Lelki béke lépésről lépésre, az egyszeri embernek

Az utóbbi történetet nagyközönség előtt is elmondtam egyik péntek éjjel Perth-ben. Rákövetkező vasárnap, egy mérges szülő jött be, hogy leszúrjon. A fiával együtt jött el az egyik beszédemre. Szombat este a fiú el akart menni a barátaival mulatni. Előtte az apa megkérdezte, „Végeztél a háziddal, fiam?” A gyerek így felelt, „Ahogy Ácsán Brahm mondta tegnap, apu, ami be van fejezve az elkészült! Na, szervusz.”

         A következő héten már egy másik történetet meséltem.

         A legtöbb Ausztrálnak van kertje a háza mellett, de csak kevesen tudják, hogy hogyan kell pihenni benne. A többségnek a kert, csak egy újabb hely a munkára. Arra buzdítom a tulajdonosokat, hogy egy kis munkával a telküket, majd pihenéssel a lelküket is gondozzák. Üljenek nyugodtan és élvezzék a természet ajándékait.

         Az első kerttulajdonos bolond, de megfontolja a tanácsot. Úgy dönt, először végez az apróbb munkákkal, aztán majd pár percre lepihen. Végtére is a füvet le kellene nyírni, a virágokra ráfér egy kis öntözés, a leveleket össze kellene gereblyézni, meg a bokrokat is meg lehetne metszeni már, a járdát meg illene felsöpörni… Természetesen ezeknek az „apróbb munkáknak” a töredéke, már önmagában minden szabadidőt felemészt. Soha sem végez a munkával, így soha nem lesz egy perc nyugalma sem. Feltűnt már, hogy a mi kultúránkban, akik végre „békében nyugszanak” már mind a temetőben vannak?

         A második idióta, okosabbnak gondolja magát elődjénél. Félreteszi a nyeles szerszámokat, a locsolókannát és kiül a kertjébe olvasni egy magazint, mondjuk egy olyat, amiben színes képek vannak a természet csodáiról. Csakhogy ilyenkor nem a kerted békéjét élvezed, hanem az újság tartalmát.

         A harmadik idióta, félretesz minden munkaeszközt, minden magazint, újságot, lekapcsolja a rádiót és nyugodtan leül kertjébe… körülbelül két másodpercre! Aztán nekiáll gondolkodni: „Hát a füvet már tényleg le kellene nyírni. Meg a bokrot is lassan megmetszhetnénk. Ha nem adok vizet a virágoknak, akkor pár nap múlva elszáradnak. Meg jól nézne ki egy gardénia bokor ott a sarokban. Igen! Lehetőleg baba kék! Meg kéne még hozzá egy kis hableányos szökőkút…” Ez a tervezés élvezete, nem lelki nyugalom.

         Az okos kertész így gondolkodik: „Eleget dolgoztam, itt az idő, hogy kiélvezzem munkám gyümölcsét, hogy hallgassam egy kicsit a csendet. Még akkor is, ha a füvet le kéne nyírni és a leveleket össze kéne gereblyézni és bla-bla-bla… KÉSŐBB!” Így lehetünk bölcsek ahhoz, hogy élvezzük a kertünk szépségét, még akkor is, ha az nem tökéletes.

         Lehet, hogy egy öreg japán szerzetes bujkál az egyik bokrunk mögött, készen arra, hogy előugorjon és megdicsérjen minket, hogy mennyire tökéletes is a rendetlennek tűnő parcellánk. És valóban, ha a munka azon részét nézzük, amivel már végeztünk, ahelyett, hogy azt néznénk, ami még hátra van, talán azt is egyszerűbben megérthetjük, hogy amit befejeztünk, az elkészült. De ha mindig csak a hibákra összpontosítunk, azokra, amiken még munkálkodnunk kell, úgy ahogy a téglafalas történetben, akkor soha, de soha nem lelünk békét.

         Az intelligens gazda szakít magának tizenöt perc pihenőt, hogy kiélvezze a tökéletlen természetben rejlő tökéletességet. Nem gondolkodik, nem tervez, és nem is érez bűntudatot miatta! Mind megérdemeljük, hogy kikapcsoljunk pár percre; és mások is megérdemlik, hogy pár percre békén hagyjuk őket! Aztán végre, amikor ezt a létfontosságú tizenöt percet is „eltűntettük az útból”, visszatérhetünk a hobbitelkünkre, folytatni a teendőket.

         Ha megértjük, hogy hogyan lelhetünk békét a kertünkben, megértjük, hogy hogyan lelhetünk békét bárhol, bármikor. Különösképpen szívünk kis kertjében, még azokban az időkben is, amikor akkora benne a rendetlenség, hogy jócskán elkélne a kerti munka.