A piramis ereje

   Tizennyolcadik születésnapom után, 1969 nyarán szereztem első élményeimet a trópusi esőerdőkben. Guatemalában, a Yucatán-félszigeten utaztam az ősi maja nép nemrég felfedezett piramisaihoz.

   Akkoriban nehézkes volt utazni. Három vagy négy nap alatt sikerült megtenni azt a pár száz kilométert Guatemalaváros és a Tical néven ismert romos templom-együttes között. Szűk esőerdei folyókon utaztam fel olajos halászcsónakokon, földutakon kanyarogtam lefelé jócskán megpakolt teherautókon bizonytalanul egyensúlyozva, és apró erdei ösvényeken zötykölődtem rozoga riskákon. Távoli, szegény és vad vidék volt.

   Mikor végre megérkeztem a szélesen elterülő romvárosba a templomok és ősi piramisok közé, sem vezetőm sem útikönyvem nem volt, hogy elmesélje az ég felé mutató bámulatos kőből épült műemlékek jelentését. Senki sem volt a közelben. Úgyhogy nekikezdtem felmászni az egyik magas piramisra.

   A tetejére érve hirtelen megértettem ezeknek a piramisoknak a jelentését és spirituális célját.

   Az előző három napon át csakis a dzsungelen keresztül utaztam. Az utak, ösvények és folyók mintha alagutak lettek volna a sűrű növényzeten át. A dzsungel egyhamar tetőt készít mindenfajta út fölé. Nem láttam a láthatárt napok óta. Belegondolva, nem is láttam nagy távolságokat egyáltalán. A dzsungelben voltam.

   A piramis tetején a dzsungel kuszasága fölé kerültem. Nem csak azt láthattam, hogy hol vagyok a térképszerű tájban, hanem elnézhettem minden irányba. Semmi nem volt köztem és a végtelen közt.

   Ott fenn, a világ tetején állva elképzeltem, milyen lehetett egy fiatal majának, aki a dzsungelben született, a dzsungelben nőtt fel, és élte egész életét ott. Magam előtt láttam őt egyfajta szertartásos lelki utazáson, amikor egy bölcs, szent öregember felvezeti a piramis csúcsára, életében először. Mikor a fák fölé emelkedve kibontakozva a dzsungel-világ szétterül előtte, elnéz a területük határain túl a horizonton, hogy mi lehet mögötte, és meglátja a nagyszerű, átölelő ürességet, fölötte és körülötte.

   A piramis tetején, menny és föld között állva nincs ember, dolog vagy szó közte és a végtelen közt, amerre csak elnéz. A szíve együtt rezeg a látvány tökéletes jelentésével. Igazságok bontogatják szirmaikat szívében, és árasztják a megértés illatát. Rájön a helyére a világban, ami az otthona, és meglátja a végtelen, felszabadító ürességet, ami mindent átölel. Az élete rátalál a jelentésére.

  

    Mindnyájunknak biztosítanunk kell magunknak az időt és a lehetőséget, hogy megmásszuk saját lelki piramisunkat magunkban, hogy felülemelkedjünk életünk kusza erdején, még ha csak rövidke időre is. Akkor mi magunk látnánk a helyünket a világban, életünk útját egészében, és bámulhatnánk akadálytalanul a végtelenbe, amerre a szem ellát.

Mit takar egy név?

   Mikor a mi rendünkben buddhista pappá válik valaki, új nevet kap. Az én papi nevem „Brahmavamso”, ami oly hosszú, hogy általában csak a „Brahm” rövidítéssel élek. Mostanra már mindenki így szólít, kivéve édesanyámat. Ő még mindig Peternek hív, és én kiállok emellett is.

    Egy telefonbeszélgetés során, melyben egy több vallást is érintő szertartásra invitáltak, megkértek, hogy betűzzem a nevemet. Így válaszoltam:

B mint Buddhista

R mint Római Katolikus

A mint Anglikán

H mint Hindu

M mint Muszlim

Olyan pozitív választ kaptam erre, hogy azóta rendszeresen így betűzöm a nevemet, mert ezt is jelenti valójában.

A leggyönyörűbb hang

     Egy tanulatlan öregember életében először járt a városban. Egy eldugott hegyi falucskában nőtt fel, nevelte fel gyermekeit kemény munkával, és most első látogatását tette gyermekei modern otthonában.

   Egy napon, miközben körbevezették és mutogatták neki a várost, az öregember fülét zaj ütötte meg. Soha azelőtt nem hallott ilyen otromba hangot csendes hegyi falujában és ragaszkodott hozzá, hogy megtalálja a forrását. A csikorgó hangot követve egy házikó hátsó szobájába érkezett, ahol egy kisfiú gyakorolt hegedűjén.

   Nyííírkk! Krrríkk! – nyögte a disszonáns hangokat a hegedű.

   Miután megtudta fiától, hogy a hangszert „hegedűnek” hívják úgy döntött, hogy sohasem akar ilyen borzalmas zsivajt hallani.

   Másnap a város egy másik részében járva az öregember olyan hangot hallott, amik szinte cirógatták megfáradt füleit. Sohasem hallott ilyen elbűvölőt a hegyek között, így ennek a forrását is eltökélten kereste. Az elragadó zenét követve eljutott egy ház elülső szobájába ahol egy idős hölgy, egy igazi mester adott elő hegedűn egy szonátát.

   Abban a pillanatban az öregember rájött tévedésére. Az előző nap hallott szörnyűség sem a hegedű, sem a kisfiú hibája nem volt. Csupán a fiatal embernek még meg kellett tanulnia kezelni hangszerét.

   Az egyszerű emberek bölcsességével a vallást is ehhez hasonlónak találta az öregember. Amikor egy vakbuzgó vallásos emberrel találkozunk, aki viszályt szít hittételeivel, nem helyes a vallást hibáztatni. Csak arról van szó, hogy a tanítványnak meg kell még tanulnia helyesen használnia vallását. Mikor egy igazi szenttel találkozunk, vallásának mesterével, az olyan kiváló alkalom, ami vallástól függetlenül évekig felemelően hat ránk.

   …de itt nem ér még véget az öregember és a hegedű története!

Harmadik nap egy másik sarkán a városnak, az öregember olyan hangot hallott, ami túlszárnyalta még a hegedűművész hölgy játékának szépségét és tisztaságát. Mit gondolsz, mi volt az?

   Csodásabb hang volt az a hegyi folyam zúgásánál, az őszi szél zörgésénél, ahogy átfúj az erdőn, vagy a hegyi madarak énekénél a zivatar után. Még a téli hegyek völgyének esti csöndjénél is gyönyörűbb volt. Mi volt ez a hang, ami az öregember szívét erősebben megdobogtatta, mint bármi azelőtt?

   Egy hatalmas szimfonikus zenekar játszott.

   Az ok, amiért az öregember számára ez volt a legszebb hang a világon az az, hogy a zenekar minden tagja a saját hangszerének mestere volt, és ezen túl megtanultak harmóniában együtt játszani.

   - Talán így van ez a vallással is – gondolta az öreg. – Tanuljuk meg mindannyian a jószívű hitet saját életünk leckéiből. Legyünk mindannyian a szeretet mesterei a saját vallásunkon belül. Majd miután megtanultuk saját vallásunkat, lépjünk tovább és tanuljunk meg együtt játszani, mint egy zenekar tagjai, harmóniában más vallásokkal!

   Az lenne a legcsodálatosabb hang.

Vak hit

    Mikor megöregszünk, látásunk elhomályosul, hallásunk romlik, hajunk kihullik, kipotyognak műfogaink, lábaink elgyengülnek, és időnként a kezünk is remegős lesz. De emberi testünk egy bizonyos része úgy tűnik, hogy egyre erősebbé válik: a beszédes szánk. Ezért van az, hogy a leginkább szószátyár polgártársaink, idősebb korukra válnak politikusokká.

   Sok évszázaddal ezelőtt egy királynak gondjai akadtak minisztereivel. Oly sokat vitatkoztak, hogy majdnem semmiről sem tudtak döntést hozni. A miniszterek a politikai irányzatok közül a legősibbet választották: szentül meg voltak győződve róla, hogy csakis nekik van igazuk, s mindenki más téved. Ugyanakkor meglepő egyetértésben vettek ki szabadnapot, mikor a bőkezű király különleges ünnepet rendezett népének.

   A fesztivál egy rendkívül látványos esemény volt, a hatalmas arénában. Volt zene, ének és tánc, mutatványosok, bohócok és még sok minden más. A finálé során maga a király vonult be fejedelmi elefántjával az aréna közepére, az óriási tömeg elé, ahol a miniszterek persze a legjobb helyeken ültek. Az elefánt után sétált hét vak, akik köztudomásúan születésük óta nem láttak semmit sem.

   A király megragadta az első vak ember kezét, odavezette ormányához és elmondta neki, hogy ez egy elefánt. Akkor a második vakkal megérintette az elefánt agyarát, a harmadikkal a füleit, negyedikkel a fejét, ötödikkel a törzsét, hatodikkal a lábát, és végül a hetedikkel a farkát, közben mindegyiknek elmagyarázva: ez egy elefánt. Akkor a legelső férfihoz fordult, és megkérte: hangosan mondja el, mi az az elefánt.

    - Megfontolt és hozzáértő véleményem szerint – szólt az első vak, aki az ormányt fogta meg, - kétségbevonhatatlan meggyőződéssel kijelenthetem, hogy az „elefánt” egy kígyófaj, bizonyosan Python asiaticus.

 - Micsoda ostoba fecsegés! – kelt ki magából a második, aki az agyarat érintette. – Egy „elefánt” sokkal keményebb annál, mintsem hogy kígyó legyen. Valójában, és sosem tévedek, az elefánt egy földműves ekéje.

 - Ne legyen nevetséges! – kacagott a harmadik vak, a fület tapintva. – Az „elefánt” nyilvánvalóan egy pálmalevélből készült legyező.

 - Maguk hozzá nem értő barmok! – nevetett a negyedik, a fejénél. – Az „elefánt” természetesen egy nagy vizeskorsó.

 - Képtelenség! Teljes képtelenség! – sipította az ötödik, a törzset tapogatva. – Az „elefánt” egy nagy szikla.

- Marhaság! – kiáltott a hatodik, a lábánál. – Az elefánt egy fatörzs.

 - Milyen ostoba bagázs! – horkantott az utolsó vak, kezében a farokkal. – Megmondom én nektek, mi az az „elefánt”. Ez egyfajta légycsapó. Én már csak tudom, világosan érzem!

- Hülyeség! Egy kígyó!

- Nem lehet! Korsó!

- Kizárt! Egy…

És a vak emberek oly hevesen és egyszerre kezdtek vitázni, hogy szavaik összeolvadtak egy hangos és hosszú kiáltássá. Ahogy a sértések repkedtek, úgy a pofonok is. Habár a vakok nem voltak biztosak benne, mit ütnek, a pillanat hevében nem is tűnt ez lényegesnek. Alapelvekről volt itt szó, kérem! Becsületért és igazságért harcoltak - pontosabban a saját igazukért.

   Amíg a király katonái a vak és viharvert férfiak szétválasztásán fáradoztak, a stadionnyi embertömeg a néma, szégyenkező minisztereken gúnyolódott. Minden jelenlévő pontosan megértette, mit akart a király mondani ezzel a bemutatóval.

   Mindegyikünk csak egy darabkáját ismerheti annak az egésznek, ami az igazságot alkotja. Amikor abszolút igazságként ragaszkodunk határos tudásunkhoz olyanok vagyunk, mint a vak, aki megérintve az elefánt egy részét bizonygatja részleges tapasztalatának igazságát, minden mást hamisnak tartva.

   Vak hit helyett ott van a párbeszéd. Képzeld el, mire vezetett volna, ha a hét vak ember az adataikat nem szembeállítja egymással, hanem kombinálja! Arra jutottak volna, hogy az „elefánt” valamiféle nagy szikla, négy fatörzsön állva. A szikla hátulján légycsapóval, az elején egy nagy vizeskorsóval. A korsó oldalain egy-egy pálmalevél legyező, lefelé irányulva egy-egy eke, és középütt egy hosszú kígyó! Ez nem lenne olyan rossz leírása egy elefántnak valaki olyantól, aki sosem láthatja egyben.

A csend tudománya

 Talán jobb lenne, ha egyáltalán nem vitáznánk. Ahogy a híres keleti mondás tartja:

   „Aki tudja, nem mondja;

     aki mondja, nem tudja.”

Ez így nagyon mélyenszántónak tűnik, amíg rá nem jössz, hogy ezt valaki kimondta… tehát nem is tudta!

Tudomány

  Tudós voltam a szerzetesi lét előtt. Az angliai Cambridge Egyetemen az elméleti fizika zen-szerű tanait kutattam. Úgy találtam, hogy tudomány és vallás sok közös dolgot hordoz magában – egyik ilyen a dogma. Emlékszem egy frappáns, találó mondásra diák korszakomból: „Egy nagy tudós kiválóságát az mutatja, mennyi időre akasztja meg a szakterülete fejlődését.”

   Egy Ausztráliában a közelmúltban rendezett vallás kontra tudomány vitán, ahol előadó voltam, egy igen éles kérdést szegezett nekem egy néző:

 - Mikor egy távcsövön keresztül szemlélem a csillagok szépségét - mondta a hithű katolikus nő, - mindig ingatagnak érzem a vallásomat.

 - Hölgyem, mikor a tudós a másik végéről néz a távcsövön át, a nagyobbik oldalról a kisebb felé – válaszoltam, - hogy megnézze azt, aki vizsgálódik: na, akkor a tudomány inog meg!

Az elme keresése

   Sok tudós és a nézeteiket támogatók is azt bizonygatják, hogy az elme csak az agyműködés mellékterméke. Előadásaim utáni kérdezz-felelek során gyakran szegezik nekem: „Létezik az elme? Ha igen, hol van? A testen belül van? Vagy azon kívül? Vagy ott van mindenütt és mindenben? Hol van az elme?”

   Ennek megválaszolására szoktam egy kis demonstrációt tartani.

Megkérem a hallgatóságot, hogy ha most boldogok, emeljék fel a jobb kezüket, de ha csak egy kicsit is boldogtalanok, akkor a balt emeljék a magasba. A legtöbb ember a jobbját nyújtja fel; néhányan igazat mondanak, a többiek csak önérzetből teszik.

   Azzal folytatom, hogy megkérem a boldogokat: mutassák meg jobb kezük mutatóujjával a boldogságukat, a boldogtalanokat pedig, hogy a bal kezük mutatóujjával mutassák meg a boldogtalanságukat. Keressék meg nekem.

   A nézők értelmetlenül elkezdik lengetni az ujjaikat ide-oda. Majd hasonlóan zavarodott szomszédjaikra pillantanak. Mikor rájönnek a mondanivalómra, nevetnek.

   A boldogság valós. A boldogtalanság igazi. Semmi kétség, hogy ezek a dolgok léteznek. De nem tudod fellelni ezeket az elemeket sem a testedben, sem azon kívül, sem sehol másutt.

   Ez azért van, mert a boldogság és a boldogtalanság olyan területen van, ami csakis az elméé. Az elméhez tartoznak ugyanúgy, ahogy a virágok és a fű a kerthez. A tény, hogy virág és fű létezik bizonyítja, hogy a kert is létezik. Ugyanígy, ahogy a boldogság és boldogtalanság léteznek, bizonyítja, hogy az elme is.

   Annak felismerése, hogy nem tudsz az ujjaddal rámutatni a boldogságra vagy a boldogtalanságra rávilágít, hogy az elmét sem találhatod meg a háromdimenziós térben. Valóban, emlékezzünk csak arra, hogy az elme a legnagyobb dolog a világon – az elme nem lehet a három dimenzión belül, hanem a háromdimenziós tér van az elmében. Az elme tartalmazza az univerzumot.

A legnagyobb dolog a világon

Egy egyetemi barátom lánya elsős volt az általános iskolában (Ausztráliában más az oktatási rendszer: az általános iskola első éve, egy előkészítőhöz, nálunk az óvoda utolsó évéhez hasonló évfolyam, úgynevezett Pre-School). Az tanítónéni megkérdezte a nagy létszámú, ötévesekkel teli osztályt:

 - Mi a legnagyobb dolog a világon?

 - Az apukám! – mondta egy pöttöm lány.

 - A zelefánt – válaszolt egy kisfiú, aki nemrég látogatta meg az állatkertet.

 - Egy hegy! – válaszolt egy másik.

Barátom kislánya csak ekkor azt mondta:

 - A szemem a legnagyobb dolog a világon.

Az egész osztály elnémult, ahogy próbálták kihámozni ennek a mondanivalóját.

 - Mire gondolsz? – kérdezte végül a tanára, szintén megzavarodva.

 - Nos, - kezdte az aprócska filozófus – a szemem láthatja az ő apukáját, és az elefántot is. Láthatja még a hegyet és más dolgokat is. Mivel ez mind belefér a szemembe, a szemem biztosan a legnagyobb dolog a világon!

   A bölcsesség nem tanulás, hanem a tisztán látása annak, amit nem lehet tanítani.

  Barátom kislányának véleményét tiszteletben tartva, én mégis kiegészíteném a meglátását egy kicsit. Nem a szemed, hanem az elméd a legnagyobb dolog a világon.

   Az elméd látja mindazt, amit a szemed, és még mindazt a sokaságot, amit a képzeleted vetít elé. Megismeri a hangokat, amit a szemed sosem fog látni, és ismeri a tapintást, valósat és képzeltet egyaránt. Az elméd azt is tudhatja, hogy mi van az öt érzéken túl. Mivel minden tudható dolog belefér az elmédbe, annak kell hát lennie a legnagyobb dolognak a világon. Az elme mindent magába foglal.