Gyász az, amit a
veszteséghez társítunk. Tanult válasz, ami csak néhány kultúrára jellemző. De nem
egyetemes, sem pedig elkerülhetetlen!
Erre saját
tapasztalat útján jöttem rá, miután nyolc évig elmerültem a tiszta,
ázsiai-buddhista kultúrában. Azokban a korai években egy buddhista erdei
kolostorban, Thaiföld egy eldugott sarkában a nyugati kultúra és annak
elgondolásai teljesen ismeretlenek voltak. A kolostorom szolgált a környék
halottégető helyeként. Csaknem minden héten sor került ilyenre. A sok száz
temetésen, aminek szemtanúja voltam a hetvenes évek végén, soha egyszer sem
láttam senkit sírni. Beszélhettem a következő napokban az elhunyt családjával,
de még mindig semmi jele nem volt gyásznak. Minden arra utalt, hogy nem is
gyászoltak. Rájöttem, hogy Északkelet-Thaiföldön, akkoriban, egy olyan helyen,
amit évszázadok óta mélyen áthat a buddhista kultúra, a halál olyannyira
elfogadott dolog volt, ami felülmúlja bármelyik nyugati teóriát a gyászról és
veszteségről.
Az itt töltött évek
tanítottak meg arra, hogy van más lehetőség. Nem mintha a gyász rossz dolog
lenne, csak van alternatívája. Egy szeretett személy elvesztését más
szemszögből is fel lehet fogni, amivel elkerülhetőek a kínzó gyász végtelenül
hosszú napjai.
Saját édesapám
tizenhat éves koromban hunyt el. Számomra egy nagyszerű ember volt. Ő segített
rátalálni a szeretet jelentésére ezen szavaival:
- Bármit is tegyél az
életben fiam, a szívem kapuja nyitva áll előtted.
Habár nagyon szerettem őt, egyáltalán nem sírtam a
temetésén. Nem is sírtam érte azóta sem. Sosem éreztem szükségét, hogy sírjak
korai halála miatt. Sok évembe telt, hogy megértsem a halálához kapcsolódó
érzelmeimet.
Ennek megértéséhez
a következő történet is hozzásegített, amit megosztok most veled.
Fiatalként nagyon
élveztem a zenét, minden fajtáját a rocktól, a klasszikuson és jazzen át, a
népzenéig. London mesés város volt egy fiatalnak a hatvanas-hetvenes években - főleg, ha szeretted a zenét! Emlékszem, hogy ott voltam a Led Zeppelin legelső,
lámpalázas fellépésén, egy szűk sohói klubban. Egy másik alkalommal csak
maroknyian hallgattuk meg, az akkor még ismeretlen Rod Stewartot, ahogy a
észak-londoni pub emeletén rock bandát alapított. Oly sok drága emlékem van a
zenei életből az akkori Londonból!
A legtöbb koncert
végén együtt kiabáltuk a többiekkel, hogy „Vissza, vissza!” Általában a banda
vagy zenekar játszott is tovább még egy kicsit. De végül csak le kellett állniuk,
összepakolni a cuccukat és hazamenni. És nekem is haza kellett mennem. Úgy
emlékszem, hogy valahányszor hazafelé sétáltam a klubból, egy pubból vagy a
koncertteremből, mindig esett. Külön szó van arra a barátságtalan, szitáló
esőre, amivel oly gyakran találkozni Londonban. Mindig úgy tűnt, hogy így
szitál az eső; hidegen és nyomasztóan, ahogy elhagytam a koncerttermet. Habár
szívem mélyén tudtam, hogy talán sohasem hallhatom többé azt a bandát, hogy
örökre elhagyják az életemet, egyszer sem voltam szomorú, egyszer sem sírtam.
Ahogy sétáltam a hideg, nyirkos londoni éjszakában, a mozgalmas zene tovább visszhangzott
a fejemben. Milyen pompás muzsika! Milyen átütő előadás! Milyen szerencsés
vagyok, hogy ott lehettem! Sosem éreztem a gyászt egy-egy nagyszerű koncert
végén.
És pontosan így
éreztem apám halálakor is. Mintha csak egy remek koncert ért volna a végéhez.
Olyan csodás előadás volt. Mikor közeledett a vége, úgy kiabáltam, mint a
fellépéseken: Vissza, vissza! Apám meg is próbált kipréselni magából még egy
kis időt, hogy velünk lehessen. De végül eljött a pillanat, mikor „össze kellett pakolni a holmiját, és haza kellett menni.” Mikor a szertartás végén kisétáltam a
mortlake-i krematóriumból a hideg, londoni szitálásba – tisztán emlékszem a
szitálásra – szívem mélyén tudva, hogy talán már sosem lehetek vele, hogy
örökre távozott az életemből, nem voltam szomorú, és nem is sírtam. Amit a
szívemben éreztem, az ez volt: „Milyen csodás apa! Milyen erőteljes inspirációt
adott az élete! Milyen szerencsés vagyok, hogy ott lehettem. Milyen szerencsés,
hogy én lehettem a fia.”
Ahogy fogtam édesanyám kezét a jövőbe vezető hosszú úton,
pontosan ugyanazt a fellelkesülést éreztem, amit gyakran átéltem életem nagy
koncertjei után. Ezt pedig a világért sem hagytam volna ki.
Amikor csak azt
látjuk, amit elvesztettünk: ez a gyász. Az élet ünneplése felismerés, hogy
mennyi mindennel vagyunk megáldva és ezért hálásak vagyunk.
Köszönöm, Apa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése