Semmi pánik

Nem engedni elhatalmasodni az „irányítási kényszerünket”, többet lenni a jelen pillanatban, és nyitottnak maradni a jövő bizonytalanságával szemben; ezekkel a módszerekkel szabadulhatunk ki a félelem börtönéből. Lehetőségünk nyílik a magunk valódi bölcsességével válaszolni az élet kihívásaira, ami sok csávából húzhat ki bennünket.

         Perth repterének bevándorlási határán várakoztam, az egyik sorban a hatból, miután Szingapúron át hazaérkeztem mesés Sri Lankai utamról. A sorok lassan haladtak; egyértelmű volt, hogy mindenkit alaposan átvizsgáltak. Egy vámőr bukkant fel az előcsarnok egyik ajtaja mögül, egy kicsi nyomozókutyát vezetve, amit drogkeresésre képeztek ki. Az érkező utasok csak idegesen mosolyogtak, amíg a vámtiszt végighaladt a sorokon nyomkeresőjével. Annak ellenére, hogy egyikük sem csempészett kábítószert, érezni lehetett a megkönnyebbülést a levegőben, mikor a kutya végigszagolt valakit, majd továbbindult máshoz.

         Mikor a kedves blöki hozzám ért, megszimatolt és megállt. Beletúrta a pofiját a gúnyámba derék tájt és sebesen, nagy ívben csóválni kezdte a farkát. A vámellenőrnek rántania kellett a láncán, hogy a kutyust elhúzhassa. A sorban előttem álló utas, aki eddig egész barátságos volt, egy lépést tett hátrafelé. Biztosra veszem, hogy a mögöttem álló pár is hasonlóan távolodni kezdett.

         Öt perc elteltével, már sokkal közelebb voltam a pulthoz, amikor újra behozták a keresőkutyát. Fel s alá ment az eb a sorokon, minden egyes utazóba beleszagolva, aztán lépdelt is tovább. Amikor én következtem, újból megállt.  A fejét a ruhámba dugta, a farkát pedig bogarasan rázta. A vámosnak ismét csak erővel sikerült elhúznia tőlem. Éreztem, ahogyan minden tekintet rám szegeződik. Habár sokan ilyenkor aggódni kezdenének, én teljesen nyugodt voltam. Ha börtönbe zárnak, hát, sok barátom van ott is, és amúgy is sokkal komfortosabb, mint egy kolostorban!

         Mikor elértem a vámellenőrzéshez, alaposan átvizsgáltak. Nem volt nálam kábítószer: a szerzetesek még alkoholt sem fogyasztanak. Nem vetkőztettek le a kereséshez; gondolom azért, mert félelemnek semmi nyomát sem mutattam. Csak annyit kérdeztek, hogy mit gondolok, miért csak nálam állt meg a drogkereső kutya. Mondtam, hogy a szerzetesek nagy szeretetet éreznek az állatok iránt is, és talán a kutyus ezt szimatolta ki; de lehetséges, hogy az eb maga is szerzetes volt az egyik előző életében. Ezután végül átengedtek. 

Egyszer nagyon közel kerültem ahhoz, hogy megüssön egy nagydarab ausztrál, aki dühös és spicces volt. A félelem hiánya, megint megmentette a bőrömet, az orromon is.

         Épp akkoriban költöztünk át az új, városi templomunkba, Perth-től kicsit északra. A nagy ünnepi megnyitónk lett volna, de örömünkre és meglepetésünkre, Nyugat-Ausztrália akkori kormányzója, Sir Gordon Reid, és felesége is elfogadta a meghívásunkat. Az én munkám a külső rendezvénysátor és a látogatók, valamint a VIP vendégeknek székeinek beszerzése volt. A kincstárnokunk arra kért, a lehető legjobbakat hozzam; nagyon jó rendezvényt szerettünk volna csinálni.

         Kis keresés után, találtam egy nagyon drága kölcsönző céget. A vállalat Perth egyik gazdag, nyugati, külvárosában volt, és nagysátrakat adott ki milliomosoknak a kerti partijaikhoz. Elmagyaráztam, hogy mit is akarok, és hogy miért kell, hogy a lehető legjobb legyen. A hölgy, akivel beszéltem, azt mondta, megértette, így leadtam nála a rendelést. 

         Késő péntek délután, mikor a nagysátor és a székek megérkeztek, az újonnan épült kolostorunk hátsó részében segédkeztem valakinek. Mire visszaértem volna, hogy leellenőrizzem a szállítmányt, a teherautó és a munkások már eltűntek. A sátor olyan állapotban volt, hogy nem akartam hinni a szememnek. Az egészet, csupa vörös homok fedte. Csalódott voltam, de kezelhető volt a probléma. Slaggal leverettük a ponyvát. Aztán jöttek a vendégek székei, amik hasonlóan mocskosak voltak. Előkerültek a rongyok, és az én felbecsülhetetlen értékű önkénteseim nekiláttak megtisztítani egyesével mindegyiket. Végül kipróbáltam a VIP vendégeinknek szánt különleges székeket. Tényleg különlegesek voltak: egyik lábuk sem volt akkora, mint a másik. Mind imbolygott.

         Hihetetlen! Ez már több volt a soknál. A telefonhoz szaladtam, felhívtam a kölcsönzőt, és még pont sikerült elcsípnem a hölgyet, mielőtt befejezte volna a munkaidejét és elkezdődött volna a hétvégi szabadsága. Elmagyaráztam mi is a helyzet, hangsúlyozva, hogy Nyugat-Ausztrália kormányzója azért mégsem hintázhatja végig egy ide-oda billegő széken az ünnepséget. Mi lesz, ha elesik? Megértette, elnézést kért és biztosított, hogy egy órán belül kicserélteti a székeket.

         Ez alkalommal már megvártam a szállítófurgont. Láttam amint befordult hozzánk. Az út felénél, vagy hatvan méterre még a templomtól, miközben a jármű még mindig elég gyorsan ment, az egyik munkás leugrott és felém kezdett rohanni, vad tekintettel, ökölbe szorított kézzel.

         „Melyik itt a fejes?” üvöltött. „Hol van az a pacák?”

         Később tudtam meg, hogy a mi legelső fuvarunk volt egyben az ő legutolsójuk is a héten. Utánunk a munkások rendbe szedték magukat és elmentek a kocsmába, hogy megkezdjék a hétvégéjüket. Valószínűleg már javában folytatták hétvégi italozásukat, amikor a felettesük bejött értük a kocsmába, és utasította őket, hogy menjenek vissza dolgozni, mert a Buddhistáknak ki kéne cserélni a székeiket.

         Odaálltam a férfi elé és nyugodtan azt feleltem, „Én vagyok a fejes. Miben segíthetek?”

         Arcával az enyémhez közelített, mialatt a jobb keze még mindig ökölbe volt szorítva, kicsivel az orrom előtt. A szemei csak úgy égtek a dühtől. Éreztem az erős sörszagot a pár centire lévő a szájából. Nem éreztem félelmet vagy gőgöt. Nyugodt voltam.

         Az úgynevezett barátaim mind abbahagyták a székek tisztítását, hogy nézzenek, de segíteni egyikük sem jött. Ezer köszönet, cimborák!

         Ez az észjáték még így ment pár percig, de ami történt, teljességgel elkápráztatott. A mérges munkás megmerevedett a reakciómtól. Csak arra volt felkészülve az agya, hogy majd félelmet vagy viszonzott agressziót fog látni. Nem tudta, hogy hogyan válaszoljon arra, ha valaki, még akkor is nyugodt, ha az orrcimpáját súrolja az ökle. Tudtam, hogy képtelen megütni, vagy elmozdulni. Meghökkentette a félelemmentesség.

         Ezalatt a pár perc alatt a kocsi leparkolt és a főnökük odaért hozzánk. Rátette kezét a mozdulatlan munkás vállára és azt mondta neki, „Gyere, pakoljuk le a székeket.” Ez megtörte a csendet, esélyt adva neki a továbblépésre.

         „Igen. Én is segíteni fogok” mondtam. És közösen lepakoltunk.