Beteglátogató

   Hányan kérdezik azt közülünk: „És, hogy érzed ma magadat?”, mikor egy hozzánk közel állót meglátogatunk a kórházban?

   Először is: milyen ostobaság már ez? Nyilván rohadtul érzik magukat, különben nem lennének kórházban, nemde? Mindemellett ez a gyakori köszönés komoly pszichológiai stressznek teszi ki a beteget. Gorombaságnak éreznék elmondani látogatóiknak, hogy valójában szörnyen érzik magukat. Hogyan is okozhatnának csalódást valakinek, aki vette az időt és fáradtságot, hogy meglátogassa őket a kórházban? Most mondják azt őszintén, hogy borzalmasan érzik magukat, olyan szottyantan, mint egy kiszáradt teafilter?!  Szóval kényszerítve érzik magukat, hogy hazudjanak: „Egy kicsit talán már jobban, köszi”. Miközben bűntudatuk van, hogy nem tesznek meg mindent a felgyógyulásért. Sajnos túl sok kórházi látogató teszi még betegebbé a pácienseket!

    Egy ausztrál, tibeti buddhizmushoz tartozó apáca ráktól szenvedett egy perth-i hospice otthonban. Sok-sok éve ismertem már, és gyakran meglátogattam. Egy nap felhívott a kolostorban, kérve, hogy látogassam meg, mivel közel érezte már a véget. Szóval otthagytam csapot-papot, és kerítettem valakit, hogy elvigyen kocsival a petrh-i hospice otthonba, hetven kilométerre. Mikor jelentkeztem az ügyeletes nővérnél, az kifejtette, hogy a tibeti apáca szigorúan megtiltotta bárkinek is a látogatást.

 - De olyan messziről jöttem, csak hogy meglátogassam – mondtam szelíden.

 - Sajnálom – morgott vissza a nővér, - nem akar látogatót, és mindnyájunknak tiszteletben kell ezt tartanunk.

 - De ez nem lehet – tiltakoztam. – Most másfél órája, hogy beszéltem vele telefonon, és kérte, hogy jöjjek ide.

   Az idős nővér áthatóan fixírozott, majd intett, hogy kövessem. Megálltunk az ausztrál apáca ajtaja előtt, ahol is a nővér egy nagy feliratra mutatott, ami az ajtóra volt ragasztva: „Semmiféle látogatót!”

 - Na látja! – szólt a nővér.

   Ahogy megvizsgáltam a feliratot, észrevettem pár apró betűs szót a kiírás alatt: „…kivéve Ácsán Brahm.”

   Szóval bementem.

   Megkérdeztem az apácát, miért tette ki a feliratot, ráadásul ezzel a kivétellel. Elmagyarázta, hogy valahányszor a többi ismerőse vagy családtagja jött látogatóba, olyan szomorúak lettek és nyomorultul érezték magukat, hogy ő maga is rosszabbul érezte magát.

 - Épp elég haldokolni rákos betegen – mondta. – Túl sok még a látogatóim érzelmi problémáival is megküzdeni.

   Azzal folytatta, hogy én voltam az egyetlen, aki emberként kezelte, és nem haldoklóként; akit nem kavart fel őt soványan és leharcoltan látni, de tudott nevetni a viccein, és meg is nevettette. Úgyhogy a következő órában vicceket mondtam neki, ő pedig megtanított, hogyan segíthetek egy baráton a halál küszöbén. Megtanultam tőle, hogy mikor meglátogatsz valakit a kórházban, az emberhez beszélj, és hagyd az orvosokra és nővérekre, hogy a betegséggel foglalkozzanak.

   A hölgy látogatásom után két nappal ment el.