Durvaság és megvilágosodás

   Tapasztalt meditációt oktatók gyakran szembesülnek olyan tanítványokkal, akik magukat megvilágosodottnak tartják. Az egyik ellenőrző teszt, ami kiállta az idő próbáját az, hogy addig szidalmazzák a tanítványt, amíg az dühbe nem gurul. Ahogy azt minden buddhista pap és papnő tudja, a Buddha világosan kijelentette: aki mérges, az biztosan nem megvilágosodott.

   Egy fiatal japán szerzetes, akinek feltett szándéka volt eljutni a nirvánába még ebben az életben, magányosan meditált egy híres kolostor mellett, egy tavon lévő szigetecskén álló remetelakban. Hamar le akarta tudni ezt a megvilágosodás dolgot, hogy utána maradjon ideje más dolgokra is az életben.

   Mikor a kolostor gondnoka megérkezett evezős csónakjával a heti rendszeres ellátmánnyal, a fiatal szerzetes meghagyta neki, hogy hozzon drága pergament, pennát és kiváló minőségű tintát. Lassan harmadik évét töltötte magányban, és tudatni akarta a kolostor apátjával, milyen jól haladt.

   A pergamen, penna és tinta meg is érkezett a következő héten. A következő napokban sok meditálás és fejtörés után a fiatal szerzetes a következő rövid verset írta míves kalligráfiával a remek pergamenre:

    A lelkiismeretes fiatal pap

   három éve magányban meditál,

   de nem mozdíthatja többé
   a világ négy szele már.

   Biztosra vette, hogy a bölcs öreg apát meglátja ezekben a szavakban, és a gondos írásban, hogy tanítványa mostanra megvilágosodott (a világi szelek által el nem mozdítható ember egy metafóra a megvilágosodottakra - a szerk.). Finoman feltekerte a pergament, óvatosan megkötötte egy szalaggal, és várt a gondnokra, hogy elvigye a tanárának. A következő napokban maga előtt látta az apátot, amint lenyűgözve olvassa a gondosan papírra kanyarított, remek verset. Elképzelte, ahogy drága keretben kiakasztják a kolostor nagytermében. Semmi kétség, hogy apáttá nevezik ki, talán egy híres városi kolostor élére. Milyen boldogság töltötte el, hogy végre sikerült neki!

   Amikor a gondnok ismét a kis csónakban evezett a sziget felé a heti élelemmel, a fiatal szerzetes már várta. Kisvártatva átadta neki a pergament, hasonlót, mint amilyet ő küldött, de más színű szalaggal átkötve.

 - Az apáttól – mondta kurtán a gondnok.

   A szerzetes izgatottan letépte a szalagot, és kihajtotta a tekercset. Ahogy rávetette szemeit a papírra, azok olyan szélesre tágultak, mint a Hold, és arca pont annyira el is fehéredett. A saját pergamenjét látta, de a tökéletes kalligráfiával megírt első sor mellé hanyagul, piros golyóstollal oda volt vetve: „Fing!” A második sor jobbján egy másik piros, randa tintapaca éktelenkedett: „Fing!” A harmadik sorra egyszerűen ráfirkálták a tiszteletlen „Fing!” jelzőt, míg a negyedik szintén kapott egyet.

   Ez túl sok volt! Nem elég, hogy az kivénhedt, öreg apát olyan ostoba, hogy nem tudta észrevenni a megvilágosodottságot a kövér orra előtt, de még olyan barbár és civilizálatlan is volt, hogy illetlen graffitivel vandalizálta a műalkotását. Az apát nem szerzetes, hanem egy punk módjára viselkedett. Sértés volt ez a művészetnek, a hagyománynak és az igazságnak.

   Az ifjú szerzetes szemei elkeskenyedtek a felháborodottságtól, arca jogosan, vörösen izzott a haragtól, és követelőzően felcsattant a gondnoknak:

 - Vigyél az apáthoz! AZONNAL!

   Ez volt az első alkalom három éve, hogy a fiatal szerzetes elhagyta a sziget remetelakját. Haraggal átitatva beviharzott az apát irodájába, bevágta maga mögött az ajtót, lecsapta a pergament az asztalra, és magyarázatot követelt.

   A sokat megélt apát lassan felvette a papírt, megköszörülte torkát, és felolvasta a verset:

  
    A lelkiismeretes fiatal pap

   három éve magányban meditál,

   de nem mozdíthatja többé
   a világ négy szele már.

 Azzal letette a pergament, a ránézett és folytatta:

 - Nahát! Szóval a fiatal papot, nem mozdíthatja már meg a négy világi szél? Aztán mégis ez a négy kis fing hogy' átfújt a tavon!

Melyik szabadságot szeretnéd?

   Két igen megbecsült thai szerzetes meghívást kapott egy világi támogatójuk otthonába, reggelire. A recepciós szobában, ahol várakoztak, egy nagyon mutatós akvárium állt, tele különféle halakkal. A fiatalabb pap szóvá tette, hogy a buddhizmus könyörületességről szóló alapelvével ellentétes halakat tartani akváriumban. Olyan, mintha börtönbe zárnák őket. Miféle tettével érdemelte ki a hal, hogy fogva tartsák egy üvegfalú börtönben? Szabadon kellene járniuk-kelniük folyókban és tavakban, ahogy csak szeretnének. A másik pap nem értett egyet. Egyetértett abban, hogy a halak valóban nem követhették szabadon vágyaikat, de egy akváriumban élve sok veszélytől is megszabadultak. Fel is sorolta ezen szabadságokat:

1. Láttál már horgászt, ahogy valakinek az otthonában lévő akváriumába lógatja a pecabotját? Nem! Tehát az első ilyen szabadság az, hogy megszabadul a horgász veszélyétől. Képzeld csak el, milyen lehet egy halnak a szabadban. Mikor egy húsos kukacot vagy egy zaftos legyet látnak, sosem tudhatják, hogy biztonságosan ehető e. Minden kétséget kizáróan látták már barátaikat és rokonaikat ráharapni egy jóízűnek tűnő kukacra, aztán hirtelen eltűnni az életükből örökre. Egy vadon élő halnak a táplálkozást veszély itatja át, és gyakran tragédiába torkoll. Megrázó lehet egy-egy vacsora. Vélhetően minden hal krónikus emésztési zavaroktól szenved a szorongásos állapotok miatt, amit minden étkezés kivált, és a paranoid egyedek bizonyára éhen is halnak. A vad halak tutira pszichotikusok. De egy akváriumi hal megszabadult ettől a veszélytől.
2. A vadvízi halaknak még a nagyobb halak miatt is fájhat a fejük. Néhány elhagyatott folyóban manapság nem biztonságos kiúszni a sötét öblökbe! Ugyanakkor egyetlen haltulajdonos sem tesz olyan példányt a tartályba, amelyiknek szokása a többi hal elfogyasztása. Szóval egy akváriumi hal megszabadult a kannibál halak jelentette veszélytől.
3. A természet körforgásában a halak néha bizony élelem nélkül maradnak. De a tartályban lévőknek olyan, mintha egy étterem mellett laknának. Naponta kétszer jól kiegyensúlyozott ételt kapnak házhoz szállítással  ami még a pizzafutárnál is sokkal kényelmesebb, mivel nem kell fizetniük sem. Szóval egy tartályban élő hal megszabadult az éhség félelmétől is.
4. Ahogy az évszakok követik egymást, a folyók és tavak is ki vannak téve a hőmérsékleti változásoknak. Télen még olyan hideg is jöhet, hogy a víz felszíne befagy. Nyáron túl meleg is lehet a halaknak, vagy ki is száradhat. De egy akváriumi halnak olyan, mintha nekünk légforgatós légkondicionálónk lenne. A vízhőmérséklet kellemes és állandó a tartályban, egész nap és végig az év során. Szóval egy akváriumi hal megszabadult a hideg és a meleg veszélyeitől.
5. A vadonban senki nincs, aki ellátná a beteg halakat. De az akváriumi halaknak ingyenes egészségbiztosításuk van. A tulaj házhoz hívja a haldoktort, amikor megbetegedést észlel; még csak klinikára sem kell utazniuk. Szóval egy akváriumi hal megszabadult az orvosi ellátás hiányának veszélyétől.

   A másik, idősebb pap összefoglalta álláspontját. Sok előnnyel jár egy halnak, ha akváriumban él. Igaz, hogy nem követhetik szabadon vágyaikat, és úszkálhatnak ide-oda, de oly sok veszélytől és kényelmetlenségtől megszabadulnak.

   Az idősebb pap elmagyarázta azt is, hogy ugyanez a helyzet az erkölcsösen élő emberekkel is. Igaz, hogy nem követhetik szabadon a vágyaikat, és megtartóztatják magukat ettől-attól, de oly sok kényelmetlenségtől és veszélytől megszabadulnak.

Te melyik fajta szabadságot szeretnéd?

Kétfajta szabadság

   Világunkban kétfajta szabadság létezik: a vágyak szabadsága, és a vágyaktól való szabadság.

   Modern nyugati kultúránk e kettőből csak az elsőt ismeri el: a vágyak szabadságát. Hovatovább isteníti ezt azzal, hogy az alkotmány és az emberi jogok legelső pontjaként betonozza be. Azt mondhatjuk, hogy a legtöbb nyugati kultúra alapvető hittétele az, hogy az emberek a lehető legnagyobb mértékben megvalósíthassák vágyaikat. Szembetűnő azonban, hogy ezen országokban az emberek nem nagyon érzik szabadnak magukat.

   A másik fajta szabadság, a vágyaktól való szabadság csak néhány vallásos közösségben üdvözölt. Megelégedettséget, vágyaktól mentes békességet hirdet. Érdekes, hogy az ilyen mértéktartó közösségekben, mint például az én kolostorom is, az emberek szabadnak érzik magukat.

Mikor minden vágyam teljesült

   A mi hagyományaink szerint a szerzetesek nem fogadhatnak el, birtokolhatnak vagy kezelhetnek semmilyen pénzösszeget. A nagy szegénységünkkel rontjuk az államgazdasági statisztikát.

   Takarékoskodva élünk az önként adott, egyszerű ajándékokból, amit világi életű támogatóinktól kapunk. Ugyanakkor előfordul, hogy valami különleges ajánlatot is kapunk.

   Segítettem egy thai férfin valamilyen személyes problémával kapcsolatban. Hálája jeléül azt mondta:

 - Uram, szeretnék adni magának valamit, személyesen. Mit hozhatok ötszáz bahtért?

Az ilyen felajánlásoknál megszokott módon megnevezte az összeget is a félreértések elkerülése végett. Mivel nem tudtam hirtelen, hogy mit akarok és a férfi is sietett, megegyeztünk, hogy holnap visszajön és válaszolok neki.

   Mindezek előtt csak egy boldog pap voltam. Most elkezdtem számba venni, hogy mit akartam. Listát írtam. És a lista egyre csak bővült. Csakhamar ötszáz baht kevésnek bizonyult. De olyan nehéz volt bármit is kihúzni a listámról. Kívánságok bukkantak fel a semmiből és szilárdultak életfontosságú szükségletekké. És tovább hízott a lista. Mostanra már ötezer baht sem lett volna elég!

   Felismerve mi történik, elhajítottam a listámat. Másnap jótevőmnek megmondtam, hogy adja az ötszáz bahtot a kolostor építési alapjába, vagy más jótékony célra. Nem akartam a pénzt. Leginkább csak azt akartam, hogy visszanyerjem azt a ritka elégedettséget, ami előző nap még az enyém volt. Mikor nem volt pénzem, sem más módom dolgokat megszerezni, akkor teljesült minden vágyam.

   A sóvárgásnak sosincs vége. Még egy milliárd baht sem elég, vagy egy milliárd dollár sem. De a vágyaktól való megszabadulás véget vet ennek. Ilyenkor semmit sem kívánsz. Elégedett vagy azzal, amid van.

Szólásszabadság

   Meglep, hogy a beszéd még mai nyereség-orientált gazdaságunkban is ingyenes. Csak idő kérdése, hogy egy pénzszűkében lévő kormány a szavakat is árucikknek nyilvánítsa, s ilyenformán adót vessen ki a beszédre.

   Jobban meggondolva, ez nem feltétlenül egy rossz ötlet. A régi igazság, miszerint „hallgatni arany”, ismét aktuálissá válna. A telefonvonalakon nem lógna annyi tinédzser, és a szupermarketek pénztárainál is szabadabban haladna a sor. Megnyugtató lenne a tudat, hogy bizonyos ismerőseid akkora vagyonnal bővítenék az állam kincstárát, melyből az általuk megsüketített emberek segítséget kaphatnak. A közteherviselést a keményen dolgozókról a nagydumásokra hárítaná. Persze ebben az esetben a legtöbbet adakozók maguk a politikusok lennének. Minél többet vitatkoznak a parlamentben, annál több pénz állna rendelkezésre iskolák és kórházak építésére. A gondolat maga, elégedettséggel tölt el.

   Végül pedig, ha lennének is ellenlábasai ennek az adózási rendszernek, ugyan ki engedhetné meg magának, hogy szót emeljen ellene?

A probléma megoldása

   Buddhista szerzetesként gyakran kapok meghívást élő rádió-beszélgetésekbe. A minap kicsit elővigyázatosabbnak kellett volna lennem a meghívás elfogadásával kapcsolatban. Már beléptem a stúdióba, mikor kiderült: a műsor „felnőtt” témákról fog szólni, és élőben fogok válaszolgatni betelefonálók kérdéseire – egy szakképzett, neves szexológus társaságában.

  Minden jól alakult, miután sikerült megoldanunk a nevem kiejtésének problémáját (megegyeztünk, hogy inkább csak Mr. Szerzetes leszek aznapra). Nőtlenséget fogadott papként, az intim témák részleteiről kevés ismeretem volt, de a mélyen meghúzódó problémákat könnyedén felismertem. Csakhamar minden bejövő hívást hozzám intéztek, és végül nekem kellett végigdolgoznom a kétórás műsort. Mégis a szexológus kapta a kövér csekket! Amit én kaptam - mivel buddhista pap vagyok - csak… egy tábla csoki volt. A buddhizmus bölcsessége orvosolta ezt is. Nem eheted meg a csekket, de az a csoki nagyon finom volt! Probléma megoldva, nyamm!

   Egy másik betelefonálós műsorban egy férfi a következő kérdést tette fel: „Házas vagyok. Viszonyom van egy másik nővel, a feleségem nem tudja. Jól van ez így?”

   Te mit válaszolnál erre?

  - Ha tényleg helyénvaló lenne – válaszoltam, - nem hívott volna fel.

Sok-sok ember tesz fel hasonló kérdéseket. Tudják, hogy rosszat cselekednek, de remélik, hogy valami „szakember” majd megnyugtatja őket, hogy nincs baj. A legtöbb ember valahol mélyen tudja, mi a helyes – csak nem figyel eléggé belső hangjára.

A részvétel szárnyai

Ha a kedvesség egy csodaszép galamb, akkor a bölcsesség lesz annak szárnyai. A szánalom önmagában, bölcsesség nélkül sosem száll fel.

  Egy kiscserkész azzal teljesítette aznapi jó cselekedetét, hogy átkísért egy idős hölgyet az úton. A baj az volt, hogy a hölgy nem akart átkelni, csak nem merte mondani, mert annyira zavarba jött.

   Ez a kis történet sajnos túlságosan is jól leírja, mi történik világunkban részvét címszó alatt. Túl gyakran gondoljuk, hogy tudjuk, mire van szüksége a másiknak.

   Egy siketen született fiatalember szokásos orvosi felülvizsgálatára ment szüleivel. A doktor lelkesen beszámolt a szülőknek egy újfajta orvosi beavatkozásról, amiről akkoriban olvasott egy szakmai folyóiratban. A siketen születettek tíz százalékánál a teljes hallás helyreállítható egy egyszerű, olcsó operációval. Megkérdezte a szülőket, szeretnének-e egy próbát tenni ezzel. Gyorsan igent mondtak.

   Ez a fiatalember abba a bizonyos tíz százalékba tartozott. Hallása teljesen visszatért. Végtelenül dühös és mérges lett szüleire és a doktorra. Nem tudta, miről esett szó a felülvizsgálaton. Senki sem kérdezte meg tőle, szeretne e hallani. Most arról panaszkodott, hogy el kell viselnie a folyamatosan kínzó zajáradatot, amiből szinte semmit sem értett. Alapból nem akart hallani!

   A szülők és a doktor – és jómagamat beleértve, mielőtt ezt a történetet hallottam volna – biztosra vették, hogy mindenki szeretne hallani. „Mi jobban tudjuk, mi kell neked.” Az a fajta részvét, ami ilyen feltételezésekkel van átitatva ostobaság, és még veszélyes is. Oly sok szenvedést okoz a világban!

Melyik szabadság áll hozzád közelebb?

Egyszer két nagy tudású thaiföldi szerzetest meghívott a támogatójuk a saját házába egy közös reggelire.

A szobában, ahol vendéglátójukra vártak, volt egy csodaszép akvárium, benne számtalan különféle hallal. A fiatalabb szerzetes megjegyezte, hogy a halak akváriumban való tartása ellenkezik a buddhista könyörületesség elvével, hiszen olyan, mintha a halakat bebörtönözték volna. Mégis mi bűnt követtek el, hogy egy üvegfalú börtönbe zárták őket?! Szabadon kellene úszkálniuk a tavakban és folyókban, ahol oda mehetnek, ahova csak szeretnének...

A másik szerzetes nem értett egyet Azt elismerte, hogy ezek a halak nem követhették szabadon a vágyaikat, de ugyanakkor az akváriumi élet számtalan veszélytől megóvja őket. Ezután felsorolta, hogy így mi mindentől szabadulnak meg a halak:

1. Láttál már valaha olyan horgászt, aki egy akváriumban próbált meg horgászni? Ugye nem? A halak tehát szabadok a horgászok jelentette veszélytől.
   Képzeld csak el, milyen lehet a szabadban: amikor egy kövér, ínycsiklandozó gilisztát látnak a vízben lebegni, soha nem tudhatják, hogy biztonságos-e megenni. Kétségtelen, hogy számos barátjukat és ismerősüket látták már rákapni egy elsőre finomnak tűnő gilisztára, majd pillanatok alatt eltűnni felfelé örökre... A vadon élő halak számára az étkezés ijesztő, veszélyes, ráadásul gyakran tragédiába torkollik. Egy vacsora lelki megpróbáltatásokat okoz. Az összes vadon élő hal krónikus gyomorfájdalmaktól szenvedhet, amit a vacsoraszerzés körül kialakult félelem okozhat; a paranoiásabb egyedek pedig elképzelhető, hogy egyszerűen csak éhen halnak. A vadon élő halak valószínűleg egytől-egyig pszichológiai esetek lehetnek. Ettől a veszélytől nem kell tartaniuk az akváriumban élő társaiknak.
2. A vadon élő halaknak attól is aggódniuk kell, hogy esetleg egy nagyobb hal megeszi őket. Manapság nem úgy megy ám, hogy "hát majd akkor az éjjel felúszok a patakon, mert akkor úgyis biztonságos!". Ugyanakkor egyetlen haltulaj sem rakna (legalábbis szándékosan) olyan halat az akváriumba, ami megeszi a többit. Tehát az akváriumban élő halak szabadok a kannibál halak hordozta veszélyektől.
3. A természet rendje szerint néha megesik, hogy a vadon élő halak bizony táplálék nélkül maradnak. De az akváriumban élő társaik gyakorlatilag egy étterem mellett laknak: A pincér naponta kétszer házhoz viszi a menüt. Ez pedig még a pizzafutárnál is jobb dolog, hiszen nem kell fizetni. Tehát az akvárium halai szabadok az éhség érzésétől.
4. Az évszakok változása során a tavak és a folyók gyakran ki vannak téve extrém időjárási körülményeknek. Télen annyira hideg lehet, hogy akár be is fagyhatnak, míg nyáron annyira meleg, hogy akár ki is száradhatnak. Az akvárium halai azonban egész évben élvezhetik a légkondicionált lakosztály kényelmét. Az akvárium halai tehát szabadok a hideg és a forróság veszélyeitől.
5. A természetben ha egy hal megbetegszik, nincs aki elláthatná. Az akvárium azonban ingyenes orvosi ellátást biztosít: A tulajdonos házhoz hívja a haldoktort; még csak be sem kell menni a klinikára. Az akvárium halai tehát szabadok attól a veszélytől, hogy megbetegszenek, és nincs, aki segítsen.

A második - és egyben idősebb - szerzetes végül összefoglalta álláspontját: számos előnye van az akváriumi létnek. Igaz, a halk nem mehetnek oda, ahova csak szeretnének, de számos veszély és kényelmetlenség elkerüli őket cserébe.
Az idősebb szerzetes azután elmagyarázta, hogy valahogy így van ez azokkal az emberekkel is, akik erényes életet élnek: igaz, nem tehetnek meg bármit, amit csak akarnak, de így számos veszélytől és kellemetlenségtől óvják meg saját magukat.
Te melyik szabadságot választanád?

A szabadság két fajtája

Világunkban kétféle szabadság létezik: a vágyak szabadság a vágyaktól való szabadság.

A modern nyugati kultúra csak az elsőt ismeri: a vágyak szabadságát. Olyan szinten nagyra értékelik és tisztelik, hogy szinte minden alkotmányban megjelenik az emberi jogok közt felsorolva.

Akár azt is mondhatnánk, hogy a legtöbb nyugati demokrácia azon alapszik, hogy megvédje lakosainak azt a szabadságát, hogy felismerjék és követhessék vágyaikat. Érdemes megfigyelni, hogy ezekben az országokban az emberek jellemzően nem érzik jól magukat...

A másik szabadságot csak néhány vallási közösségben értékelik. Egészen pontosan a vágyak nélküli élet szabadságát. Érdemes megfigyelni, hogy az ilyen - rendszerint korlátozó - közösségekben, mint amilyen például az én kolostorom is, az emberek szabadnak érzik magukat.

A lelkigyakorlat

A legtöbb esetben haragunk oka, hogy csalódunk az elvárásainkban. Gyakran annyi munkát fektetünk egy tervünkbe, hogy amikor nem az történik, aminek kellett volna, dühbe gurulunk. Minden egyes „kellett volna”, elvárást von maga után, a jövő kitalálását. Mostanra már talán megértettük, hogy a jövő bizonytalan és kiszámíthatatlan. Azzal, hogy túlzottan a jövőbéli elvárásainkra támaszkodunk, a sok „kellett volnával”, csak saját magunknak keressük a bajt.

         Egy régi, nyugatról jött Buddhista ismerősöm, a Távol-Keleten állt be szerzetesnek. Egy nagyon szigorú, mindentől elzárt meditációs rendhez csatlakozott, a hegyekben. Minden évben hatvan napra visszavonultak lelkigyakorlatra. Kemény volt és szigorú; nem a gyenge elméjűnek való.

         Reggel 3:00-kor keltek, és 3:10-re már keresztbetett lábbal ülve meditáltak. Az egésznapi program szigorúan meg volt szervezve: ötven perc ülőmeditálás, tíz perc sétálómeditálás, ötven perc ülőmeditálás, tíz perc sétálómeditálás, és így tovább. A betevőjüket szintén a meditációs teremben fogyasztották, keresztbetett lábbal a helyükön ülve; tilos volt megszólalni is. Este 10:00-kor lefeküdhettek aludni, de kizárólag a termükben, ugyanazon a helyen ahol addig meditáltak. A reggeli háromórás kelés nem volt kötelező: ha akartad, korábban is felébredhettél, de később sosem! Csak a félelmetes nagymesterrel való napi beszélgetésre és természetesen a gyors vécére menésre kaphattak szünetet.

         Három nap múlva, a nyugati szerzetes lábai és a háta már nagyon sajogtak. Nem volt hozzászokva, hogy ennyi ideig üljön, egy nyugati számára oly kellemetlen pozícióban. Ráadásul még mindig volt vissza további nyolc hét. Komolyan kétségbe kezdte vonni, hogy képes lesz kibírni egy ilyen hosszú lelkigyakorlatot.

         Az első hét végére sem lettek fényesebbek a dolgok. Sokszor csak órákon át gyötrődött ülőhelyzetben. Akik már részt vettek tíznapos meditációs visszavonuláson, tudhatják, hogy milyen fájdalmas is lehet. Még hátra volt számára hét és fél hét.

         Ezt a férfit kemény fából faragták. Összeszedte minden elszántságát és tűrt, percről percre. Két hét elteltével végül betelt a pohár: a fájdalom már túl nagy volt. A nyugati teste nem az ilyen bánásmódhoz szokott.  Ez már nem is Buddhizmus volt, vagy arany középút. Aztán körbenézett az ázsiai szerzeteseken, akik már szintén a fogukat csikorgatták, és büszkeségből végigcsinált még két hetet. Ezalatt a teste úgy fájt mintha lángolva égett volna. Egyetlen mentsvára az esti 10:00 órás gong hangja, ami után végre kinyújtóztathatta megkínzott tagjait, lazítani. Csakhogy amint elnyomta volna az álom, úgy tűnt, mintha már szólalt is volna meg a 3:00 órás gong, hogy egy újabb nap szenvedésre virradjon.

         A harmincadik nap vége olyan volt, mint egy halvány reménysugár. Már túljutott a felén. Célegyenesben volt, „majdnem ott vagyok”, próbálta meggyőzni magát. A napok hosszabbodtak és a hasogatás a bokájában és a hátában erősebbé vált. Néha úgy érezte, sírni tudna. De azért is folytatta! Két hét volt még hátra. Aztán már csak egy. Utolsó héten, az idő, csigalassúsággal vánszorgott. Annak ellenére, hogy már hozzászokott a fájdalom tűréséhez, mégsem volt könnyebb. Ha most feladná – gondolta – hűtlen lenne az elveihez, és ahhoz, amit eddig kibírt. Most már végigcsinálja, még ha az életébe kerül is; és voltak idők, amikor tényleg azt hitte, hogy belekerül.

         Reggel 3:00-kor a hatvanadik nap gongjára kelt. Majdnem ott volt. A fájdalom a legutolsó napon elképzelhetetlenné vált. Mintha a szenvedés mostanáig csak ugratta volna, de most kimutatta a foga fehérjét. Bár csak néhány óra volt vissza, azon tűnődött, hogy vajon bírni fogja e. Eljött az utolsó ötven perc. Ezt a szakaszt már azzal kezdte, hogy elképzelte, mennyi mindent is fog csinálni a következő órától fogva, mikor a lelkigyakorlat véget ér: egy hosszú forró fürdő, egy nyugalomban elfogyasztott ebéd, csevegés, társalgás – aztán a fájdalom félbeszakította gondolatait, és az egész elméjét követelte! Kicsit kinyitotta a szemét, titokban, az utolsó ülésszak alatt többször is, hogy az órára pillanthasson. Nem hitte volna, hogy az idő, ilyen lassan is vánszoroghat. Talán ki kellene cserélni az óra elemeit? Talán megállt, és mutatók örökké megragadtak öt perccel a gyakorlat legvége előtt? A végső ötven perc, ötven örökkévalóságnak tűnt, de még az örökkévalónak is vége kell, hogy legyen egyszer. És lett is. A gong megszólalt, oly édesen, a visszavonulás végét jelezve.

         Öröm áradatok futottak végig a testén, mélyen háttérbe szorítva a fájdalmat. Megcsinálta! Most végre törődhet önmagával. Hozzátok a fürdővizet!

         A mester ismét megszólaltatta a gongot, hogy mindenki ráfigyeljen. Bejelenteni valója volt. Így szólt, „Ez, egy kivételes lelkigyakorlat volt. Sok szerzetes sokat fejlődött és néhányan azt tanácsolták nekem, a magánbeszélgetések alkalmával, hogy a gyakorlatot folytatni kellene további két hétig. Úgy gondolom, ez egy nagyszerű ötlet. A visszavonulásunk folytatódik. Folytassátok az ülést.”

         Minden szerzetes behúzta a lábát ismét és mozdulatlanul ülve meditált, megkezdve a következő két hetet. A nyugati szerzetes azt mesélte, hogy már nem érzett semmilyen fájdalmat a testében. Csak azon töprengett, hogy kik lehettek azok a nyomorult szerzetesek, akik a hosszabbítást kérték és arra, hogy mit is tenne velük, ha rájön! A létező legszerzetestelenebb terveket eszelte ki a meggondolatlan társai számára. A dühe eltörölte fájdalmát. Bőszült volt, vérengző. Még soha azelőtt nem érzett ennyi gyűlöletet. Aztán a gong ismét megszólalt. Ez volt élete leggyorsabb tizenöt perce.

         „A lelkigyakorlatnak vége,” szólt a mester. „Az ebédlőben mindenkire üdítő vár. Mehettek nyugodtan. Mostantól megengedett a beszéd.”

         A nyugati szerzetes összezavarodott. „Én azt hittem, hogy még két héten át meditálunk. Mi folyik itt?” Egy idősebb pap, aki beszélt angolul, látta rajta a zavartságot, és odajött. Mosolyogva válaszolta a nyugatinak, „Ne aggódj! A mester ugyanezt csinálja minden évben!”