Románc

Amikor fülig szerelmesek vagyunk, csak a ’jó téglák’ tűnnek fel partnerünk falában. Csak azokat akarjuk meglátni és azokat is látjuk csak meg. Struccpolitikát folytatunk. Később aztán a vállóügyvédnél, már csak a rossz téglákat látjuk. Átsiklunk azok felett a tulajdonságok felett is, amik jóvátehetnék az egészet. Nem akarjuk látni, így hát nem is látjuk meg őket. Megint nem ismerjük el az igazságot.

           Hogy lehet az, hogy Ámor nyila mindig rosszul megvilágított szórakozóhelyeken, meghitt, gyertyafényes vacsorákon, esetleg holdfényes éjszakákon találja el az embert? Azért, mert ilyenkor nem látszanak a mitesszerek meg a rossz fogak. Gyertyafénynél a képzeletünk szabadon szárnyalhat arról, hogy a velünk szemben ülő hölgy, valójában szupermodell, vagy, hogy a férfi szakasztott filmcsillag.

Szeretünk fantáziálni, és fantáziálunk, hogy tudjunk szeretni. Legalább most már tudjuk, hogy mit is csinálunk.

         A szerzeteseket nem érdekli a gyertyafényes romantikázás. Szívesebben kapcsolják fel a lámpát, és világítanak rá az igazságra. Ha álmodozni akarsz, távolról kerüld el a kolostorokat! Elsőéves szerzetesként egy kocsi hátuljában, észak-kelet Tájföldön, két másik nyugati szerzetessel és a tanárommal, Ácsán Cshá-val utaztam, aki az anyósülésen ült. Ácsán Cshá hirtelen hátrafordult és rászegezte tekintetét a mellettem csücsülő, fiatal amerikai újoncra, aztán mondott valamit táj-nyelven. A velünk utazó harmadik, nyugati szerzetesnek folyékony volt a táj-szólása, így fordította is: „Ácsán Cshá azt mondja, hogy a Los Angelesben hagyott barátnőd jár az eszedben.”

        Az amerikai kopasznak igencsak leesett az álla. Ácsán Cshá a gondolataiban olvasott – méghozzá pontosan. Ácsán Cshá csak mosolygott, majd tovább fordították szavait: „Ne aggódj! Ezen könnyen segíthetünk. A követező alkalommal, amikor írsz neki, kérd meg, hogy küldjön valami nagyon személyeset, valami igazán bensőségeset, amit aztán mindig elővehetsz, ha hiányzik, hogy emlékeztessen rá!”

           „Szabad ilyet egy szerzetesnek?” kérdezte meglepve az újonc.

           „Hogyne.” mondta Ácsán Cshá.

           Talán a szerzetesek mégis konyítanak valamit a romantikához.

         Amit Ácsán Cshá eztán mondott, több percbe került lefordítani. Várnunk kellett a tolmácsunkra, hogy összeszedje magát.

      „Ácsán Cshá azt mondja…” komoly erőfeszítésébe került, hogy könnyeivel küszködve befejezze mondatát. „Ácsán Cshá azt mondja, hogy kérd meg, küldjön egy üveggel a saját ürülékéből. Így bármikor, amikor hiányozni kezd, előveheted az üveget és kinyithatod!”

Hát mi ez, ha nem személyes tulajdon? Amikor szerelmet vallunk kedvesünknek, nem azt mondjuk, hogy mindent imádunk bennük? Ugyanez a tanács adható, ha egy nővér hiányolja a fiúját.

Ahogy mondtam, ha romantikára vágysz, inkább maradj távol a kolostorunktól!