A nagy rakás ganéj

Kellemetlen dolgok, mint például az, hogy utolsóként végzünk az osztályban, előfordulnak az életben. Mindenkivel. Az egyetlen különbség a boldog és a depressziós ember között, hogy melyik hogyan viszonyul a katasztrófákhoz.

         Képzeld el, hogy egy remek délutánt töltöttél el egy barátoddal a tengerparton. De amikor hazaérsz, egy hatalmas nagy rakás szart találsz az ajtód elé zúdítva. Három dolgot kell tudni erről a rakomány trágyáról:

1 Nem te rendelted. Nem a te hibádból van itt.

2 Nálad ragadt. Senki sem látta, hogy ki borította ide, így senkinek sem tudsz szólni, hogy vigye el.

3 Mocskos és visszataszító, a bűze pedig az egész házadat betölti. Szinte lehetetlenség kibírni.

Ebben a metaforában, a házad előtt álló, nagy rakás ganéj, a nyomasztó élményeket jelenti, amik az életünk során zúdultak a nyakunkba. Csakúgy, mint a kocsirakomány szarról, az életben történő tragédiákról is három dolgot kell megjegyezni:

1 Nem mi rendeltük. Azt kérdezgetjük, „miért pont én?”

2 Nálunk ragadt meg a probléma. Senki, még a legjobb barátaink sem tudják elvinni (bár lehet, megpróbálják).

3 Ez a rettenetes esemény, boldogságunk elpusztítója, a fájdalom az egész életünket áthatja. Szinte lehetetlenség kibírni.

Kétfajtaképpen reagálhatunk, ha egy rakás ganéjjal ragadunk. Az első lehetőség, hogy magunknál hordjuk a szart. Rakunk kicsit a zsebünkbe, egy kicsit a táskánkba, valamennyit a pólónk alá is. Még a nadrágunkba is tömünk egy keveset. Azt tapasztaljuk, hogy amikor trágyát hordunk magunknál, sok barátot vesztünk el! Úgy tűnik, hogy még a legjobb barátok is ritkábban lesznek a közelünkben.

         „Magunkkal hordani a ganéjt” metafora a depresszióba esésre, borúlátásra és haragra. Ez egy természetes válasz a szerencsétlenségekre. De sok barátot is vesztünk, mert az is természetes és megérthető, hogy mások sem szeretnek körülöttünk lenni, amikor túlzottan lehangoltak vagyunk. Ráadásul, a kupac gané sem lesz kevesebb, csak a szaga lesz rosszabb, ahogy érlelődik.

      Szerencsére, van más mód! Ha leborítanak hozzánk egy rakomány ganéjt, sóhajtunk egy nagyot, és munkához látunk. Elővesszük a talicskát, a vasvillát és a lapátot. Belapátoljuk a trágyát a taligába, hátratoljuk a ház mögé, és beássuk a kertbe. Fárasztó és nehéz munka ez, de tudjuk, hogy nincs más lehetőség. Néha van, hogy csak egy féltalicskányit haladunk egy nap. A problémát próbáljuk orvosolni, ahelyett, hogy depressziósra panaszkodnánk magunkat. Napról napra ássuk be a ganét. Napról napra lesz kisebb a kupac. Van, hogy évekbe is belekerül, de el fog jönni a nap, amikor azt látjuk, hogy a trágya a házunk elől mind eltűnt! Ráadásul, otthonunk egy másik szegletében csoda történt! A kertünkben lévő virágok, mindenütt millió színben pompáznak. Illatuk belengi az egész utcát, így a szomszédok és az arra járók is boldogan gyönyörködhetnek bennük. A középen álló gyümölcsfa pedig már elhajlik, annyi rajta a termés. A gyümölcse olyan édes; még csak hasonlót sem vásárolhatsz sehol! Annyi van belőle, hogy megoszthatjuk szomszédjainkkal is. Még a járókelőknek is jut egy finom falat a csodagyümölcsből.

         „Beásni a szart” metafora, hogy az élet tragédiáira, mint termékeny táptalajra tekintsünk. Ez egy olyan feladat, amit egyedül kell elvégeznünk: itt senki sem segíthet nekünk. De ahogy beássuk szívünk kertjébe, napról napra, a kupacnyi fájdalmunk enyhül. Lehet, hogy évekig eltart, de igenis eljön a reggel, amikor nem maradt több fájdalom életünkben, és szívünkben csoda történt! A kedvesség virágai ragyognak mindenfelé, és a szeretet illata belengi egész utcánkat, a szomszédinktól kezdve, rokonságunkon át, az arra sétálókig mindenkit. Ekkor bölcsességfánk meghajol előttünk, bővelkedve édes bepillantásokkal az élet működésébe. Szabadon megosztjuk a finom termést, még a járókelőkkel is, anélkül, hogy valaha is terveztük volna.

        Ha átestünk a tragédián, megtanultuk a leckét és ápoltuk kertünket, akkor karolhatjuk át a másikat, nagy szerencsétlenségében, és mondhatjuk neki gyengéden, „Tudom.” És érezni fogják, hogy igazán megértjük. Mi is átérezzük. Megmutatjuk a talicskát, a villát és a lapátot, és végtelen bátorítással nyújtunk. Ha még soha azelőtt nem neveltünk saját kertet, ezt nem tudjuk megtenni.

         Sok szerzetest ismertem, akik szakértők voltak meditáció terén, békések, összeszedettek és higgadtak voltak sorscsapások alatt is. De csak néhány vált nagy tanítóvá. Gyakran tűnődtem, hogy miért.

        Olybá tűnik számomra, hogy azon a szerzetesek, akik viszonylag könnyű életet éltek, akiknek csak kevés trágyájuk volt beásni, azok nem lettek tanítók. Szerzetesek, akik hatalmas nehézségeken mentek át, csöndben beásták őket és gazdag kertet varázsoltak, ők lettek a nagy mesterek! Mindannyik bölcs, higgadt és kegyes volt; de akinek több gané jutott, többet is tudott a világgal megosztani. Tanítómnak, Ácsán Cshá-nak, aki számomra a tanárok leg-legjét jelentette, bizonyára egy egész teherszállító vállalat állt sorban szarral az ajtajánál, élete korai szakaszában.

        A történet tanulsága talán annyi, ha a világ szolgálatára kívánsz válni, ha a könyörületesség útjára szeretnél lépni, akkor a következő alkalommal, mikor az életedben tragédia ér, csak annyit mondj, „Juhúú! Még több minőségi termőtalaj a kertembe!”