A japán Buddhista kolostorok híresek a kertjeikről. Évekkel ezelőtt volt egy japánkert, amire mindenki úgy tekintett, mint a legesleggyönyörűbbre a világon. Utazók messzi földről jöttek, hogy megcsodálhassák páratlan rendezettségét és egyszerűségét.
Egyszer egy öreg szerzetes is ellátogatott ide. Nagyon korán érkezett, csak kicsivel napkelte után. Érdekelte, hogy mi lehet annyira inspiráló ebben a kertben, ezért elbújt egy nagy bokor mögé, ahonnan mindent beláthatott.
Egy fiatal kertész bukkant fel a templom bejáratnál, kezében két vesszőkosárral. Három órán keresztül figyelte ezt a kertgondozó szerzetest, ahogy minden egyes levelet és ágat, ami a kert közepén növő szilvafáról hullott le, összeszed. Minden alkalommal, amikor felvett egy levelet vagy ágat, először megforgatta puha kezében, vizsgálgatta, jól szemügyre vette, és ha megfelelőnek találta, gyengéden belehelyezte az első kosarába. Ha hasznavehetetlennek titulálta, akkor a második, szemetes kosárba dobta. Miután minden egyes ágacskát és levelet összeszedett és különválasztott, kiürítette a szemeteskosarat a templom végénél, majd egy rövid teaszünetet tartott, hogy felkészítse magát a következő, létfontosságú lépésekre.
Kertészünk ezután újabb három órát töltött azzal, hogy figyelmesen, óvatosan, szakképzett mozdulatokkal minden egyes ágat és levelet visszahelyezzen a megfelelő helyre. Ha egy ág elhelyezkedését nem találta tökéletesnek, kicsit megforgatta, vagy arrébb is tette, egészen addig, amíg egy elégedett mosollyal tovább nem lépett a következőhöz. A levelekkel ugyanígy: addig babrált, amíg a legmegfelelőbb alakút és színűt a legmegfelelőbb helyre le nem tette. Az apró részletek iránti figyelme, nagyszerű szín- és formaérzékelése példátlan volt. Senki nem érti ennyire a természetben rejlő szépségeket. Mikor végre elkészült, az egész hely makulátlan volt.
Ekkor az öreg szerzetes előlépett a bokor mögül. Csak úgy virított a cirkuszkerítés-szerű fogsora, annyira vigyorgott. Gratulált az ifjúnak. „Szép munka! Sőt mi több! Nagyon is tiszteletreméltó a munkád! Egész reggel figyeltelek. Szorgalmad minden tiszteletet kiérdemel. És a kerted… Hát, az majdnem tökéletes!”
Az ifjú elsápadt, az egész teste úgy ledermedt, mintha egy skorpió döfte volna meg! Önelégült mosolya nyom nélkül eltűnt. Japánban soha sem lehetünk elég biztosak egy vigyorgó szerzetes mellett!
- "Ho-ho-hogy… hogy… hogy érted?" - habogta. "Hogy érted, hogy… hogy majdnem tökéletes?" - és leborult az öreg lábai elé. "Ó mesterem! Ó tanítóm! Kérlek, szánj meg végtelen irgalmadban! Bizonyos, hogy téged maga a Buddha küldött számomra, hogy megmutasd, milyen is egy tökéletes kert. Taníts, kérlek! Ó bölcsek bölcse! Mutasd meg az utat!"
- "Biztos vagy benne, hogy tudni szeretnéd?" - kérdezte az öreg szerzetes, úgy, hogy még a szeme sem állt jól.
- "Hát persze! Igen! Kérlek mesterem!"
Így hát az öreg odaballagott a kert közepébe. Vén, de még mindig erős kezeivel körbeölelte a zöldellő szilvafát. Aztán angyali kacajjal pokolian megrázta a törzsét! Hullottak mindenfelé a levelek, az ágak, sőt még a kéregdarabok is, az öreg meg csak rázta, csak rázta… Csak akkor hagyta abba, amikor egy újabb szál levél sem hullott már le.
Az ifjú szerzetes elszörnyedt, a kertje romokban hevert! Egész reggeli munkája kárba veszett. Meg tudta volna ölni az öreget. De a vén szerzetes higgadtan körbenézett, hogy megcsodálja munkáját, aztán egy olyan mosollyal, ami mindenki szívét megolvasztaná, így szólt a fiúhoz:„Most már tökéletes a kerted.”
Szép látásmód.
VálaszTörlés