A halál könnyebbik oldala

  Buddhista szerzetesként gyakran szembesülök a halállal. A munkám része, hogy buddhista temetési szertartásokat vezessek. Ennek eredményeként sok Perth környéki temetkezési vállalkozót ismerek személyesen. Talán pont a rájuk nehezedő elvárások miatt, ezek az emberek, magánéletükben igen nagyfokú humorérzékről tesznek tanúbizonyságot.

   Például egyikük elmesélte nekem, hogy egy dél-ausztráliai temető olyan területen van, ahol a talaj rétegeiben sok az agyag. Nem egy alkalommal megtörtént, hogy éppen hogy leeresztették a koporsót a sírgödörbe, erős zápor támadt, és a víz a gödörben gyűlt fel. A pap nagyban mondja az imákat, mire a koporsó lassan felemelkedik a vízzel együtt a felszínre!

   Aztán ott volt az a perth-i plébános, aki a szertartás legelején véletlenül nekidőlt a pulpituson lévő összes gombnak. Beszéde kellős közepén, egyszerre a koporsó elkezdett visszagördülni a függöny mögé, mikrofonja éleset visítva kipurcant, és „Az utolsó végvár” kürtszólama is felharsant a kápolnában! Nem segített a helyzeten, hogy az elhunyt pacifista volt.

   Egy bizonyos temetkezési vállalkozónak pedig az volt a szokása, hogy vicceket mesélt nekem, miközben a halottaskocsi és az azt követő gyászmenet előtt ballagtunk a sírhoz. Minden egyes vicc csattanóján -a poénok egyébként elképesztően jók voltak- bordán bökdösött a könyökével, hogy nevetésre bírjon. Igyekeztem mindent megtenni, hogy ne röhögjek fel hangosan. Szóval ahogy közeledtünk a helyhez, ahol a szertartást kellett tartanom, nagyon komolyan rá kellett szólnom, hogy hagyja abba ezt a viselkedést, hogy legalább esélyem legyen az alkalomhoz megfelelő arckifejezést magamra öltenem. Ez persze csak még jobban feltüzelte, és belekezdett egy újabb viccbe, a disznaja!

   Az évek során viszont sikerült kicsit ellazítanom magamat a buddhista temetéseken. Pár évvel ezelőtt sikerült összeszednem annyira a bátorságom, hogy először süssek el egy viccet temetésen. Nem sokkal a viccmesélés kezdete után az elhunyt hozzátartozói mögött álló, temetkezési vállalkozó rájött, mire adtam a fejemet, és kezdett fura arcokat vágni felém, mindenképpen próbálva félbeszakítani. Ilyet egyszerűen nem csinálunk – viccelni egy temetésen. De én eltökélt voltam. A vállalkozó arca egyre fehérebb lett, földelendő klienseihez hasonlóan. A vicc végére érve a kápolnában összegyűlt gyászolók nevetésben törtek ki, és a vállalkozó eltorzult arca is megnyugvással simult ki.

   A család és a barátok mind gratuláltak nekem a szertartás végeztével. Elmondták, hogy az elhunyt mennyire élvezte volna ezt a bizonyos viccet, és mennyire elégedett lenne, tudván, hogy szerettei arcukon mosollyal kísérték el utolsó útján. Ma már gyakran mondom el ezt a viccet temetéseken. Miért ne? Te akarod-e, hogy a temetéseden elmondjak egy jó viccet a rokonaidnak és a barátaidnak? Valahányszor felteszem ezt a kérdést, a válasz: „Igen!”

   Szóval mi volt az a vicc? Íme:

   Egy idős házaspár már oly régóta élt együtt, hogy mikor az egyikük meghalt, pár nappal később követte a másik is. Így egyszerre jelentek meg a mennyországban. Egy csodaszép angyal vezette őket egy lenyűgöző kastélyhoz, ami egy szikla peremén magasodott, az óceán partján. A halandók világában csak a milliárdosok engedhetnek meg maguknak ilyen ingatlanokat. Az angyal bejelentette, hogy a kastély az övék immár, ez mennyei jutalmuk.

   A férj mindig is gyakorlatias ember volt, és azonnal szólt:

 - Ez mind szép és jó, de nem hiszem, hogy ki tudnánk fizetni egy ekkora ingatlan luxusadóját.

  Az angyal elmosolyodott és elmagyarázta, hogy a mennyben nincs ingatlanadó. Aztán körbevezette őket a kastély rengeteg szobáin. Minden szobát kitűnő ízléssel rendeztek be, némelyiket antik bútorokkal, néhányat modern berendezéssel. Megfizethetetlen csillárok lógtak a mennyezetről. Tömör arany csapok csillogtak a fürdőszobákban. Házimozi rendszerek és csúcsminőségű plazmatévék is voltak még. A körút végén az angyal bejelentette, hogy ha valami nem tetszik nekik, csak szóljanak, és azonnal kicseréli. Ez az ő mennyei jutalmuk.

   A férj a berendezési tárgyak értékét számolgatta.

 - Ezek nagyon drága bútorok. Nem hiszem, hogy az extra biztosítási összeget ki tudnánk fizetni – mondta.

   Az angyal már a szemeit forgatta, és szelíden elmagyarázta, hogy tolvajok nem léphetik át a mennyország kapuját, szóval semmi szükség az ingóságokat biztosítani. Azzal levezette őket a kastély tripla-méretű garázsába. Volt ott egy hatalmas, összkerekes SUV terepjáró, mellette egy csillogó Rolls-Royce Túralimuzin, a harmadik pedig egy egyedileg számozott, kézzel készült piros Ferrari sportkocsi, lehajtható tetővel. A férj mindig is egy bivalyerős sportautóról álmodott földi életében, de sohasem vehette volna meg. Az angyal azt is elmondta, hogy ha valamelyik típus vagy szín nem nyeri el az ízlésüket, ne habozzanak szólni, és azonnal kicseréli. Ez az ő mennyei jutalmuk.

    A férj csak annyit mondott komoran:

 - Még ha meg is tudnánk fizetni ezeknek a járműveknek a regisztrációs adóit, amit egyébként nem tudunk, mi értelme manapság ilyen sportautókkal járni? Úgyis csak bírságot kapok gyorshajtásért.

   Az angyal a fejét rázta. Türelmesen elmagyarázta, hogy a mennyben nincs regisztrációs adó, sem pedig traffipaxok. Olyan gyorsan száguldhat a Ferrarival, ahogy tetszik. Azzal az angyal kinyitotta a garázskaput. Az utca túloldalán egy szemet gyönyörködtető, tizennyolc lyukas golfpálya terült el. Az angyal elmondta, hogy tudták, mennyire szeret a férj golfozni. Hozzátette, hogy ezt a pályát maga Tiger Woods tervezte.

   A férj azonban még mindig boldogtalannak tűnt.

 - Ez egy nagyon drágának tűnő golfklub az épületekből ítélve, nem hiszem, hogy ki tudnám fizetni a tagsági díjat.

   Az angyal felmordult, de visszanyerve szentséges nyugalmát, biztosította a férjet, hogy nincs tagsági a mennyben. Sőt, a mennyei golfpályákon sosem kell várakozni az induláskor, a labda mindig elkerüli a homokcsapdát, és a gyepet úgy tervezték, hogy bármerre gurítod a labdát, az mindig a lyuk felé kanyarodjék. Ez az ő mennyei jutalmuk.

   Amint az angyal magára hagyta őket, a férj elkezdte szidni a feleségét. Olyan mérges volt rá, hogy kiabált, toporzékolt és szörnyűségeket vágott a fejéhez. Az asszony nem értette, miért volt ilyen ideges.

 - Most miért vagy úgy kiakadva? – szállt szembe vele. – Itt van ez a csodás kastély, az imádni való bútorokkal. Megvan a Ferrarid, amit annyival vezetsz, amennyivel akarsz, és golfpálya az utca túloldalán, a szomszédban. Most mégis miért vagy olyan dühös rám?

 - Azért, asszony – válaszolt keserűen a férj, - mert ha nem adtál volna mindig olyan egészséges ételt, már réges-rég idefenn lehetnék!