Nyisd ki szíved ajtaját

Pár évszázaddal ezelőtt, egy dzsungelbéli barlangban, valahol Ázsiában, volt hét szerzetes és az előbb leírt, feltétel nélküli szereteten meditáltak. Volt köztük egy főszerzetes, a testvére és a legjobb barátja. A negyedik a főszerzetes ellensége volt: egyszerűen képtelenek voltak kijönni egymással. Az ötödik, egy nagyon öreg szerzetes, annyira sok évet megélt már, hogy várható volt, bármikor meghal. A hatodik betegeskedett – de annyira, hogy róla is úgy sejtették, bármikor eltávozhat az élők sorából. Az utolsó a hétből pedig egy hasznavehetetlen, kuka szerzetes volt. Mindig elbóbiskolt és horkolt, amikor meditálnia kellett volna, képtelen volt megjegyezni az imákat, és amit tudott, azt is csak hamisan. A ruháit sem bírta rendesen magán tartani. Testvérei mégis elviselték, és köszönetüket fejezték ki, amiért folyamatosan türelemre tanítja őket.

           Egy nap azonban egy tucat bandita is rálelt a barlangra. Elszigetelt és nehezen megközelíthető volt, ezért el akarták foglalni rejtekhelynek. Úgy döntöttek, hogy megölik a szerzeteseket. Szerencsére a főszerzetesnek nagyon meggyőző beszélőkéje volt. Sikerült elérnie – bár nem tudom, hogy hogyan csinálta – hogy a banditák szabadon engedjék őket, egy kivételével, akit figyelmeztetésképpen megölnek, hogy a többi biztosan tartsa a száját a barlang hollétéről. Ennyit tudott kialkudni. A főszerzetes kapott pár percet, hogy meghozza a szörnyűséges döntést, hogy kit áldozzanak fel a többiekért.

          Amikor közönség előtt mondom el ezt a történetet, mindig megállok és megkérdem a hallgatókat, „nos, mit gondoltok, kit választott a főszerzetes?” Ez azért is hasznos, mert így a hallgatóság elaludni készülő része kicsit feleszmél, akik meg alszanak, azokat felkelti a hirtelen csend. Újra elismétlem, hogy volt a főszerzetes, a testvére, a legjobb barátja, az ellensége, az aggastyán és a betegeskedő (mindketten a halálukon), és a hasznavehetetlen szerzetes. Te kit választanál?

        Páran az ellenséget mondják. „Nem” válaszolom.

        „A testvérét?”

        „Rossz válasz.”

        A hasznavehetetlen szerzetest is mindig van, aki megemlíti – milyen könyörtelenek vagyunk néha! Miután kiszórakoztam magamat, elárulom a megfejtést: a főszerzetes képtelen volt a választásra.

         Öccse iránti szeretete ugyanolyan volt, se nem erősebb, se nem csekélyebb, mint a legjobb barátja iránti szeretete – ami pont akkora volt, mint az ellensége, az idős, a beteg szerzetes és még a jó öreg kenyérpusztító iránt érzett szeretete is. Tökélyre vitte eme szavak jelentését: szívem ajtaja mindig nyitva áll előttetek, légy bárki, tégy bármit.

         Az ő szíve valóban tárva-nyitva állt mindenkinek, feltétel nélküli, különbséget nem tevő, szabadon szárnyaló szeretet. És ami a leg-szívbemarkolóbb, hogy olyannyira szerette önmagát is, mint a társait. Szíve ajtaja a saját maga előtt is nyitva volt. Ezért nem tudott választani sem maga, sem a többiek közül.

Emlékeztetni szoktam hallgatóságom keresztény tagjait, hogy a könyvük azt mondja, „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Ne jobban, mint magadat és ne is kevésbé, hanem ugyanannyira. Azaz úgy tekintsenek másokra, mint ahogy tennék azt saját magukkal, és fordítva.

Miért van az, hogy a közönségem többsége mégis arra gondolt, hogy a főszerzetes a saját halálát választotta? Miért van, hogy a mi kultúránkban mindig feláldozzuk magunkat mások számára, és ezt jónak tartjuk? Miért van, hogy magunkkal nagyobbak elvárásaink, kritikusabbak és bírálóbbak vagyunk, mint bárki mással szemben? Egy és ugyanazon okból: még nem tanultuk meg szeretni önmagunkat. Ha nehéznek is találod azt mondani valakinek, hogy „bármit is tegyél, szívem ajtaja mindig nyitva áll előtted” az az akadály eltörpül amellett, mint amikor magadnak mondod, „Én. Akihez a legközelebb voltam, amióta csak az eszemet tudom. Saját magam. Szívem ajtaja az én számomra is nyitva áll. Minden, ami én vagyok, mindegy, hogy bármit is tettem. Gyere be!”

Ezt értem magunk iránti szeretet alatt: a megbocsájtást. Szabadulni a bűntudat börtönéből; megbékélni magunkkal. És ha elég bátor vagy ahhoz, hogy elmondd ezeket a szavakat magadnak, őszintén, saját belső világod magányában, akkor te is pozitívan és nem negatívan fogsz fejlődni, hogy megfelelhess ennek a nagyszerű szeretetnek. Egy napon, mindannyinknak meg kell ezt lépnie, becsületesen, tisztességesen. Ha sikerült, olyan lesz, mintha egy megtagadott részünk, ami hosszú ideje kint, a hidegben élt, végre hazatérne. Újraegyesítettnek, egésznek érezzük magunkat, és megengedjük magunknak, hogy boldogok lehessünk. Csak ekkor tudhatjuk igazán, hogy milyen érzés igazán szeretni valakit, se jobban, se kevésbé. 

Kérlek, jegyezd meg, hogy nem kell tökéletesnek, hibátlannak lenned ahhoz, hogy így tudd szeretni magadat. Ha a tökéletességre vársz, soha nem jön el. Ki kell, hogy nyissuk szívünk ajtaját a magunk számára is, bármit is tettünk. Ha bent vagyunk, akkor válunk tökéletessé. Gyakran megkérdik tőlem, hogy mi történt a hét szerzetessel, miután a vezetőjük elmondta a banditáknak, hogy képtelen a választásra.

      A történetből, ahogy azt én hallottam több évvel ezelőtt, nem derült ki: véget ért ott, ahol én abbahagytam. De én tudom, hogy hogyan folytatódott; kitaláltam, hogy mi következhetett. Amikor a főszerzetes elmagyarázta a banditáknak, hogy miért volt képtelen választani önmaga és a társai között, és mesélt a szeretetről és megbocsájtásról, úgy ahogy azt én most itt tettem, az a rablókat annyira lenyűgözte és meghatotta, hogy nem csupán az életükön könyörültek meg, hanem maguk is szerzetesnek álltak!