Szegény én, bezzeg ők…

   A frissen avatott szerzetesek élete Thaiföldön nagyon is igazságtalannak tűnt. Az öregebb szerzetesek kapták az étel legjavát, ültek a legpuhább kispárnán, és sosem kellett talicskát tologatniuk. Amíg az én, egyszeri napi eledelem undorító volt, hosszú ceremóniákat kellett végigülnöm a kemény betonpadlón (ami még hepehupás is volt, mivel a falusiak menthetetlenül rosszak voltak az építkezés ezen terén), és időnként nagyon keményen kellett dolgoznom. Szegény én, bezzeg ők…

   Hosszú, kellemetlen órákat töltöttem azzal, hogy panaszaimat igazoljam magamnak. A régi szerzetesek biztos annyira megvilágosodottak már, hogy a jóféle ételt pocséklás nekik adni, így nekem kéne kapnom a legjobb kaját. A régi szerzetesek törökülésben már hosszú éveket ültek a kemény padlón, így biztos megszokhatták már, így nekem kellene megkapnom a puha párnákat. Ezen felül, a régi szerzetesek amúgy is kövérek voltak, szóval „természetes párnázata” van a hátsójuknak. A régi szerzetesek csak utasítanak minket, újonc szerzeteseket a munkára, és sosem fárasztják magukat ilyen nemes cselekedetekkel, szóval hogyan is tudnák megbecsülni a tikkasztó és kemény talicskatologatást? Az építkezések amúgy is mind az ő fejükből pattan ki, tehát nekik kellene elvégezniük a munkát! Szegény én, bezzeg ők…

   Amikor én lettem az öreg szerzetes, akkor én kaptam a legjobb ételt, ülhettem a puha párnán és alig végeztem fizikai munkát. Ennek ellenére azon kaptam magam, hogy irigylem a fiatal szerzeteseket. Nem nekik kellett nyilvánosság előtt beszélniük, vagy hallgatni az emberek bajait egész nap, sem pedig a papírmunkába temetkezniük, órákon át. Semmi felelősségük nem volt, viszont rengeteg idejük maradt önmagukra. Megint hallottam magamat azt mondani: szegény én, bezzeg ők…

   Végül rájöttem, mi a helyzet. Az újonc szerzetesek „újonc szerzetes-szenvedést” jutott. A régi szerzeteseknek „régi szerzetes-szenvedés” az osztályrészük. Amikor régi szerzetes lettem, csak lecserélődött a szenvedésem egyik formája egy másikra.

   Pontosan ugyanez a helyzet azokkal a facér emberekkel, akik irigylik a házasokat, és azokkal a házasokkal, akik irigylik a facérokat. Tudhatnánk már, hogy ahogy megházasodunk, csak lecseréljük a „facér-szenvedést” „házasélet-szenvedésre”. Aztán amikor elválunk, visszacseréljük az egészet. Szegény én, bezzeg ők…

   Amikor szegények vagyunk, irigyeljük a gazdagokat. Ugyanakkor sok dúsgazdag ember irigyli az őszinte barátságot és a felelősség nélküli szabadságot, ami a szegények osztályrésze. A meggazdagodással csak lecseréljük a „szegény ember-szenvedést” „gazdag ember-szenvedésre”. És ez így megy tovább. Szegény én, bezzeg ők…

   Ámítás azt gondolni, hogy ha valaki mássá válsz, boldog leszel. Mássá válni csak annyit tesz, mint lecserélni a szenvedés egyik formáját egy másikra. De amikor elégedett vagy azzal, aki vagy, újonc vagy régi motoros, házas vagy egyedülálló, gazdag vagy szegény, akkor megszabadulsz a szenvedéstől.

  Szegény ők, bezzeg én!