Néhány évvel ezelőtt thai szerzetesekről szóló botrányok
bukkantak fel a nemzetközi sajtóban. Saját szabályaik szerint szigorú
nőtlenségben kell élniük. Amelyik szálhoz én tartozom, ezt még komolyabban
kezelik: a papok semmilyen fizikai kontaktusba nem kerülhetnek nőkkel, sem
pedig a papnők férfiakkal. A nyilvánosságot kapott esetekben pár szerzetes
megszegte ezt a szabályt. Pajkos papok voltak. A sajtó pedig tudta, hogy
olvasóikat csak a csintalan papok érdeklik, az unalmas szabálykövetők pedig
semmilyen szinten sem.
Ezen események
közepette úgy éreztem, ideje bevallanom saját ügyeimet is. Így hát egy péntek este, perth-i templomunkban, mintegy háromszáz fős hallgatóság előtt, akik közt ott
voltak legrégebbi támogatóink is, összeszedtem a bátorságomat, hogy elmondjam
az igazságot.
- Be kell vallanom valamit nektek – kezdtem. – Nem könnyű.
Jó néhány évvel ezelőtt… - Haboztam.
- Jó néhány évvel ezelőtt – próbáltam folytatni, - életem
legboldogabb óráit töltöttem el… - ismét meg kellett állnom.
- Életem legboldogabb óráit éltem át… egy másik férfi
feleségének szerető karjaiban. – Kimondtam. Bevallottam.
- Ölelkeztünk. Cirógattuk egymást. Csókoltunk – fejeztem
be. Lehorgasztott fejjel bámultam a szőnyeget.
Hallottam a hangot,
amit a megdöbbenéstől hirtelen beszívott levegő ad. Sokan szájuk elé kapták
kezüket.
Némi sugdolózás
eljutott a fülemhez: „Jaj ne! Nem, nem lehet, hogy Ácsán Brahm…” Magam előtt
láttam sok régi mecénást az ajtó felé távozni, hogy sosem térjenek vissza. Még a
világi buddhisták sem kavarnak mások feleségeivel – ez házasságtörés.
Felemeltem a fejemet, magabiztosan végignéztem a hallgatóságon, és
elmosolyodtam.
- Ez a nő – magyaráztam, mielőtt bárki is kiment volna az
ajtón – ez a nő az édesanyám volt. Kisbaba koromban. – A hallgatóságból kitört
a megkönnyebbült nevetés.
- Hé, igazat mondtam! – kiabáltam túl a mikrofonban a
bömbölést. – Egy másik férfi felesége volt… az apámé. Ölelkeztünk, cirógattuk,
arcon csókoltuk egymást. Életem egyik legboldogabb időszaka volt.
Mikor a nézősereg
letörölte arcáról a könnycseppeket és abbahagyta a kuncogást, rámutattam, hogy
csaknem mindannyian elítéltek, mégpedig tévesen. Még ha a saját számból
hallották, és a mondanivalóm annyira tisztának tűnt, akkor is rögtön hibás
következtetésre jutottak. Szerencsére, vagy sokkal inkább mert gondosan
kiterveltem, rá tudtam mutatni hibájukra.
- Hány meg hány alkalommal – kérdeztem tőlük – vagyunk
kevésbé szerencsések, és vonunk le következtetéseket biztosnak tűnő tények
alapján, miközben végzetes hibát követünk el?
A végletes ítélkezés
– „Ez jó, és minden más rossz” – nem bölcsesség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése