A kutya, aki a legvégén nevetett

   Első szerzetesi évem Thaiföldön egybeesett a Vietnámi Háború utolsó évével. Ácsán Cshá kolostorához közel feküdt Ubon városa, ahol amerikai légi bázis is volt. Ácsán Cshá nagy élvezettel osztotta meg velünk a következő történetet arról, hogyan kezeljük a sértegetést.

   Egy amerikai katona riksán utazott a bázisról a városba. A város határánál elhaladtak egy útszéli ivó előtt, ahol a riksás néhány cimborája már eléggé részeg volt.

 - Hé! – kiabáltak oda thaiul. – Hova viszed azt a koszos kutyát? – Nagyot nevetett, az amerikai katonára mutogatva.

   Egy pillanatra a sofőr megriadt. A katona igen nagytermetű volt, és Thaiföldön „koszos kutyának” hívni valakit elkerülhetetlen bunyót jelentett. De a katona csak csendben bámult, a csodás tájat szemlélve. Nyilván nem értett thaiul.

   A sofőr úgy döntött hát, hogy jó mókát csinál az amerikaiból, és visszakiabált:

 - Viszem ezt a koszos kutyát és behajítom a Hold folyóba, hogy megfürödjön végre a büdös korcs!

   A sofőr és részeg haverjai is röhögtek, a katona mozdulatlan maradt.

   Mikor megérkeztek a megadott címhez, a kocsis nyújtotta markát a menetdíjért, de az amerikai katona kezdett csendesen elsétálni.

   A riksás felindultan utána kiáltott tördelt, de kivehető angolsággal:

 - Hé! Uram! Maga fizet nekem dollár!

Erre a hatalmas amerikai katona nyugodtan hátrafordult, és folyékony thai nyelven válaszolt:

 - A kutyáknak nincs pénzük.