A piramis ereje

   Tizennyolcadik születésnapom után, 1969 nyarán szereztem első élményeimet a trópusi esőerdőkben. Guatemalában, a Yucatán-félszigeten utaztam az ősi maja nép nemrég felfedezett piramisaihoz.

   Akkoriban nehézkes volt utazni. Három vagy négy nap alatt sikerült megtenni azt a pár száz kilométert Guatemalaváros és a Tical néven ismert romos templom-együttes között. Szűk esőerdei folyókon utaztam fel olajos halászcsónakokon, földutakon kanyarogtam lefelé jócskán megpakolt teherautókon bizonytalanul egyensúlyozva, és apró erdei ösvényeken zötykölődtem rozoga riskákon. Távoli, szegény és vad vidék volt.

   Mikor végre megérkeztem a szélesen elterülő romvárosba a templomok és ősi piramisok közé, sem vezetőm sem útikönyvem nem volt, hogy elmesélje az ég felé mutató bámulatos kőből épült műemlékek jelentését. Senki sem volt a közelben. Úgyhogy nekikezdtem felmászni az egyik magas piramisra.

   A tetejére érve hirtelen megértettem ezeknek a piramisoknak a jelentését és spirituális célját.

   Az előző három napon át csakis a dzsungelen keresztül utaztam. Az utak, ösvények és folyók mintha alagutak lettek volna a sűrű növényzeten át. A dzsungel egyhamar tetőt készít mindenfajta út fölé. Nem láttam a láthatárt napok óta. Belegondolva, nem is láttam nagy távolságokat egyáltalán. A dzsungelben voltam.

   A piramis tetején a dzsungel kuszasága fölé kerültem. Nem csak azt láthattam, hogy hol vagyok a térképszerű tájban, hanem elnézhettem minden irányba. Semmi nem volt köztem és a végtelen közt.

   Ott fenn, a világ tetején állva elképzeltem, milyen lehetett egy fiatal majának, aki a dzsungelben született, a dzsungelben nőtt fel, és élte egész életét ott. Magam előtt láttam őt egyfajta szertartásos lelki utazáson, amikor egy bölcs, szent öregember felvezeti a piramis csúcsára, életében először. Mikor a fák fölé emelkedve kibontakozva a dzsungel-világ szétterül előtte, elnéz a területük határain túl a horizonton, hogy mi lehet mögötte, és meglátja a nagyszerű, átölelő ürességet, fölötte és körülötte.

   A piramis tetején, menny és föld között állva nincs ember, dolog vagy szó közte és a végtelen közt, amerre csak elnéz. A szíve együtt rezeg a látvány tökéletes jelentésével. Igazságok bontogatják szirmaikat szívében, és árasztják a megértés illatát. Rájön a helyére a világban, ami az otthona, és meglátja a végtelen, felszabadító ürességet, ami mindent átölel. Az élete rátalál a jelentésére.

  

    Mindnyájunknak biztosítanunk kell magunknak az időt és a lehetőséget, hogy megmásszuk saját lelki piramisunkat magunkban, hogy felülemelkedjünk életünk kusza erdején, még ha csak rövidke időre is. Akkor mi magunk látnánk a helyünket a világban, életünk útját egészében, és bámulhatnánk akadálytalanul a végtelenbe, amerre a szem ellát.