Ha valaki bánt, nem kell minekünk megbüntetni őket. Ha Keresztény vagy,
Muszlim vagy Zsidó, akkor bizonyára úgy hiszed, Isten majd úgyis elintézi, nem?
Ha Buddhisták, Hinduk vagy Szikhek vagyunk, akkor tudnunk kell, hogy a
karma gondoskodik arról, hogy rosszakarónk azt kapja, amit megérdemel. Ha pedig
a pszichoterápia modern vallásának követője vagy, tudod, hogy ellenségeidnek
sok éven át kell drága terápiákra járniuk bűneik miatt! Akkor miért kell pont nekünk
lenni annak, aki „megleckézteti őket”? Bölcsen átgondolva megérthetjük, hogy
nem szükséges, hogy mi legyünk az ítéletvégrehajtók. Mi továbbra is a kötelességünket
teljesítjük a köz javára, amikor felhagyunk haragunkkal és megbocsátva
lenyugszunk.
Két nyugati
szerzetestársam, szóváltásba keveredett egymással. Az egyik szerzetes, amerikai
tengerészgyalogos volt, aki bokorugróként (előretolt gyalogságban) harcolt a
vietnámi háborúban, és súlyosan megsebesült. A másik egy nagyon sikeres
üzletember volt, aki olyan hatalmas összegű pénzre tett szert, hogy
„visszavonult” húszas évei közepére. Két
okos, erős és rendkívül szívós karakter voltak.
A szerzeteseknek nem
szabadna vitázniuk, de ők mégis ezt tették. A szerzeteseknek ökölharcba is
tilos keveredniük, de ők közel jártak hozzá. Szemtől szemben álltak, pattanásig
feszült a helyzet, csak úgy izzott köztük a levegő. A vérre menő szóváltás
közepén, a volt tengerészgyalogos térdre borult aztán kecsesen meghajolt a
megdöbbent ex-üzletember előtt. Majd felnézett és azt mondta, „Sajnálom.
Bocsáss meg.”
Ez egy volt azok közül a
ritka gesztusok közül, amik egyenesen a szívből jönnek, amik mindig spontánok
és bátorítóak, nem pedig előre kiterveltek. Az ilyenek onnan ismerhetőek fel,
hogy közvetlenek és teljesen ellenállhatatlanok.
Az üzletemberből lett
szerzetes zokogni kezdett.
Pár perc múlva, ismét
barátként látták őket együtt sétálni. Na ilyet szabad a szerzeteseknek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése