi teljes kétségbeesés, mint ez is, ajtókat nyithat a bölcsességhez, ajtókat, amiket soha nem láttunk mindennapi életünk során. Számomra is megjelent egy ilyen kapu, és be is léptem rajta. Nem mintha lett volna más választásom.

         Eszembe jutott két rövid szó: „engedd el”. Oly sokszor hallottam már ezeket a szavakat. Sokszor magyaráztam a jelentésüket barátaimnak is. Azt hittem tudtam mit jelentenek: tévedtem. Hajlandó voltam bármit megpróbálni, így elkezdtem engedni, száz százalékig elengedni. Életemben először, tényleg, igazán elengedtem magamat.

         Ami ezután történt, sokkolt. A szörnyű fájdalom azon nyomban eltűnt. A helyét a legkellemesebb öröm váltotta fel. A testem szinte beleborzongott az egymást követő boldogság áradatokba. Az elmém mély nyugalomba került, oly mozdulatlan, oly fenséges nyugalomba. Könnyedén, erőlködés nélkül meditáltam. Meditációm végeztével, a kora reggeli órákban, lefeküdtem, hogy egy kicsit pihenjek. Az igazak álmát aludtam, mélyen, nyugodtan. Mikor a szerzetesi kötelességeim idejére felébredtem, feltűnt, hogy fáj a fogam. De az semmiség volt a tegnap estihez képest.

Félelem a nyilvánosság előtti beszédtől

Azt mondják, az egyik legnagyobb félelmet az emberek számára, a közönség előtti beszéd okozza. Nekem rengeteget kell nyilvánosság előtt beszélnem, templomokban, értekezleteken, esküvőkön, temetéseken, csevegős rádióműsorokban és még élő televíziós adásban is. Ez mind a munkám része.

         Emlékszem egy alkalommal, öt perccel azelőtt, hogy előadást kellett volna tartanom, eluralkodott rajtam a félelem. Nem készültem semmivel; ötletem sem volt, hogy mit fogok mondani. Nagyjából háromszáz ember ült a teremben, arra várva, hogy felvillanyozzam őket. Arra szánták az estéjüket, hogy engem prédikálni halljanak. Azon kezdtem töprengeni: „mi lesz, ha nem jut eszembe semmi mondanivaló? Mi lesz, ha rosszat szólok? Mi lesz, ha bolondot csinálok magamból?”

         Minden aggodalom a „mi lesz, ha” gondolattal kezdődik, és valami katasztrofálissal folytatódik. Próbáltam előrelátni a jövőt, méghozzá borúlátón. Buta voltam. Tudtam is, hogy bután viselkedek; tudtam, hogy elméletben hogyan kellene cselekednem, de nem ment. Elragadott a félelem, bajban voltam.

         Azon az éjjelen készültem egy trükkel, amit szerzetes nyelven csak „ügyes módszernek” hívunk, ami legyőzte a szorongásomat, és azóta is mindig bevált. Úgy döntöttem, nem számít, hogy a közönségem élvezi e az előadásomat, addig amíg nekem tetszik. Eldöntöttem, hogy jól fogom magamat érezni.

         Most már bármikor is tartsak beszédet, élvezem. Remekül szórakozok. Vicces történeteket mesélek, gyakran a saját káromra, és együtt nevetek rajtuk a hallgatósággal. Szingapúri rádióban élő adásban regéltem el Ácsán Cshá előrejelzését a jövő pénzneméről. (A szingapúriakat nagyon érdekli a közgazdaság.)

         Ácsán Cshá megjövendölte, hogy egyszer a világ kifogy a bankjegyekhez szükséges papírból, és az érmékhez elengedhetetlen fémekből, így az emberiségnek más eszközt kell találnia a mindennapi ügyletek lebonyolításához. Jóslata szerint, apró tyúkszar galacsinokat használnak majd pénz helyett. Az emberek tyúkszarral teletömött zsebekkel járnának. A bankok csordultig lennének bélsárral, a rablók pedig megpróbálnák ellopni. A gazdagok büszkén gondolnának temérdek fekáliájukra, a szegények pedig csak álmodozhatnának arról, hogy egyszer talán megütik a lottón a fosnyereményt. A gazdasági válság során begyűrűzne a fécesszió, és ezt megsínyli majd a társad alom.

         Mi az alapvető különbség bankjegyek, érmék és a csirkebogyók között? Semmi.

         Örömmel meséltem el ezt a történetet. Csípős kijelentés ez, a mostani kultúránkról. És vicces, a szingapúri hallgatóság imádta!

         Rájöttem, hogy amint eldöntöd, hogy jól fogod magadat érezni nyilvános beszédeknél, megnyugszol. Pszichológiailag lehetetlen, hogy egyszerre félj, és jól érezd magadat. Amikor nyugodt vagyok, az előadásokon az ötletek maguktól ugranak be a fejembe, majd továbbhaladva a számon távoznak, megspékelve egy kis ékesszólással. Ráadásul a közönség sem unatkozik, ha azok jópofák.

         Egy tibeti szerzetes egy alkalommal elmesélte mennyire fontos, hogy a hallgatóság nevessen egy beszéd alatt.

         „Ha egyszer kinyitják a szájukat,” mondta, „akkor bedobhatod rajta a bölcsesség piruláját!”

        Soha nem készülök a beszédeimre. Ehelyett a szívemet és az elmémet készítem fel. A tájföldi szerzeteseket arra képzik, hogy soha ne készüljenek rájuk, viszont bármifajta bejelentés nélkül, akármikor képesek legyenek beszédet tartani.

         Magha Puja ideje volt, ami a második legfontosabb Buddhista fesztivál az évben, észak-kelet Tájföldön. Ácsán Cshá kolostorában voltam, Wat Nong Pah Pongban, olyan kétszáz szerzetessel és több ezer világi követővel. Ácsán Cshá nagyon híres volt; nekem pedig ez volt az ötödik évem a rendben.

          Az éjszakai feladatok elvégzése után, eljött az idő a főbeszédre. Ácsán Cshá általában maga szokott szónokolni a komoly alkalmakon, de nem mindig. Néha végigpásztázott a szerzetesek során, és ha a szemei találkoztak a tieddel, akkor bizony nagy bajban voltál.  Ilyenkor megkért, hogy tartsd te a szentbeszédet. Annak ellenére, hogy olyan fiatal szerzetes voltam a többiekhez viszonyítva, az ember soha nem lehetett elég óvatos Ácsán Cshá mellett.

         Ácsán Cshá végignézett a szerzetesek sorain. A szemei az enyémhez értek, majd továbbhaladtak. Halkan sóhajtottam megkönnyebbülve. Aztán visszafordult. Ki lehet találni, hol állt meg?

         „Brahm,” rendelkezett Ácsán Cshá, „akkor te mondod a szentbeszédet.”

         Nincs menekvés. Nekem kellett megtartanom felkészületlenül az előadást tájnyelven, egy órán keresztül, a tanárom, szerzetestársaim és több ezer átlagember előtt. Nem számított, hogy jó volt-e beszéd, vagy sem. Csak az számított, hogy megcsináltam.

         Ácsán Cshá soha nem mondta, hogy jó volt e vagy sem. Ez volt a lényeg. Egyszer felkért egy jól képzett nyugati szerzetest, hogy tartsa ő a prédikációt a közembereknek, akik a szokásos heti szertartásra gyűltek össze a kolostoránál. Egy óra elteltével a szerzetes már kezdte volna lezárni a beszédét tájul. Ácsán Cshá megszakította és arra kérte, folytassa még egy órán át. Nem volt könnyű, de megcsinálta. Amikor már készült, hogy kétórányi tájnyelvű küszködés után megálljon, Ácsán Cshá egy újabb óra prédikációt rendelt el. Lehetetlen volt. Nyugatiak alig beszélnek tájul, a végén már csak ismétled önmagadat, újra és újra. A hallgatóság pedig elunja magát. De nem volt más választás. Három óra után, a legtöbben már eltűntek, akik pedig még ottmaradtak már csak egymás között fecsegtek. Még a szúnyogok és a fali gyíkok is álomba merültek. A harmadik óra végén, Ácsán Cshá még egy órát rendelt! A nyugati szerzetes engedelmeskedett. Azt mondta, hogy egy ilyen élmény után (a prédikációja már tényleg véget ért a negyedik órával), amikor ennyire mélypontra jutsz a hallgatóság figyelmében, soha többé nem fogsz félni a nyilvános beszédtől.

         Így képzett minket a nagy Ácsán Cshá.

Mi is a félelem?

A félelem annyi, mint hibákat keresni a jövőben. Bárcsak mindig emlékeznénk rá, hogy milyen kiszámíthatatlan is a jövőnk, akkor soha nem próbálnánk meg kitalálni, hogy mi mehet majd rosszul. A félelem ezzel véget ér.

         Amikor még kicsi voltam, halálosan féltem a fogorvostól. Volt bejegyezve időpontom, de nem akartam menni. Betegre aggódtam magamat. Mikor megérkeztem a rendelőbe, mondták, hogy az időpontomat törölték.  Megtanultam, hogy micsoda pazarlása is az aggodalom a drága időnknek.

         A félelem eloszlik a jövő homályában. De ha nem vagyunk elég bölcsek, a félelem minket oszlathat el. Csakúgy, ahogy majdnem eloszlatta a kezdő Buddhistaszerzetest, Kicsi Szöcskét, a régi TV-műsorból, a Kung Fu-ból. Megszállottként néztem ezt a sorozatot, utolsó, tanárként töltött éveimben, még mielőtt magam is szerzetesnek álltam volna.

         Egy szép napon Kicsi Szöcske vak mestere, bevitte az újoncot a templom egyik hátsó termébe, amit mindig bezárva tartottak. A csarnokban volt egy úszómedence, olyan hat méter széles, a két vége között, hídként lefektetve egy keskeny fadeszka. A nagymester figyelmeztette a fiút, hogy ne menjen a medence szélére, mert nem víz van abban, hanem nagyon erős marósav!

        „Hét nap múlva” mondta Szöcskének, „próbára leszel téve. Át kell kelned a savval töltött tanmedencén, a deszkán egyensúlyozva. De legyél óvatos! Látod-e a mélyben oldódó csontokat?”

         Szöcske óvatosan nézett át a szegély felett, és meglátta a csontokat. Elállt a sava.

         „Ezek mind-mind, hozzád hasonló újoncok maradványai.”

        A mester ezután kivitte Szöcskét a szörnyűséges tanteremből, a templom napfényes udvarára. Ott az öreg szerzetes két téglára felállított egy ugyanolyan méretű fadeszkát, ami a savmedence felett volt. Hét napon át, Szöcskének semmi más dolga nem lesz, csupán gyakorolni a deszkán járást.

      Könnyű feladat volt. Pár napon belül, már tökéletes egyensúllyal sétált, még bekötött szemmel is, a kertben állított fadarabon. Majd eljött a vizsga ideje.

         Kicsi Szöcskét bevezette mestere a savmedencés terembe.

Az elbukott tanoncok csontjai ott virítottak az alján. Szöcske felpattant a palánk végére, és tanítója felé pillantott. „Indulj” parancsolt rá.

A sav felett lévő deszka most sokkal vékonyabb volt, mint az ugyanakkora méretű a templomkertben. Szöcske elindult, de a lépései bizonytalanok voltak; remegni kezdett. Még félúton sem járt, de egyre jobban imbolygott. Már úgy tűnt, hogy mindjárt beleesik a savba! És ekkor megszakadt az adás, mert jött a reklámblokk.

Ki kellett bírnom az idióta hirdetéseket, mialatt folyamatosan azon aggódtam, hogy Kicsi Szöcske vajon hogyan menti meg az irháját.

A TV-reklám véget ért, és újra ott voltunk a savval töltött medencéjű csarnokban, Szöcskével, aki épp kezdi elveszíteni az önbizalmát. Néztem, ahogy labilisan emeli lábait. Ahogy meging. Aztán belezuhan!

A vak, öreg nagymester nevetett, ahogy meghallotta Kicsi Szöcskét belecsobbanni a medencébe. Nem sav volt benne; csupán víz. A csontokat csak „speciális effektként” dobálták bele. Kicsi Szöcskét megtévesztették, úgy, ahogyan engem is. Csak a hangulat oldódott fel.

„Mitől estél bele?” kérdezte komolyan mestere. „A félelemtől estél bele Kicsi Szöcske, csakis a félelemtől.”

Szerencsejáték

A pénzt nehéz megszerezni, de annál könnyebb elveszíteni – és a leggyorsabb mód erre a szerencsejáték. Minden szerencsejátékos vesztes, végső fokon. Mégis, az emberek szeretnék megtudni a jövőjüket, hogy egy rakás pénzt nyerhessenek hazardírozással.

Az alábbi két történetet szoktam elmesélni a számukra, hogy megmutassam, milyen veszélyes is lehet a jövő előrelátása, még akkor is, ha jeleket kapunk róla.

         Egy barátom egy reggelen úgy kelt, hogy nagyon valóságosnak tűnőt álmodott. Azt álmodta, hogy öt angyal, öt csupor aranyat ad neki, és mindegyik egy vagyonnal felért! Sajnos mikor kinyitotta a szemét, angyaloknak nyoma sem volt a szobájában, ráadásul a több üstnyi arany is hiányzott. Mégis, ez egy igazán különleges álom volt.

         Mikor belépett a konyhába, látta, hogy felesége öt darab főtt tojást és öt szelet pirítóst tálal fel neki reggelire. A reggeli újsága tetején virított az aznapi dátum: május (ötödik hónap) ötödike! Valami különös dolog folyik itt. A napilap hátuljára lapozott, a lóversenyekhez. Megdöbbenve látta, hogy „Ascot” (öt betű) versenypályáján, az ötödik menetben, az ötös számú lovat úgy hívták, hogy… Öt Angyal! Az álma egy előjel volt!

         Délutánra szabadságot vett ki munkahelyén. Levett ötezer dollárt a bankszámlájáról. Kiment a lovira, és megkereste az ötödik bukmékert, hogy megtegye a tétet: ötezer dollárt az ötös számú lóra, az ötödik futamban, Öt Angyal lesz a befutó! Az álma nem tévedhetett. A szerencsés ötös szám sem lehetett helytelen! Nem is volt rossz az álom. A ló ötödikként futott be.

         A második történet Szingapúrban esett meg, pár évvel ezelőtt. Egy ausztrál férfi egy kedves kínai hölggyel házasodott össze Szingapúrból. Egyszer, amikor családot látogatni mentek Délkelet-Ázsiába, a sógorai elindultak a lovira, hogy ott töltsék a délutánt, és őt is magukkal hívták. Belement. De mielőtt bementek volna a versenypályára, ragaszkodtak hozzá, hogy megálljanak egy híres Buddhistatemplomnál, hogy meggyújtsanak pár füstölőt és jó szerencséért imádkozzanak.

Ahogy a kis kolostorhoz értek, látták, hogy hatalmas a felfordulás. Seprűt ragadtak, szereztek egy partvist meg vizet és feltakarítottak. Aztán meggyújtottak pár füstölőt, jó szerencsét kértek és továbbindultak a lóversenyre.  Nagyot buktak mindannyian.

         Azon az éjjelen, az ausztrál egy futamot látott álmában. Mikor felébredt, tisztán emlékezett a győztes csődör nevére. A Népzavartságot lapozva látta, hogy valóban fog futni egy ilyen nevű paripa a délutáni versenyen, fel is hívta a sógorait, hogy elújságolja nekik a jó hírt. Nem hittek az álmában, nem hitték, hogy egy szingapúri kolostort őrző, kínai szellem, pont egy fehér embernek mondaná meg a nyertes ló nevét. De ő mégis kiment a futamra. Nagy pénzt rakott a lovára, a ló pedig nyert.

         A kínai templomszellemek bizonyára kedvelik az ausztrálokat. A sógorok persze majd felrobbantak dühükben.

Jövendőmondás

Sokan szeretnék látni a jövőjüket. Néhányunk túl türelmetlen ahhoz, hogy kivárja, amíg megtörténik, ezért fordulnak orákulumokhoz vagy jósokhoz. Van egy tanácsom látnokokkal kapcsolatban: soha ne higgy egy szegény jövendőmondónak!

         A meditáló szerzeteseket kiváló jövőbelátónak tartják, de nehezen lehet őket rábírni az együttműködésre.

         Egy napon, Ácsán Cshá egyik régi tanítványa megkérte a nagymestert, jósolja meg jövőjét. Ácsán Cshá visszautasította: egy jó szerzetes nem mond jövendőt. De a tanítvány hajthatatlan volt. Emlékeztette Ácsán Cshá-t, hogy mennyi alkalommal adott neki alamizsnát, mennyi adományt ajánlott már fel a kolostorának, és hogy hányszor sofőrködött Ácsán Cshá-nak a saját kocsijával, önköltségére, félretéve a saját munkáját és családját.

Ácsán Cshá látta, hogy a férfi túlságosan elszánt, ezért úgy határozott, hogy most az egyszer kivételt tesz a jóslást tiltó szabály alól. „Add a kezed, hadd lássam a tenyeredet!”

         A tanítvány nagyon izgatott volt. Ácsán Cshá még soha semelyik hívének sem olvasta a tenyerét. Ez egy kivételes alkalom volt! Sőt mi több, Ácsán Cshá-ra úgy tekintettek, mint egy szentre, hatalmas szellemi erővel. Bármit is mondjon Ácsán Cshá, az biztosan úgy is fog történni. Ácsán Cshá lassan végigpásztázta híve tenyerén a vonalakat saját mutatóujjával. Helyenként ilyeneket szólt, hogy „Ó, ez érdekes” vagy „Na lám, na lám” esetleg „Elképesztő”. Szegény tanítvány majd beleőrült a várakozásba.

         Mikor Ácsán Cshá végzett, elengedte követője kezét és így szólt hozzá, „Tanítványom, most elmondom, hogyan fog alakulni a jövőd.”

         „Igen, igen” habogta gyorsan tisztelője.

         „És tudd, hogy én soha nem tévedek” tette hozzá Ácsán Cshá.

         „Igen, tudom, tudom. Nos? Milyen lesz a jövőm?” helyeselt a tanítvány, most már teljes izgalmi állapotban.

         „A jövőd bizonytalan,” mondta Ácsán Cshá. És tényleg nem tévedett!

Félelem és tüsszögés SARS vigaszban

Ha a bűntudat az, amikor múltunk téglafalát nézegetve csak két rossz téglát találunk, akkor a félelem kitekintés jövőnk falára, ahol csak azt látjuk, hogy mi mehet rosszul. Amikor elvakít a félelem, nem vesszük észre a többi építőelemet, azokat, amik lehet, hogy teljesen rendben mennek majd. A félelem is legyőzhető úgy, hogy a téglafal egészét nézzük, ahogy azt a közelmúltban történt, Szingapúri látogatásom esete is mutatja.

        Néhány hónapja került megrendezésre négy alkalmas, nyilvános beszédsorozatom Szingapúrban, amihez Suntec város egyik hatalmas és drága, 2500 ülőhelyes előadótermét foglalták le. A buszmegállók tele voltak plakátolva az eseménnyel. Csakhogy elkezdett terjedni a SARS (magyarul Súlyos Akut Légzőszervi Szindróma). Mikor megérkeztem Szingapúrba, az iskolák mind be voltak zárva, bérházak kerültek karantén alá, és a kormány azt ajánlotta az embereknek, hogy kerüljék a nyilvános összejöveteleket. Nagy volt a pánik. Kérdezték, „Elhalasszuk?”

        Aznap reggel, a címlapokon, nagy fekete karakterek figyelmeztették az embereket, hogy kilencvenkilenc szingapúri lakosban mutatták ki a SARS vírust. Megkérdeztem, mennyien élnek jelenleg Szingapúrban. Körülbelül négymillióan. „Ha jól értem,” vágtam vissza, „ez azt jelenti, hogy 3 999 901 szingapúri nem fertőződött meg SARS-szal! Folytassuk!”

         „De mi lesz, ha valaki elkapja a SARS-t?” szólt a félelem.

         „De mi lesz, ha nem?” szólalt meg a bölcsesség. És a bölcsességnek ott állt a statisztika az oldalán.

         Megtartottuk a beszédeket. Ezerötszázan jöttek el az első éjjelen, aztán a létszám folyamatosan nőtt, amíg utolsó nap el nem értük a teltházat. Körülbelül 8000 ember vett részt a beszédeken. Megtanulták, hogyan szálljanak szembe az irracionális félelemmel, és ez örökre megerősítette a bátorságukat. Élvezték az előadást és boldogan távoztak, ami azt jelenti, hogy az immunrendszerük megerősödött. Ahogy minden beszédem végén hangsúlyoztam: azzal, hogy nevettek a vicces történeteimen, valójában a tüdejüket edzették, megerősítették a légzőszerveiket! Még szép, hogy egy lélek sem kapta el a hallgatók közül a SARS-t.

         A jövőben rejlő lehetőségek végtelenek. Amikor a szerencsétlen lehetőségekre fókuszálunk, azt hívják félelemnek. Ha eszünkbe jut, hogy más is megtörténhet, aminek még a valószínűsége is nagyobb, akkor a félelem véget ér.