Mi baj a betegséggel?

 Nyilvános beszédeim során gyakran megkérem a közönségemet, hogy emelje fel a kezét, aki volt már beteg. Majdnem mindenki magasba emeli ilyenkor a kezét. (Aki nem, az vagy elaludt, vagy szexuális fantáziákba mélyedt éppen.) Szerintem ez bizonyítja, hogy teljesen normális dolog betegnek lenni. Valójában nagyon is különös lenne, ha időnként nem venne le a lábadról valami nyavalya. Szóval miért mondod ezt a dokinak, mikor elmész a rendelésére: „Doktor úr, valami nincs rendben velem”? Csak az lenne az igazi baj, ha időnként nem betegeskednél. Tehát egy ésszerű ember így szól az orvosához: „Doki, valami okés: megint beteg lettem!”

   Valahányszor rossz dologként éled meg a betegséget, szükségtelen stresszt, sőt bűntudatot halmozol a kellemetlenségek tetejébe.

   A tizenkilencedik században íródott Erehwon című regényében Samuel Butler egy olyan társadalmat mutat nekünk, amiben a betegséget bűncselekményként kezelik, és a betegeket börtönbüntetésre ítélik. Egy emlékezetes részben a vádlott férfit, aki a kikötőben szipogott és tüsszögött, a bíró sorozatos elkövetőnek ítéli. Nem első alkalommal állították elő megfázás miatt. Sőt, mindez az ő hibája: a sok szemét gyorsétteremi kaja, a rendszeres testmozgás kihagyása és a stresszes életvitel eredménye ez. Sokéves börtönre ítélték.

   Hány meg hány emberrel éreztetnek bűntudatot, amikor beteg?

   Egy szerzetestárs sok éve szenvedett egy ismeretlen betegségtől. Napokat, heteket töltött ágyban, erőtlenül még ahhoz is, hogy kisétáljon a szobájából. A kolostor nem sajnált pénzt és erőfeszítést ölni mindenféle orvosi kezelésre, hagyományos és alternatív medicinákra, hogy segítsenek szerencsétlenen, de semmi sem hatott. Volt, hogy jobban érezte magát, kitámolygott egy rövid sétára, és hetekre visszaesett az állapota. Sokszor azt hitték, hogy itt a vég.

   Egy nap a kolostor bölcs apátjának ötlete támadt a helyzetről. Felkereste a beteg szobáját.

   Az ágyhoz kötött szerzetes teljes reménytelenséggel bámult fel az apátra.

 - Azért jöttem ide – kezdte az apát, - hogy kolostorunk valamennyi szerzetese és szerzetesnője, valamint a minket támogató világiak nevében szóljak. Mindezen emberek nevében, akik szeretnek téged és törődnek veled: engedélyt kapsz a halálra. Nem kell meggyógyulnod.

   Ezekre a szavakra a beteg szerzetes elsírta magát. Olyan keményen próbált meggyógyulni. Barátai olyan sokat tettek érte, hogy nem okozhatott nekik csalódást. Kudarcnak érezte saját magát, bűntudattal, hogy nem épül fel. Az apát szavait hallva már nyugodtan lehetett beteg, vagy akár meg is halhatott. Nem kellett küszködnie már, hogy megfeleljen barátai elvárásainak. A megkönnyebbüléstől könnyek szöktek a szemébe.

   Mit gondolsz, mi történt ezután? Hát természetesen azon a napon kezdődött a beteg igazi felépülése.