Kellemes Húsvéti Ünnepeket!

Valaki - Irimiás Balázs

Keresztposzt a BuddhaPest blogról:

Irimiás Balázs építész vezeti Kőrösi Csoma Sándor zanglai kolostorszobájának felújítását. Portréműsor róla és a projektről:

Melyik szabadság áll hozzád közelebb?

Egyszer két nagy tudású thaiföldi szerzetest meghívott a támogatójuk a saját házába egy közös reggelire.

A szobában, ahol vendéglátójukra vártak, volt egy csodaszép akvárium, benne számtalan különféle hallal. A fiatalabb szerzetes megjegyezte, hogy a halak akváriumban való tartása ellenkezik a buddhista könyörületesség elvével, hiszen olyan, mintha a halakat bebörtönözték volna. Mégis mi bűnt követtek el, hogy egy üvegfalú börtönbe zárták őket?! Szabadon kellene úszkálniuk a tavakban és folyókban, ahol oda mehetnek, ahova csak szeretnének...

A másik szerzetes nem értett egyet Azt elismerte, hogy ezek a halak nem követhették szabadon a vágyaikat, de ugyanakkor az akváriumi élet számtalan veszélytől megóvja őket. Ezután felsorolta, hogy így mi mindentől szabadulnak meg a halak:

1. Láttál már valaha olyan horgászt, aki egy akváriumban próbált meg horgászni? Ugye nem? A halak tehát szabadok a horgászok jelentette veszélytől.
   Képzeld csak el, milyen lehet a szabadban: amikor egy kövér, ínycsiklandozó gilisztát látnak a vízben lebegni, soha nem tudhatják, hogy biztonságos-e megenni. Kétségtelen, hogy számos barátjukat és ismerősüket látták már rákapni egy elsőre finomnak tűnő gilisztára, majd pillanatok alatt eltűnni felfelé örökre... A vadon élő halak számára az étkezés ijesztő, veszélyes, ráadásul gyakran tragédiába torkollik. Egy vacsora lelki megpróbáltatásokat okoz. Az összes vadon élő hal krónikus gyomorfájdalmaktól szenvedhet, amit a vacsoraszerzés körül kialakult félelem okozhat; a paranoiásabb egyedek pedig elképzelhető, hogy egyszerűen csak éhen halnak. A vadon élő halak valószínűleg egytől-egyig pszichológiai esetek lehetnek. Ettől a veszélytől nem kell tartaniuk az akváriumban élő társaiknak.
2. A vadon élő halaknak attól is aggódniuk kell, hogy esetleg egy nagyobb hal megeszi őket. Manapság nem úgy megy ám, hogy "hát majd akkor az éjjel felúszok a patakon, mert akkor úgyis biztonságos!". Ugyanakkor egyetlen haltulaj sem rakna (legalábbis szándékosan) olyan halat az akváriumba, ami megeszi a többit. Tehát az akváriumban élő halak szabadok a kannibál halak hordozta veszélyektől.
3. A természet rendje szerint néha megesik, hogy a vadon élő halak bizony táplálék nélkül maradnak. De az akváriumban élő társaik gyakorlatilag egy étterem mellett laknak: A pincér naponta kétszer házhoz viszi a menüt. Ez pedig még a pizzafutárnál is jobb dolog, hiszen nem kell fizetni. Tehát az akvárium halai szabadok az éhség érzésétől.
4. Az évszakok változása során a tavak és a folyók gyakran ki vannak téve extrém időjárási körülményeknek. Télen annyira hideg lehet, hogy akár be is fagyhatnak, míg nyáron annyira meleg, hogy akár ki is száradhatnak. Az akvárium halai azonban egész évben élvezhetik a légkondicionált lakosztály kényelmét. Az akvárium halai tehát szabadok a hideg és a forróság veszélyeitől.
5. A természetben ha egy hal megbetegszik, nincs aki elláthatná. Az akvárium azonban ingyenes orvosi ellátást biztosít: A tulajdonos házhoz hívja a haldoktort; még csak be sem kell menni a klinikára. Az akvárium halai tehát szabadok attól a veszélytől, hogy megbetegszenek, és nincs, aki segítsen.

A második - és egyben idősebb - szerzetes végül összefoglalta álláspontját: számos előnye van az akváriumi létnek. Igaz, a halk nem mehetnek oda, ahova csak szeretnének, de számos veszély és kényelmetlenség elkerüli őket cserébe.
Az idősebb szerzetes azután elmagyarázta, hogy valahogy így van ez azokkal az emberekkel is, akik erényes életet élnek: igaz, nem tehetnek meg bármit, amit csak akarnak, de így számos veszélytől és kellemetlenségtől óvják meg saját magukat.
Te melyik szabadságot választanád?

A szabadság két fajtája

Világunkban kétféle szabadság létezik: a vágyak szabadság a vágyaktól való szabadság.

A modern nyugati kultúra csak az elsőt ismeri: a vágyak szabadságát. Olyan szinten nagyra értékelik és tisztelik, hogy szinte minden alkotmányban megjelenik az emberi jogok közt felsorolva.

Akár azt is mondhatnánk, hogy a legtöbb nyugati demokrácia azon alapszik, hogy megvédje lakosainak azt a szabadságát, hogy felismerjék és követhessék vágyaikat. Érdemes megfigyelni, hogy ezekben az országokban az emberek jellemzően nem érzik jól magukat...

A másik szabadságot csak néhány vallási közösségben értékelik. Egészen pontosan a vágyak nélküli élet szabadságát. Érdemes megfigyelni, hogy az ilyen - rendszerint korlátozó - közösségekben, mint amilyen például az én kolostorom is, az emberek szabadnak érzik magukat.

Talán így korrekt!

Gyakran levertségünkben, arra gondolunk: „Ez nem fair! Miért pont én?” Megkönnyítené egy kicsit a dolgokat, ha az élet igazságosabb lenne.

         Egy középkorú fogoly, a börtönben tartott meditációs csoportom egyik tagja, beszélni kívánt velem az óra után. Már jó pár hónapja látogatta az előadásokat és sikerült egész jól megismernem.

         „Brahm,” mondta, „azt akartam, hogy tudd, nem én követtem el a bűntényt, amiért lecsuktak. Ártatlan voltam. Tudom, hogy a legtöbb sittes ugyanezt mondaná, és hazudnának, de én igazat beszélek. Nem hazudnék neked Brahm, neked nem!” Hittem neki. A körülmények és a viselkedése meggyőzött arról, hogy az igazat mondta. Elkezdtem azon töprengeni, hogy mennyire tisztességtelen is ez és hogy hogyan tudnám orvosolni ezt az igazságtalanságot. De félbeszakította a gondolataimat.

         Sunyin mosollyal folytatta, „De Brahm, annyi más bűntényért nem kaptak el, azt hiszem, talán így korrekt!”

        Majd megszakadtam a nevetéstől! A vén csirkefogó megértette a karma törvényét, még jobban, mint néhány szerzetes, akit ismertem.

         Milyen gyakran követünk el „bűncselekményt”, valamilyen bántó, rosszindulatú tettet, úgy, hogy nem kell szenvednünk érte? Mondjuk e valaha, hogy „Ez nem fair! Miért nem kaptak el?”

         Ha bármiféle látható ok nélkül kell szenvednünk, így morgolódunk, „Ez nem fair! Miért én?” Talán mégis fair. Mint a rabnál a történetemben, talán annyi sok másik „bűntettünk” volt, amit megúsztunk, hogy az élet végül mégiscsak fair.

A jó szemétládák

Munkám része, hogy emberek problémáit hallgatom. Mi szerzetesek megérjük a pénzünket, ugyanis soha nem számítunk fel díjat. Gyakran, mikor hallgatom a bonyolult és kényes problémákat, amibe az emberek keverednek, az irántuk érzett szimpátiám engem is szomorúvá tesz. Hogy kihúzhassak valakit a gödörből, néha nekem is bele kell másznom, hogy elérhessem a kezüket – de sosem felejtek el létrát vinni magammal. A beszélgetés végeztével megint olyan derült vagyok, amilyen mindig. Kiképzésemnek hála, tanácsadói munkám nem hagy visszhangot maga után.

         Tájföldi tanárom Ácsán Cshá azt mondta, hogy kötelező szemetesként viselkednünk. A szerzeteseknek, főleg a rangidőseknek a kolostorukban kell ülniük, kukán hallgatni az emberek problémáit és fogadni a szemetüket. Házassággal kapcsolatos bajok, nehézségek serdülő gyerekekkel, rossz viszony a rokonokkal, pénzügyi bajok – rengeteget hallunk róluk. Nem értem miért. Mégis mit tudhat egy cölibátusban élő szerzetes a házastársi viszonyokról? Azért hagytuk el a világot, hogy hátrahagyhassuk az effajta szemeteket.  De könyörületességből ülünk és hallgatunk, osztozunk békénkben, és fogadjuk a hulladékot.

         Volt azonban ráadásként egy különleges, alaptanács, amit Ácsán Cshá-tól kaptunk. Azt mondta, legyünk olyan szemetesek, amik alul lyukasok! Befogadjuk az összes szemetet, de mégsem tartunk benn semmit.

         Ezért egy hatékony barát, vagy tanácsadó, olyan, mint egy alul lyukas szemetes, ami sosincs túl tele, hogy egy újabb adag problémát hallgasson meg.

A nagy rakás ganéj

Kellemetlen dolgok, mint például az, hogy utolsóként végzünk az osztályban, előfordulnak az életben. Mindenkivel. Az egyetlen különbség a boldog és a depressziós ember között, hogy melyik hogyan viszonyul a katasztrófákhoz.

         Képzeld el, hogy egy remek délutánt töltöttél el egy barátoddal a tengerparton. De amikor hazaérsz, egy hatalmas nagy rakás szart találsz az ajtód elé zúdítva. Három dolgot kell tudni erről a rakomány trágyáról:

1 Nem te rendelted. Nem a te hibádból van itt.

2 Nálad ragadt. Senki sem látta, hogy ki borította ide, így senkinek sem tudsz szólni, hogy vigye el.

3 Mocskos és visszataszító, a bűze pedig az egész házadat betölti. Szinte lehetetlenség kibírni.

Ebben a metaforában, a házad előtt álló, nagy rakás ganéj, a nyomasztó élményeket jelenti, amik az életünk során zúdultak a nyakunkba. Csakúgy, mint a kocsirakomány szarról, az életben történő tragédiákról is három dolgot kell megjegyezni:

1 Nem mi rendeltük. Azt kérdezgetjük, „miért pont én?”

2 Nálunk ragadt meg a probléma. Senki, még a legjobb barátaink sem tudják elvinni (bár lehet, megpróbálják).

3 Ez a rettenetes esemény, boldogságunk elpusztítója, a fájdalom az egész életünket áthatja. Szinte lehetetlenség kibírni.

Kétfajtaképpen reagálhatunk, ha egy rakás ganéjjal ragadunk. Az első lehetőség, hogy magunknál hordjuk a szart. Rakunk kicsit a zsebünkbe, egy kicsit a táskánkba, valamennyit a pólónk alá is. Még a nadrágunkba is tömünk egy keveset. Azt tapasztaljuk, hogy amikor trágyát hordunk magunknál, sok barátot vesztünk el! Úgy tűnik, hogy még a legjobb barátok is ritkábban lesznek a közelünkben.

         „Magunkkal hordani a ganéjt” metafora a depresszióba esésre, borúlátásra és haragra. Ez egy természetes válasz a szerencsétlenségekre. De sok barátot is vesztünk, mert az is természetes és megérthető, hogy mások sem szeretnek körülöttünk lenni, amikor túlzottan lehangoltak vagyunk. Ráadásul, a kupac gané sem lesz kevesebb, csak a szaga lesz rosszabb, ahogy érlelődik.

      Szerencsére, van más mód! Ha leborítanak hozzánk egy rakomány ganéjt, sóhajtunk egy nagyot, és munkához látunk. Elővesszük a talicskát, a vasvillát és a lapátot. Belapátoljuk a trágyát a taligába, hátratoljuk a ház mögé, és beássuk a kertbe. Fárasztó és nehéz munka ez, de tudjuk, hogy nincs más lehetőség. Néha van, hogy csak egy féltalicskányit haladunk egy nap. A problémát próbáljuk orvosolni, ahelyett, hogy depressziósra panaszkodnánk magunkat. Napról napra ássuk be a ganét. Napról napra lesz kisebb a kupac. Van, hogy évekbe is belekerül, de el fog jönni a nap, amikor azt látjuk, hogy a trágya a házunk elől mind eltűnt! Ráadásul, otthonunk egy másik szegletében csoda történt! A kertünkben lévő virágok, mindenütt millió színben pompáznak. Illatuk belengi az egész utcát, így a szomszédok és az arra járók is boldogan gyönyörködhetnek bennük. A középen álló gyümölcsfa pedig már elhajlik, annyi rajta a termés. A gyümölcse olyan édes; még csak hasonlót sem vásárolhatsz sehol! Annyi van belőle, hogy megoszthatjuk szomszédjainkkal is. Még a járókelőknek is jut egy finom falat a csodagyümölcsből.

         „Beásni a szart” metafora, hogy az élet tragédiáira, mint termékeny táptalajra tekintsünk. Ez egy olyan feladat, amit egyedül kell elvégeznünk: itt senki sem segíthet nekünk. De ahogy beássuk szívünk kertjébe, napról napra, a kupacnyi fájdalmunk enyhül. Lehet, hogy évekig eltart, de igenis eljön a reggel, amikor nem maradt több fájdalom életünkben, és szívünkben csoda történt! A kedvesség virágai ragyognak mindenfelé, és a szeretet illata belengi egész utcánkat, a szomszédinktól kezdve, rokonságunkon át, az arra sétálókig mindenkit. Ekkor bölcsességfánk meghajol előttünk, bővelkedve édes bepillantásokkal az élet működésébe. Szabadon megosztjuk a finom termést, még a járókelőkkel is, anélkül, hogy valaha is terveztük volna.

        Ha átestünk a tragédián, megtanultuk a leckét és ápoltuk kertünket, akkor karolhatjuk át a másikat, nagy szerencsétlenségében, és mondhatjuk neki gyengéden, „Tudom.” És érezni fogják, hogy igazán megértjük. Mi is átérezzük. Megmutatjuk a talicskát, a villát és a lapátot, és végtelen bátorítással nyújtunk. Ha még soha azelőtt nem neveltünk saját kertet, ezt nem tudjuk megtenni.

         Sok szerzetest ismertem, akik szakértők voltak meditáció terén, békések, összeszedettek és higgadtak voltak sorscsapások alatt is. De csak néhány vált nagy tanítóvá. Gyakran tűnődtem, hogy miért.

        Olybá tűnik számomra, hogy azon a szerzetesek, akik viszonylag könnyű életet éltek, akiknek csak kevés trágyájuk volt beásni, azok nem lettek tanítók. Szerzetesek, akik hatalmas nehézségeken mentek át, csöndben beásták őket és gazdag kertet varázsoltak, ők lettek a nagy mesterek! Mindannyik bölcs, higgadt és kegyes volt; de akinek több gané jutott, többet is tudott a világgal megosztani. Tanítómnak, Ácsán Cshá-nak, aki számomra a tanárok leg-legjét jelentette, bizonyára egy egész teherszállító vállalat állt sorban szarral az ajtajánál, élete korai szakaszában.

        A történet tanulsága talán annyi, ha a világ szolgálatára kívánsz válni, ha a könyörületesség útjára szeretnél lépni, akkor a következő alkalommal, mikor az életedben tragédia ér, csak annyit mondj, „Juhúú! Még több minőségi termőtalaj a kertembe!”

A hősies áldozat

Mikor még tanár voltam, felfigyeltem a harmincfős osztályomban egy diákra, aki legutolsóként végzett az év végi témazáró dolgozaton. Látszott, hogy teljesítménye nagyon letörte, így félrehívtam.

         Azt mondtam neki: „Valakinek mindig muszáj, hogy harmincadik legyen, egy harmincfős osztályban. Idén, úgy esett, hogy te voltál az, aki hősiesen feláldozta magát, hogy egyik barátodnak se kelljen szégyenkeznie, amiért leghátul végzett. Ez nagyon kedves tőled, ez egy rendkívül kegyes cselekedet volt, kitűntetést érdemelnél!”

         Mindketten tudtuk, hogy amit mondtam, nevetséges volt, de elmosolyodott. Már nem úgy kezelte a dolgot, mintha vége lett volna a világnak.

         Sokkal jobban teljesített a következő évben, amikor már más volt a soros, hogy meghozza a hősies áldozatot.