A két rossz tégla

Miután 1983-ban megvettük a kolostorunk telkét, le voltunk égve. Adósságban voltunk. Egy áldott épület sem volt a földünkön, de még egy apró fészer sem. Ezek alatt az első hetek alatt, az ajtókon aludtunk, amiket a Méhről szereztünk be olcsón; téglákkal támasztottuk alá őket a végeiknél, hogy mégse a földön legyenek. (Matracunk nem volt – az erdei szerzeteseknél az nem szokás.)

         Az Apát kapta a legjobb ajtót: a simát! Az enyém bordázott volt, egy nagy lyukkal közép tájt, ahol a zár helye lett volna. Kényelmesebb, hogy a kilincs nem volt ott, de így egy nagy rés maradt a helyén. Azzal viccelődtem, hogy így legalább nem kell felkelnem, hogy kimenjek WC-re! Az igazság az, hogy a szél folyton keresztülfújt a lyukon, így nem aludtam túl sokat azokon az éjjeleken.

         Szegény szerzetesek voltunk, akiknek épületekre volt szükségük. Nem engedhettük meg magunknak, hogy munkásokat béreljünk fel – az építőanyag is elég drága volt nekünk. Így meg kellett tanulnom építkezni: hogyan kell alapot rakni, betonozni, téglát rakni, tetőt felhúzni és bekötni a szennyvizet – mindent. Elméleti fizikus és gimnáziumi tanár voltam világi életemben, nem szoktam a kétkezi munkához. Pár éven belül, már egész gyakorlott voltam az építkezésben, el is neveztem a csapatunkat BBK-nak (Buddhista Berényi Kft). De amikor elkezdtük még igen nehezen ment.

         A téglarakás könnyűnek tűnhet: egy kis adag malter alulra, kicsit megpaskolod itt-ott… Kezdetben, mindig lepaskoltam az egyik sarkot, hogy szintben legyen a többivel, mire feljött a másik sarka. Aztán megpaskoltam az elmozdult részt, erre az egész tégla kimozdult a helyéről. Fogtam és visszanyomogattam a helyére, erre az egyik sarka megint magasabban volt. Próbáld ki, ha nem hiszed!

         Szerzetesként türelmes vagyok és a világ minden ideje az enyém. Így volt időm biztosra menni, hogy minden tégla tökéletes legyen, független attól, hogy mennyi időmet veszi igénybe. Végül elkészültem a legelső falammal, és hátraléptem megcsodálni. Ekkor vettem észre először, hogy –ajaj – két téglát elnéztem! Minden tégla tökéletesen sorban volt, de ez a kettő lejtett valamerre. Szörnyen néztek ki. Tönkretették az egész falat a látványukkal. Elrontották az egészet.

Ekkora már a cement megkötött és nem lehetett kivenni őket, ezért megkérdeztem az Apátot, hogy le lehetne e dönteni a falat, hogy újraépíthessem – vagy ami még jobb, esetleg felrobbantani. Én szúrtam el és nagyon szégyelltem magamat miatta. Az Apát mégis nemet mondott, a falnak maradnia kellett.

Amikor megmutattam első látogatóinknak újdonsült kolostorunkat, mindig próbáltam elkerülni azt a falat. Nem bírtam volna ki, ha arra sétálnánk és valaki észrevenné. Aztán egy napon, kb. három vagy négy hónappal rá, hogy elkészült, egy látogatóval sétálgattunk, és ő kiszúrta a falat.

„Szép ez a fal,” mondta nekem, csak úgy félvállról.

„Uram,” válaszoltam meglepve, „a kocsiban hagyta a szemüvegét? Baj van a látásával? Nem látja azt a két rossz téglát, ami az egész falat elrontja?”

Amit ezután mondott, megváltoztatta azt, ahogy ezután a falra, magamra, és sok más dologra néztem az életben. Azt mondta, „Igen, látom azt a két rossz téglát, de látom azt a másik 998 jót is.”

Ledöbbentem. Több mint három hónap után először, végre más téglákat is észrevettem a két rossz mellett. Alul-felül, jobbra-balra a rosszak körül, mindenütt jó téglák voltak, tökéletes téglák! Ráadásul, a tökéletesek száma sokkal több volt, mint kettő. Egész eddig, csak és kizárólag a két hibámra figyeltem, csak azokat láttam; vak voltam minden másra. Ezért nem tudtam ránézni arra a falra, vagy másoknak megmutatni. Ezért akartam elpusztítani. Most, hogy már látom a jó téglákat is, a fal nem is tűnt annyira rondának. Olyannak tűnt, amilyennek a látogató is mondta, „szép téglafal”. Még mindig megvan, húsz évvel később, de már elfelejtettem, hogy pontosan hol is volt az a két rossz. Szó szerint nem látom azokat a hibákat már.

         Hányan bontjuk fel kapcsolatainkat, vagy válunk el, csak azért mert minden, amit a társunkban látunk, az „két rossz tégla”? Hányan esünk depresszióba, vagy próbálkozunk meg öngyilkossággal, azért mert minden, amit magunkban látunk az „két rossz tégla”? Az igazság az, hogy sokkal, de sokkal több a jó téglánk, tökéletes téglák - alul-felül, jobbra-balra a hibáink körül – de néha egyszerűen nem látjuk őket. Ehelyett minden alkalommal, amikor odanézünk, a szemünk egyedül a hibákra figyel. Csak a hibákat látjuk, úgy gondoljuk, hogy csak azok léteznek, ezért el akarjuk őket pusztítani. És néha, sajnos el is pusztítunk egy „nagyon szép falat”.

         Mindannyinknak meg van a saját két rossz téglája, ám a tökéletes tégla mindannyinkban sokkal, de sokkal több! Ha ezt belátjuk, a dolgok már nem tűnnek olyan szörnyűnek. Nem csupán arra leszünk képesek, hogy békében éljünk önmagunkkal, a hibáinkkal, hanem a társunkkal is. Rossz hír ez a váló ügyvédeknek, de jó hír neked.

         Ezt az anekdotát sokszor elmesélem. Egyszer egy építőmunkás jött oda hozzám, hogy megosszon velem egy szakmai titkot. „Az építkezéseken gyakran szúrunk el dolgokat,” mondta „de azt mondjuk a megrendelőnek, hogy mi nem hibát vétettünk, csak egy „plusz extrát” adtunk a házhoz, ami annyira egyedi, hogy garantáltan senki másnál nincs a környéken. Aztán hozzáírunk a végösszeghez még párezer dollárt!„

        Ki tudja, talán azok az „egyedi extrák” a házadban, hibának indultak. Hasonlóképp, amit hibának tartasz magadban, a társadban, vagy akár magában a világban, lehet, hogy csak „egyedi extrák”, amik gazdagíthatják az életed, ha nem kizárólag csak rájuk figyelsz.