Néhány ember
egyszerűen nem akar megszabadulni a bajtól. Ha nincs épp elég problémájuk, amin
aggódjanak, akkor bekapcsolják a televíziót, és szappanoperákat bámulnak, hogy
kitalált szereplők kitalált problémáival gyötörjék magukat. Sokan ösztönzően gondolnak
az idegességre; a szenvedést jó mókának látják. Nem akarnak boldogok lenni, mert
túl szorosan kapcsolódnak kötelékeikhez.
Két szerzetes
közeli barát volt, egész életében. Haláluk után egyikük dévaként (mennyei
teremtmény) született újjá egy felsőbb világban, míg barátja egy férgeként
született újjá egy ganajkupac közepén.
A déva csakhamar hiányolni kezdte öreg barátját és kíváncsi
lett, hol születhetett újjá. Nem talált rá barátjára saját, mennyei világában,
úgyhogy körülnézett a többi mennyországban is. Ott sem találta barátját.
Használva mennyei hatalmát, a déva átkutatta az emberek világát, de ott sem
akadt nyomára. Biztosra vette, hogy barátja nem kerülhetett az állatok
világába, de a biztonság kedvéért ott is körülnézett. Még ott sem bukkant rá.
Szóval ezután a déva átkutatta azoknak a világát, amiket mi csak „csúszó-mászóknak”
nevezünk, és nagy meglepetésére itt megtalálta őt, féregként
újjászületve, egy undorító, bűzös trágyakupacban!
A barátság
kötelékei olyan erősek, hogy gyakran a halálon túl is megmaradnak. A déva úgy
érezte, muszáj megmentenie régi társát egy ilyen szerencsétlen élettől,
bármilyen karma vezetett is oda.
Szóval a déva
megjelent a gusztustalan kupac előtt, és rákiáltott:
- Hé, kukac!
Emlékszel rám? Mindketten szerzetesek voltunk előző életünkben, és te voltál a
legjobb barátom. Amíg én a leggyönyörűbb mennyei birodalomban születtem újjá,
te ebbe a felháborító tehéntrágya-kupacba kerültél. De ne aggódj, magammal
vihetlek a mennybe. Gyere, öreg barátom!
- Na állj meg egy
pillanatra! – mondta a féreg – Mi olyan nagyszerű ebben a „mennyei
birodalomban”, amiről fecsegsz? Nagyon is jól megvagyok ebben a zamatos, ízes
és élvezetes ganéjban, köszönöm szépen.
- De nem érted –
mondta a déva, majd bámulatosan körülírta neki a menny örömeit.
- Na de van-e odafenn
trágya? – kérdezte a féreg, a tárgyára térve.
- Hát persze, hogy
nincs! – horkantott fel megvetően a déva.
- Hát akkor nem
megyek! – válaszolt határozottan a féreg. – Kopj le!
Azzal a kukac befúrta magát a trágyarakás közepébe.
A déva arra
gondolt: ha csak meglátná a féreg a saját szemével, milyen a menny, akkor
megértené. Úgyhogy a déva befogta az orrát, és belenyomta finom kezét a
visszataszító ganéjba, a kukac után matatva. Meg is találta, s elkezdte
kihúzni.
- Hé! Hagyjál engem békén! – visított a kukac. – Segítség! SEGÍTSÉG! Féregrabló! – és a kicsi
csúszós kukac addig tekergett-csavarodott, mígnem kiszabadította magát, és újra
elbújt a trágyakupac mélyén.
A kegyes déva ismét
belenyomta ujjait a bűzlő ürülékbe, ráakadt a féregre, és megpróbálta még
egyszer kihúzni onnan. Már majdnem sikerült is neki, de mivel a kukac olyan
csúszós volt a sikamlós kosztól, és annyira próbált kiszabadulni, másodszor is
sikerült megszöknie, s még mélyebbre bújt a kupacba. Száznyolcszor próbálta meg
a déva kiszabadítani szerencsétlen férget a borzalmas trágyakupacból, de a
kukac annyira kötődött szeretett ganéjkupacához, hogy mindig visszatekergett!
Végül a dévának
vissza kellett mennie a mennybe, otthagyva az ostoba férget „hőn szeretett ganéjkupacában”.
Ezzel ér véget a könyv száznyolc története.
szép volt. na megyek vissza...
VálaszTörlésKöszi, seddthhhh, respekt!
VálaszTörlésaz érdem nem az enyém, hanem Bálinté
VálaszTörléső fejezte be a könyv maradék felét
köszönöm :) imádtam.
VálaszTörlésEgy ilyen tökéletlen ember hogyan kerülhetett a menyországba?
VálaszTörlés