Nyolc évnél is
többet töltöttem el Thaiföldön szerzetesként. Az idő nagy részét erdei
kolostorokban töltöttem, kígyók között. Mikor megérkeztem 1974-ben, az a mondás
járta, hogy Thaiföldön százféle kígyó van: kilencvenkilenc mérgező – marásuk a
biztos halál – a századik viszont megfojt.
Naponta láttam
kígyót. Egyszer rá is léptem egy majd kétméteres kígyóra a kunyhómban.
Mindketten megugrottunk, szerencsére ellentétes irányba. Egy kora reggelen még
rá is pisiltem egy kígyóra, mert botnak látszott. Természetesen elnézést kértem
tőle. (Talán azt gondolta a kígyó, hogy szenteltvízzel áldom meg.) Mikor egy
szertartáson kántáltunk, egy másik szerzetes hátán kígyó mászott fel. Csak
mikor elért a válláig, fordult hátra a pap megnézni, mire a kígyó is
szembenézett vele. Annyira képtelen volt a látvány – egy kígyó szemezett a
barátommal -, hogy pár pillanatra abbahagytam a kántálást. A szerzetes gondosan
megrázta csuháját, a kígyó odébb csusszant, majd folytattuk a szertartást.
Erdei szerzetesként
minden élőlény szeretetére tanítottak minket, és ez különösen érvényes volt a
kígyókra. Ügyeltünk a jólétükre. Ennek köszönhetően egyetlen szerzetest sem
martak meg akkoriban.
Két hatalmas kígyót
láttam Thaiföldön. Az első egy legalább hétméteres piton volt, olyan vastag,
mint a combom. Amikor egy ekkora méretű valamivel találkozol, ledermedsz a döbbenettől,
hogy ez tényleg igazi. Pár évvel később ismét láttam, és a kolostor többi
lakója is találkozott vele. Ahogy hallom, mostanra már elpusztult. A másik
óriáskígyó, amit láttam, egy királykobra volt. A találkozás egyike volt a thai
esőerdőben megélt három alkalomnak, amikor úgy éreztem, szikrázik a levegő körülöttem;
felállt a szőr a nyakamon, és érzékeim hirtelen elképesztően kiélesedtek. Ahogy
befordultam az erdei ösvény sarkán, megpillantottam egy vastag fekete kígyót,
keresztben eltorlaszolva a másfél méter széles járást. Fejét-farkát nem láttam,
azok a bokorban voltak. És mozgott. Szememmel követve a mozgást, megszámláltam
a kígyó hosszát az ösvény szélességével mérve. Hét ilyen távot tett meg, mire
megláttam a farka végét. A kígyó több mint tíz méter hosszú volt! A saját
szememmel láttam.
Szóltam a falubelieknek.
Válaszul közölték, hogy az egy királykobra – egy igen méretes példány.
Ácsán Cshá egyik
thai tanítványa, aki ma már a maga útját járja mint híres tanító, egyszer a
thai dzsungelben meditált néhány szerzetes társaságában. Egy közeledő lény zajára
kinyitották szemüket. Egy királykobrát láttak maguk felé tekeregni. Thaiföld
egyes részein a királykobrát „egy-lépés-kígyónak” is neveik, mert ha megmar,
még egy lépésed van az azonnali halálig! A kobra odakúszott a tapasztalt
paphoz, fejmagasságba emelkedett, kinyitotta csuklyáját, és köpködve
sziszegett.
Te mit tennél? Hiába
futsz. Azok a nagy kígyók sokkal gyorsabbak nálad.
A thai szerzetes
nem tett mást, mint elmosolyodott, nyugodtan felemelte jobb kezét, és kedvesen
megpaskolta a királykobrát a feje tetején, thaiul megszólalva:
- Kösz, hogy eljöttél meglátogatni.
Mindegyik szerzetes látta ezt.
Ez a bizonyos pap
különleges kedvesség birtokában volt. A királykobra abbahagyta a sziszegést,
összehúzta csuklyáját, visszaereszkedett a földre, és odébbállt a következő
szerzetesre rásziszegni.
Az a pap megsúgta
nekem később, hogy esze ágában sem volt neki is megütögetni a királykobra
fejét! Lefagyott. Halálra rémült. Csendben fohászkodott, hogy a kobra gyorsan
menjen odébb, és látogassa meg a többieket inkább.
Ez a kobra-simogató
thai szerzetes több hónapot töltött el ausztráliai kolostorunkban. Akkoriban a
főépületen dolgoztunk, és több másik épület kiviteli terve vált elfogadásra a
helyi hivatalban. A tanács elnöke ellátogatott hozzánk körülnézni.
A tanácselnök
kétséget kizáróan a legbefolyásosabb ember volt a kerületben. Itt nőtt fel a
környéken, sikeres gazdálkodó volt. Egyben a szomszédunk. Elegáns öltönyben
érkezett, rangjához illően. Kigombolt zakója felfedte egyébként is nehezen takarható,
igazi ausztrál méretű pocakját, ami nekifeszült az ing gombjainak, majdhogynem
legördülve a pompás nadrágra. A thai szerzetes, aki szót sem értett angolul
odament a tanácselnökhöz. Mielőtt megállíthattam volna, elkezdte paskolni a
hatalmas pocakot! „Jajj ne! – gondoltam. – Nem mehetsz csak úgy oda a
Tanácselnök Úrhoz megsimogatni a hasát! Az épületek terveit sosem fogják már
elfogadni. Végünk! A kolostorunknak annyi.”
Minél többet
paskolta és dörzsölte thai szerzetes, arcán kedves vigyorral a tanácselnök nagy
hasát, az annál szélesebben mosolygott és hangosabban kuncogott. A
köztiszteletben álló uraság pillanatokon belül hangosabban gagyogott, mint egy
kisbaba. Nyílván minden pillanatát élvezte annak, ahogy a hasát dörzsöli és
paskolja ez a különleges thai szerzetes.
Valamennyi
épületünk tervét elfogadták, és a tanácselnök egyik legjobb barátunkká és
segítőnkké vált.
A törődés
legfontosabb része az, hogy mik a szándékaink. Az a bizonyos thai szerzetes
olyan tiszta szívből tudott gondoskodni bármiről is, hogy királykobráknak
paskolhatta meg a fejét, tanácselnököknek a hasát, és mindegyikük imádta ezt.
Szerintem magad ezt ne próbáld ki. Legalábbis addig nem, míg egy szent
módjára nem tudsz törődni másokkal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése