A rossz kígyó

A legutolsó kígyós történet ebben a könyvben egy régi buddhista Dzsátaka sztori átirata. Arra tanít, hogy a másokkal törődés nem feltétlenül azonos a szelíd, békés vagy passzív viselkedéssel.

  Egy rossz kígyó élt egy falu mellett, az erdőben. Rosszindulatú, hirtelen haragú és önző volt. Megharapta az embereket pusztán a móka kedvéért is – a saját mókájáért. Mikor ez a rossz kígyó a saját éveiben számolva benne volt a korban, azon kezdett tűnődni, mi történik a kígyókkal haláluk után. Egész köpködő, sziszegő életében megvetette a vallásokat és ezzel együtt azokat a kígyókat, akik hiszékenyek és fogékonyak voltak az efféle marhaságokra. De most csikolni kezdte a dolog.

   Kígyónk üregétől nem messze, egy hegytetőn élt egy szentéletű kígyó. Mindenfajta szent bércek és hegyek tetején lakik. Ez így szokás. Ki hallott már mocsárban élő szent emberről?

   Egy nap a rossz kígyó úgy döntött, meglátogatja a szentéletűt. Hosszú esőkabátot, sötét szemüveget és kalapot öltött, nehogy felismerjék az ismerősei. Feltekergett a hegytetőn álló kolostorhoz. Éppen egy prédikáció közepén érkezett. A szent kígyó egy kövön ült, beszédét a körülötte ülő több száz kígyó feszült figyelemmel hallgatta. A rossz kígyó odacsúszott a hallgatóság széléhez, közel egy kijárathoz, és hallgatni kezdte a beszédet.

   Minél több minden hangzott el, annál több értelmet nyert a beszéd. Először meggyőzte a szent, majd megihlette, végül teljesen átformálódott a rossz kígyó. A szentbeszéd után odament a tanítóhoz, könnyeket hullatva bevallotta mindazt a sok bűnt, amit elkövetett, és megígérte, hogy teljesen más kígyó lesz ezután. Kedves lesz. Gondos lesz. Megtanítja majd más kígyóknak, hogyan legyenek jók. Még jókora adományt is tett a perselybe kifelé menet (hogy mindenki lássa, persze).

   Habár a kígyók tudnak beszélni egymás közt, emberi fülnek mindig csak ugyanaz a sziszegés. Valaha rossz kígyónk így nem tudta elújságolni az embereknek, hogy békepárti lett. A falubeliek így is nagy ívben elkerülték, bár furcsállták az általa büszkén hordott Amnesty International kitűzőt. Egy napon az arra járó falusi, iPodján szóló zenéje miatti figyelmetlenségében pont rossz kígyó mellett táncolt el. Rossz kígyó pedig nem támadott, csak ült, áhítattal mosolyogva.

   Attól a naptól kezdve a falubeliek tudták, hogy rossz kígyó nem veszélyes többé. Simán eljártak mellette, ahogy összetekeredve meditált ürege mellett. Egyszer csak néhány szemtelen fiú ment oda cikizni.

 - Hé, te nyálkás csúszómászó! – gúnyolódtak biztos távolságból. – Mutasd a fogaidat, ha van neked egyáltalán, te túlméretezett féreg. Te nyápic, nyamvadék, fajtád szégyene!

  Egyáltalán nem tetszett neki a nyálkás csúszómászó elnevezés (bár volt benne némi igazság), sem pedig a túlméretezett hernyó megszólítás. De hogy is védhette volna meg magát? Megesküdött, hogy nem harap.

   A kígyó passzivitásán felbátorodva, a fiúk köveket és földdarabokat kezdtek dobálni felé. Felnevettek, amikor eltalálták. Kígyónk jól tudta: bármelyiküket elkaphatná, mielőtt annyit mondanál: „Természetvédelmi Világszervezet”. De esküje miatt nem tehette meg. Szóval a fiúk egyre közelebb merészkedtek, végül botokkal ütlegelték a hátát. A kígyó elviselte a fájdalmas verést, de rájött, hogy a valódi világba gonosznak kell lenned, ha nem akarsz pórul járni. A vallás végül is hülyeség. Úgyhogy fájó tagokkal felmászott a hegyre a csaló tanítóhoz, hogy felmentse esküje alól.

   Meglátva sebeit és foltjait, a szent kígyó azt kérdezte:

- Veled meg mi történt?

- Ez az egész a te hibád – panaszkodott keserűen a rossz kígyó.

- Hogy érted, hogy az enyém? – ellenkezett.

- Azt mondtad, ne harapjak. Nézd, mi lett az eredmény! A vallás működhet a kolostorban, de az igazi világban…

- Ó, te bolond kígyó! – vágott közbe a szent. – Ó, te ostoba kígyó! Te idióta! Valóban azt mondtam, hogy ne harapj. De sosem mondtam, hogy ne sziszegj, igaz?!

   Az életben néha a szenteknek is „sziszegniük” kell, hogy kedvesek lehessenek. De senkinek sem kell harapnia.