Ha megértjük, hogy nincs hova mennünk, inkább szembenézünk a problémával,
minthogy elfutnánk előle. A legtöbb gondra létezik gyógyír, csak nem vesszük
észre a megoldást, mert a másik irányba futunk. Az előző történetben, a jacht
motorját megjavították, a két férfi továbbra is legjobb barátok maradtak és
elképesztően jól telt útjuk maradék része – együtt.
Ahogy a mi világunk emberei
egyre közelebb kell, hogy éljenek egymáshoz, muszáj megoldásokat találnunk a
problémáinkra. Nincs hova menekülni. Egyszerűen nem engedhetünk meg nagyobb
viszályokat már.
Az 1970es évek közepétől
végéig, személyesen megtapasztalhattam, hogy milyen módszereket talált a
kormány egy nagyszabású konfliktus kezelésére, egy akkora bajra, ami
demokráciájuk alapjait fenyegette.
Dél-Vietnámban, 1975-ben,
pár nap alatt Laosz és Kambodzsa is a kommunisták kezére került. A nyugati
hatalmaknál elfogadott „Dominó elv” szerint, Tájföld lett volna a következő,
aki elbukik. Ekkor még csak egy fiatal szerzetes voltam észak-kelet Tájföldön. A
kolostor, ahol a legtöbb időt töltöttem, kétszer olyan közel volt Hanoihoz,
mint Bangkokhoz. Azt ajánlották, hogy jelentkezzünk a nagykövetségeinken, ahol
már vártak a menekülési tervek. A legtöbb nyugati kormányt meglepte volna, ha
Tájföld nem bukik el.
Ácsán Cshá akkorra már
egész híres volt és sok magas rangú táj tiszt és vezető táj kormányfő látogatta
meg kolostorában tanácsért és lelkesítésért. Folyékonyan beszéltem már tájul,
és kicsit lao nyelven, így bővebb belelátást nyerhettem a helyzet komolyságába.
A hadsereget és a kormányt kevésbé foglalkoztatták a határaikon kívül
állomásozó Vörös csapatok, mint a nemzetükön belül lévő kommunista aktivisták
és szimpatizánsaik.
Sok zseniális tájföldi
egyetemi tanuló szökött észak-kelet Tájföld dzsungeljeibe, hogy a belföldi,
táj, kommunista gerilla erőket támogassa. A fegyverzetüket, csakúgy, mint a
kiképzésüket, a határon túlról biztosították. A falvak a „rózsaszín” területeken
örömmel látták el őket élelemmel és egyéb felszereléssel, volt helyi támaszuk.
Ominózus veszélyt jelentettek.
A tájföldi haderő és a
kormányzat egy három részből álló stratégiát dolgozott ki megoldásként.
1.
Higgadtság
A hadsereg nem támadta meg a kommunista
támaszpontokat, noha minden katona jól tudta, hogy hol vannak. Mialatt vándorló
szerzetesként éltem 1979-80-ig, hegyeket és dzsungeleket keresve, ahol
magányban meditálhatok, gyakran futottam katonai járőrökbe, akik tanácsokkal
láttak el.
Rámutattak egy hegyre, hogy oda ne
menjek – mert ott vannak a kommunisták. Aztán ráböktek egy másikra, mondván,
hogy az egy jó hely meditálni, mert ott nincsenek. Meg kellett fogadjam a
tanácsaikat. Abban az évben a kommunisták elfogtak és megöltek pár őserdőben
meditáló vándorló szerzetest – miután végeztek a kínzásukkal. Ezt mondták.
2.
Megbocsátás
Ezalatt a veszélyes időszak alatt
végig, feltétel nélküli amnesztia volt hirdetve. Bármikor, ha egy kommunista
lázadó fel kívánt hagyni a nézeteivel, egyszerűen leadhatta a fegyverét és
visszatérhetett a falujába vagy az egyetemére. Valószínűleg megfigyelés alatt
tartották még, de semmilyen büntetést nem róttak ki rá. Voltam Kow Wong
tartomány egyik falujában, pár hónappal azután, hogy a településen kívül,
kommunisták lesből megtámadtak és megöltek egy dzsipnyi táj katonát. A falu
többségében szimpatizált a vörösökkel, de nem vettek részt aktívan a harcokban.
Elmondták, hogy megfenyegették és zaklatták őket, de végül engedték, hogy
szabadon elmenjenek.
3. A probléma gyökerének kezelése
Az évek alatt, új utakat láttam
épülni és régieket beburkolni a vidéken. A falusiak már elvihették a városokba eladni a
terményeiket. Tájföld királya, maga felügyelte és pénzelte több száz öntözőrendszerhez
kötött víztisztító tartály építését, amivel a szegény, észak-keleti gazdák
kétszer arathattak rizst évente. Az elektromosság eljutott a
legtávolabbi faluközösségekbe is, és ezzel együtt jött az iskola és az orvosi
rendelő. Tájföld legszegényebb területeit Bangkok kormánya maga vette
gondozásba, és a falusiak kezdtek relatív jólétben élni.
Egy járőröző táj honvéd a dzsungelben egyszer ezt mesélte nekem:
Nem szükséges lelőni a kommunistákat.
Ők is ugyanolyan táj emberek. Ha találkozom velük a hegyről lefelé jövet, vagy
mikor a falvakba mennek ellátmányért – mert mind tudjuk, hogy kicsodák – csak
megmutatom nekik az új karórámat, vagy engedem, hogy tájföldi zenét
hallgassanak az új rádiómon – aztán nem maradnak többé kommunisták.
Ez volt az ő tapasztalata, és a bajtársaié is.
A tájföldi kommunisták oly
haragban indították felkelésüket a kormánnyal szemben, hogy készen álltak
feláldozni az életüket is. De a kormány oldali visszafogottság megakadályozta,
hogy haragjuk nőhessen. Megbocsátással, az amnesztiával, biztonságos és tisztességes
módjuk nyílt kilépni. A probléma megoldását
az jelentette, hogy fejlesztésekkel a szegény falusiaknak kedveztek. Az emberek
nem látták már értelmét, hogy a kommunistákat támogassák: elégedettek voltak
azzal a kormánnyal, aki épp hatalmon volt. A kommunisták pedig, akik oly
nehézségek közt éltek az őserdővel borított hegyekben, maguk is kételkedni
kezdtek abban, amiben hittek.
Egymás után adták le
fegyvereiket és tértek vissza családjaikhoz, a falvaikba vagy az egyetemekre.
Az 1980as évek elejére, már alig maradt pár lázadó, így a dzsungelseregek
hadvezérei, a kommunisták vezetői, szintén feladták magukat. Emlékszem, volt
egy kiemelt cikk a Bangkok Postban
egy agyafúrt vállalkozóról, aki táj turistákat kalauzolt az őserdőben, hogy
megtekinthessék a mostanra már elhagyatottá vált barlangokat, ahonnan a
kommunisták valaha a nemzetüket fenyegették.
De mi történt a lázadás
vezetőivel? Lehetséges-e ugyanazt a feltétel nélküli amnesztiát biztosítani az
ő számukra is? Nem egészen. Nem lettek megbüntetve, vagy száműzve. Helyette,
fontos és felelősségteljes pozíciókat kaptak a táj kormányon belül, mivel
felismerték a vezetői képességeiket, nagy munkabírásukat, és az embereik iránti
elkötelezettségüket! Micsoda briliáns gesztus. Minek is pazarolnánk el az ilyen
bátor és odaadó fiatalemberek képességeit?
Ez egy igaz történet, amit
még az észak-kelet Tájföldi katonáktól és a falusiaktól hallottam. Olyasvalami,
amit a saját szememmel tapasztaltam. Sajnálatos módon, máshol alig számoltak be
róla.
A könyv írásakor, két férfi
a volt kommunista vezetők közül, továbbra is országát szolgálja, mint
miniszterek a táj kormányban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése