Lehulló levelek

   Talán a legnehezebben elfogadható esemény egy gyermek halála. Számos alkalommal ért a megtiszteltetés, hogy én vezethettem a temetési szertartását egy kisfiúnak vagy kislánynak, aki még nemrég indult útnak az élet kalandos utazásán. Az én dolgom volt az, hogy átvezessem a szülőket és másokat is a gyász tortúráján, és a megszállott válaszkeresést egyetlen kérdésre: Miért?

      Gyakran idézem a következő példázatot, amit sok évvel ezelőtt, Thaiföldön hallottam.

Egy egyszerű erdei szerzetes magányosan meditált a dzsungelben, nádkunyhójában. Késő délután nagyon erőteljes vihar támadt, a monszun idején. A szél üvöltött, mint egy sugárhajtású repülő, és sűrű eső verdeste kunyhójának falát.  Ahogy leszállt az est, a vihar is egyre inkább eldurvult. Először letörő ágakat lehetett hallani, ahogy letörnek a fákról. Aztán a szélvihar ereje gyökerestül tépte ki a fákat, hogy mennydörgő robajjal hulljanak a földre.

   A szerzetes hamar rájött, hogy nádkunyhója semmiféle védelmet nem nyújt. Ha egy fa, vagy akár csak egy nagyobb ág a kunyhójára zuhan, simán keresztülszakítja a tetőt, és halálra zúzza. Nem aludt egész éjjel. Gyakran hallotta, ahogy az erdő óriásai utat törnek maguknak a föld felé. Ilyenkor jó ideig a torkában dobogott a szíve.

   A hajnal előtti órákban, ahogy az gyakran lenni szokott, elállt a vihar. A reggel első fényeinél a szerzetes kimerészkedett kunyhójából, hogy megnézze a károkat. Sok nagy ág, és két igen méretes fa is éppen hogy elkerülte kunyhóját. Hálát adott, amiért túlélte az éjszakát. Ami hirtelen megragadta figyelmét, az nem a sok gyökerestül kicsavart fa volt, hanem az a rengeteg levél, ami sűrűn borította az erdő talaját.

   Ahogy számított rá, a legtöbb holtan heverő levél a földön, öreg, barna darabok voltak, amik végigélték életüket. A barna levelek között sok sárga is volt. Még néhány zöld levél is hevert a többi között. És a zöldek közül pár darab olyan friss zöld színben pompázott, hogy biztosan csak pár órával azelőtt bomlottak ki a bimbóból. Ebben a pillanatban a szerzetes szíve megértette a halál természetét.

   Ki akarta próbálni felismerésének igazát, így felnézett a faágakra. Valóban, a legtöbb fán maradt levél fiatal, egészséges zöld levél volt, életük csúcsán. Habár sok újszülött zöld levél hevert élettelenül a földön – öreg, pöndörödött barnák is kapaszkodtak még az ágakba. A szerzetes elmosolyodott; attól a naptól kezdve már egy gyermek halála sem zavarhatta meg.

   Mikor a halál szele keresztülviharzik családunkon, általában az öregeket, a „foltos, barna leveleket” viszi magával. Sok középkorút is elvisz, mint a fákról a sárga leveleket. Ifjak is halnak meg, életük csúcsán, mint a zöld levelek. És néha a halál elragadja a drága életet néhány fiatal gyermektől, ahogy a természet vihara is leszakít néhány fiatal hajtást. Ez a halál alapvető természete a mi közösségeinkben, ahogyan ez az alapvető természete az erdei viharoknak is.

   Senkit sem lehet hibáztatni vagy bűntudatot kelteni benne egy gyermek halála miatt. Ez a dolgok természete. Ki hibáztathatná a vihart? Ez segít megválaszolni a kérdést, hogy miért halnak meg gyerekek is. Ugyanazért, amiért pár fiatal, üde zöld levélnek is le kell hullnia, ha vihar van.