A fájdalomtól való félelem

A félelem a fájdalom fő alkotóeleme. Emiatt szenvedünk a fájdalomtól. Ha elveszed belőle a félelmet, csak az érzés marad. Az 1970-es évek közepén, egy szegény és elszigetelt erdei kolostorban, észak-kelet Tájföldön, szörnyű fogfájásom lett. Nem volt fogorvos, akihez mehetnék, sem egy telefon, vagy egyáltalán áram. Még aszpirinünk vagy paracetamolunk sem volt a házi patikás dobozunkban. Az erdei szerzetesektől elvárják, hogy sokat tűrjenek.

         Késő éjszakára, ahogy az a betegségekkel gyakran előfordul, a fogfájásom folyamatosan rosszabb és rosszabb lett. Elég szívós szerzetesnek tartottam magamat, de ez a sajgás próbára tette minden erőmet. Szám egyik oldala tömör fájdalom volt. Messze a legdurvább fogfájás, amit valaha átéltem, és azóta sem tapasztaltam hasonlót. Próbáltam elmenekülni a fájdalom elől, úgy, hogy a légzésemen meditáltam. Megtanultam a levegővételemre koncentrálni, amikor a szúnyogok harapdáltak; néha negyvenet is megszámoltam a testemen egyszerre, de felül tudtam kerekedni az egyik érzésen, azzal, hogy a másikra fókuszáltam. De ez a fájdalom rendkívüli volt. Megtöltöttem az elmém a légzés érzetével, de csak két-három másodpercre, aztán a fájdalom berúgta elmém bezárt ajtaját, és tombolva tört újra elő.

         Felkeltem, kimentem a szabadba és megpróbálkoztam a sétáló meditációval. Rövidesen azzal is felhagytam. Nem „sétáló” meditáltam, inkább „rohangáló” meditáltam. Képtelen voltam lassan járni. A fájdalom irányított: futnom kellett. Csak épp nem volt hova. Gyötrelem volt. Kezdtem beleőrülni.

         Visszaszaladtam a kunyhómba, leültem és elkezdtem imádkozni. Úgy tartják, a Buddhista énekeknek természetfeletti erejük van. Szerencsét hoznak, elriasztják a veszélyes állatokat, kigyógyítanak a betegségből és a fájdalomból – legalább is ezt mondják. Nem hittem benne. Engem tudósnak képeztek. A varázsima pusztán hókuszpókusz a hiszékenyeknek. Szóval el is kezdtem imádkozni, az ésszerűség határán túli reményben, hogy mégis hatni fog. El voltam keseredve. De nem sokára ezt is abba kellett hagyjam. Észrevettem, hogy kiabálva, üvöltve darálom a szavakat. Nagyon késő volt, és féltem, hogy felébresztem a többi szerzetest. Ahogy a strófákat ordítottam, azzal akár egy egész falut felébreszthettem volna, több kilométerre innen! A fájdalom ereje nem engedett rendesen imádkozni.

         Egyedül voltam, több ezer mérföldre szülőhazámtól, egy elszigetelt dzsungelben, lehetőségek nélkül, kibírhatatlan fájdalomban, ami elől nem volt menekvés. Mindent kipróbáltam, amit csak tudtam, mindent. Nem bírtam így tovább. Ilyen érzés volt.

         Egy pillanatnyi teljes kétségbeesés, mint ez is, ajtókat nyithat a bölcsességhez, ajtókat, amiket soha nem láttunk mindennapi életünk során. Számomra is megjelent egy ilyen kapu, és be is léptem rajta. Nem mintha lett volna más választásom.

         Eszembe jutott két rövid szó: „engedd el”. Oly sokszor hallottam már ezeket a szavakat. Sokszor magyaráztam a jelentésüket barátaimnak is. Azt hittem tudtam mit jelentenek: tévedtem. Hajlandó voltam bármit megpróbálni, így elkezdtem engedni, száz százalékig elengedni. Életemben először, tényleg, igazán elengedtem magamat.

         Ami ezután történt, sokkolt. A szörnyű fájdalom azon nyomban eltűnt. A helyét a legkellemesebb öröm váltotta fel. A testem szinte beleborzongott az egymást követő boldogság áradatokba. Az elmém mély nyugalomba került, oly mozdulatlan, oly fenséges nyugalomba. Könnyedén, erőlködés nélkül meditáltam. Meditációm végeztével, a kora reggeli órákban, lefeküdtem, hogy egy kicsit pihenjek. Az igazak álmát aludtam, mélyen, nyugodtan. Mikor a szerzetesi kötelességeim idejére felébredtem, feltűnt, hogy fáj a fogam. De az semmiség volt a tegnap estihez képest.