Gyász, veszteség, és egy élet ünneplése


   Gyász az, amit a veszteséghez társítunk. Tanult válasz, ami csak néhány kultúrára jellemző. De nem egyetemes, sem pedig elkerülhetetlen!
   Erre saját tapasztalat útján jöttem rá, miután nyolc évig elmerültem a tiszta, ázsiai-buddhista kultúrában. Azokban a korai években egy buddhista erdei kolostorban, Thaiföld egy eldugott sarkában a nyugati kultúra és annak elgondolásai teljesen ismeretlenek voltak. A kolostorom szolgált a környék halottégető helyeként. Csaknem minden héten sor került ilyenre. A sok száz temetésen, aminek szemtanúja voltam a hetvenes évek végén, soha egyszer sem láttam senkit sírni. Beszélhettem a következő napokban az elhunyt családjával, de még mindig semmi jele nem volt gyásznak. Minden arra utalt, hogy nem is gyászoltak. Rájöttem, hogy Északkelet-Thaiföldön, akkoriban, egy olyan helyen, amit évszázadok óta mélyen áthat a buddhista kultúra, a halál olyannyira elfogadott dolog volt, ami felülmúlja bármelyik nyugati teóriát a gyászról és veszteségről.
   Az itt töltött évek tanítottak meg arra, hogy van más lehetőség. Nem mintha a gyász rossz dolog lenne, csak van alternatívája. Egy szeretett személy elvesztését más szemszögből is fel lehet fogni, amivel elkerülhetőek a kínzó gyász végtelenül hosszú napjai.
   Saját édesapám tizenhat éves koromban hunyt el. Számomra egy nagyszerű ember volt. Ő segített rátalálni a szeretet jelentésére ezen szavaival:
 - Bármit is tegyél az életben fiam, a szívem kapuja nyitva áll előtted.
Habár nagyon szerettem őt, egyáltalán nem sírtam a temetésén. Nem is sírtam érte azóta sem. Sosem éreztem szükségét, hogy sírjak korai halála miatt. Sok évembe telt, hogy megértsem a halálához kapcsolódó érzelmeimet.
   Ennek megértéséhez a következő történet is hozzásegített, amit megosztok most veled.

   Fiatalként nagyon élveztem a zenét, minden fajtáját a rocktól, a klasszikuson és jazzen át, a népzenéig. London mesés város volt egy fiatalnak a hatvanas-hetvenes években - főleg, ha szeretted a zenét! Emlékszem, hogy ott voltam a Led Zeppelin legelső, lámpalázas fellépésén, egy szűk sohói klubban. Egy másik alkalommal csak maroknyian hallgattuk meg, az akkor még ismeretlen Rod Stewartot, ahogy a észak-londoni pub emeletén rock bandát alapított. Oly sok drága emlékem van a zenei életből az akkori Londonból!
   A legtöbb koncert végén együtt kiabáltuk a többiekkel, hogy „Vissza, vissza!” Általában a banda vagy zenekar játszott is tovább még egy kicsit. De végül csak le kellett állniuk, összepakolni a cuccukat és hazamenni. És nekem is haza kellett mennem. Úgy emlékszem, hogy valahányszor hazafelé sétáltam a klubból, egy pubból vagy a koncertteremből, mindig esett. Külön szó van arra a barátságtalan, szitáló esőre, amivel oly gyakran találkozni Londonban. Mindig úgy tűnt, hogy így szitál az eső; hidegen és nyomasztóan, ahogy elhagytam a koncerttermet. Habár szívem mélyén tudtam, hogy talán sohasem hallhatom többé azt a bandát, hogy örökre elhagyják az életemet, egyszer sem voltam szomorú, egyszer sem sírtam. Ahogy sétáltam a hideg, nyirkos londoni éjszakában, a mozgalmas zene tovább visszhangzott a fejemben. Milyen pompás muzsika! Milyen átütő előadás! Milyen szerencsés vagyok, hogy ott lehettem! Sosem éreztem a gyászt egy-egy nagyszerű koncert végén.
   És pontosan így éreztem apám halálakor is. Mintha csak egy remek koncert ért volna a végéhez. Olyan csodás előadás volt. Mikor közeledett a vége, úgy kiabáltam, mint a fellépéseken: Vissza, vissza! Apám meg is próbált kipréselni magából még egy kis időt, hogy velünk lehessen. De végül eljött a pillanat, mikor „össze kellett pakolni a holmiját, és haza kellett menni.” Mikor a szertartás végén kisétáltam a mortlake-i krematóriumból a hideg, londoni szitálásba – tisztán emlékszem a szitálásra – szívem mélyén tudva, hogy talán már sosem lehetek vele, hogy örökre távozott az életemből, nem voltam szomorú, és nem is sírtam. Amit a szívemben éreztem, az ez volt: „Milyen csodás apa! Milyen erőteljes inspirációt adott az élete! Milyen szerencsés vagyok, hogy ott lehettem. Milyen szerencsés, hogy én lehettem a fia.”
Ahogy fogtam édesanyám kezét a jövőbe vezető hosszú úton, pontosan ugyanazt a fellelkesülést éreztem, amit gyakran átéltem életem nagy koncertjei után. Ezt pedig a világért sem hagytam volna ki.

   Amikor csak azt látjuk, amit elvesztettünk: ez a gyász. Az élet ünneplése felismerés, hogy mennyi mindennel vagyunk megáldva és ezért hálásak vagyunk.
   Köszönöm, Apa.
Brahm

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése