A tyúk és a kacsa

Ez az észak-kelet tájföldi tanárom, Ácsán Cshá egyik kedvenc története volt.

         Egy szép nyári estén, vacsora után, egy friss házaspár együtt indult sétára az erdőbe. Remekül érezték magukat, amíg meg nem hallottak egy hangot a távolból: „háp-háp!”

         „Hallod,” mondta a feleség, „ez biztos egy tyúk.”

         „Nem-nem. Ez egy kacsa volt.” javította ki a férj.

         „Nem… Biztos vagyok benne, hogy tyúk.” válaszolt.

         „Lehetetlen. A tyúk azt mondja, hogy „kot-kotkodács”, a kacsa meg azt, hogy „háp-háp!” Ez a kacsa volt, édesem.” felelte az ura, kissé már ingerülten.

         „Háp-háp!” Hallatszott ismét.

         „Na, ugye, hogy a tyúkod csak kacsa,” szólalt meg ismét.

         „Nem egyetlenem, ez csirke volt. Biztos vagyok benne.” bizonygatta, egyhelyben toporogva.

         „Ide figyelj asszony! Ez…egy…kacsa, K-A-C-S-A, réce! Megértetted?” Mondta feldúltan.

         „De tyúk,” ellenkezett.

         „Egy kacsa, hogy az ég áldjon meg, te…”

De szerencsére a következő „háp-háp” megszakította a mondatát, hogy nehogy olyat mondjon, amit nem kellett volna.

A feleségnél már majdnem eltörött a mécses. „De hát tyúk!”

A férj meglátta neje könnybelábadó szemeit, és végre eszébe jutott, hogy miért is vette el. Az arca kisimult, és gyengéden így válaszolt: „Sajnálom drágám. Neked van igazad. Valóban tyúk.”

„Köszönöm egyetlenem.” mondta és megszorította kedvese kezét.

„Háp-háp!” zengett bele az erdő, mialatt továbbfolytatták sétájukat együtt, szerelemben.

A történet lényege, hogy a férj végre ráébredt, hogy nem az a fontos, hogy tyúk volt vagy kacsa. Ami igazán számít, hogy békében együtt legyenek, hogy élvezhessék a nyár esti sétájukat. Hány házasság megy tönkre lényegtelen dolgok miatt? Hány válásnál vágnak egymáshoz „tyúk vagy kacsa” szintű ügyeket?

Ha megértjük ezt a történetet, emlékezni fogunk, mi is az igazán fontos. A házasság fontosabb annál, hogy réce vagy csirke volt. És különben is, hányszor volt már, hogy teljesen száz százalékig biztosak voltunk abban, hogy igazunk van, és később rá kellett jönnünk, hogy mégsem?  Ki tudja? Lehet, hogy tényleg egy génmanipulált csirke volt, ami képes a hápogásra!

(A nemek közötti egyenlőség és a zavartalan szerzeteséletem megőrzése érdekében, minden alkalommal, amikor ezt elmesélem, felcserélem a szereplőket.)

Elkötelezettség

A házasságról és szerelmi kapcsolatokról, a következőt gondolom: amikor a férfi és a nő járni kezdenek, még alig részei egymás életének; az eljegyzés után már kezdenek részei lenni; de amikor nyilvánosság előtt mondják ki a boldogító igent, az már valódi elkötelezettség.

     A házasság kötelezettségvállalás.  Az esküvő alatt, hogy később is biztosan szem előtt tartsák kötelességeiket, el szoktam mesélni, mi a különbség a részvétel és az elkötelezettség között. Szemléltetőpéldaként a szalonnástojást hozom fel.

         Ilyenkor a rokonok és barátok figyelme mind felém fordul. Azon gondolkodnak, hogy „Mi köze lehet a szalonnástojásnak a házassághoz?”. Folytatom a beszédem.

         „A szalonnástojás elkészítésekor, a csirke csak résztvevő, de a disznó az nyakig benne van. Kívánom, hogy házasságotok alatt, sokszor legyen malacotok!”

Házasság

Amióta cölibátust fogadtam, sok házasságon voltam túl.

       Buddhistaszerezetésként a munkám része, hogy levezényeljem a vallási ceremóniát az esküvői rendezvényeken. Tudomásom szerint, mindig az ifjú pár áll az ünnepség középpontjában, de sokuk máig úgy gondol rám, mint aki részt vett az életük összekötésében. Tehát férfiakkal és nőkkel is kötöttem már házasságot.

               Azt mondják, a házassággal három „szony” jár: az asszony, a viszony és az iszony.

         Együtt jár vele a baj. Ha gondjuk akad, az emberek, akiket összeadtam, gyakran keresnek meg segítségért. Szerzetesként szeretek egyszerűen élni, ezért az esküvői szertartások alkalmával előrelátóan elmesélem a következő három történetet, hogy amilyen sokáig csak lehet, ne merüljenek fel a hármunk közt problémák.

Nyisd ki szíved ajtaját

Pár évszázaddal ezelőtt, egy dzsungelbéli barlangban, valahol Ázsiában, volt hét szerzetes és az előbb leírt, feltétel nélküli szereteten meditáltak. Volt köztük egy főszerzetes, a testvére és a legjobb barátja. A negyedik a főszerzetes ellensége volt: egyszerűen képtelenek voltak kijönni egymással. Az ötödik, egy nagyon öreg szerzetes, annyira sok évet megélt már, hogy várható volt, bármikor meghal. A hatodik betegeskedett – de annyira, hogy róla is úgy sejtették, bármikor eltávozhat az élők sorából. Az utolsó a hétből pedig egy hasznavehetetlen, kuka szerzetes volt. Mindig elbóbiskolt és horkolt, amikor meditálnia kellett volna, képtelen volt megjegyezni az imákat, és amit tudott, azt is csak hamisan. A ruháit sem bírta rendesen magán tartani. Testvérei mégis elviselték, és köszönetüket fejezték ki, amiért folyamatosan türelemre tanítja őket.

           Egy nap azonban egy tucat bandita is rálelt a barlangra. Elszigetelt és nehezen megközelíthető volt, ezért el akarták foglalni rejtekhelynek. Úgy döntöttek, hogy megölik a szerzeteseket. Szerencsére a főszerzetesnek nagyon meggyőző beszélőkéje volt. Sikerült elérnie – bár nem tudom, hogy hogyan csinálta – hogy a banditák szabadon engedjék őket, egy kivételével, akit figyelmeztetésképpen megölnek, hogy a többi biztosan tartsa a száját a barlang hollétéről. Ennyit tudott kialkudni. A főszerzetes kapott pár percet, hogy meghozza a szörnyűséges döntést, hogy kit áldozzanak fel a többiekért.

          Amikor közönség előtt mondom el ezt a történetet, mindig megállok és megkérdem a hallgatókat, „nos, mit gondoltok, kit választott a főszerzetes?” Ez azért is hasznos, mert így a hallgatóság elaludni készülő része kicsit feleszmél, akik meg alszanak, azokat felkelti a hirtelen csend. Újra elismétlem, hogy volt a főszerzetes, a testvére, a legjobb barátja, az ellensége, az aggastyán és a betegeskedő (mindketten a halálukon), és a hasznavehetetlen szerzetes. Te kit választanál?

        Páran az ellenséget mondják. „Nem” válaszolom.

        „A testvérét?”

        „Rossz válasz.”

        A hasznavehetetlen szerzetest is mindig van, aki megemlíti – milyen könyörtelenek vagyunk néha! Miután kiszórakoztam magamat, elárulom a megfejtést: a főszerzetes képtelen volt a választásra.

         Öccse iránti szeretete ugyanolyan volt, se nem erősebb, se nem csekélyebb, mint a legjobb barátja iránti szeretete – ami pont akkora volt, mint az ellensége, az idős, a beteg szerzetes és még a jó öreg kenyérpusztító iránt érzett szeretete is. Tökélyre vitte eme szavak jelentését: szívem ajtaja mindig nyitva áll előttetek, légy bárki, tégy bármit.

         Az ő szíve valóban tárva-nyitva állt mindenkinek, feltétel nélküli, különbséget nem tevő, szabadon szárnyaló szeretet. És ami a leg-szívbemarkolóbb, hogy olyannyira szerette önmagát is, mint a társait. Szíve ajtaja a saját maga előtt is nyitva volt. Ezért nem tudott választani sem maga, sem a többiek közül.

Emlékeztetni szoktam hallgatóságom keresztény tagjait, hogy a könyvük azt mondja, „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Ne jobban, mint magadat és ne is kevésbé, hanem ugyanannyira. Azaz úgy tekintsenek másokra, mint ahogy tennék azt saját magukkal, és fordítva.

Miért van az, hogy a közönségem többsége mégis arra gondolt, hogy a főszerzetes a saját halálát választotta? Miért van, hogy a mi kultúránkban mindig feláldozzuk magunkat mások számára, és ezt jónak tartjuk? Miért van, hogy magunkkal nagyobbak elvárásaink, kritikusabbak és bírálóbbak vagyunk, mint bárki mással szemben? Egy és ugyanazon okból: még nem tanultuk meg szeretni önmagunkat. Ha nehéznek is találod azt mondani valakinek, hogy „bármit is tegyél, szívem ajtaja mindig nyitva áll előtted” az az akadály eltörpül amellett, mint amikor magadnak mondod, „Én. Akihez a legközelebb voltam, amióta csak az eszemet tudom. Saját magam. Szívem ajtaja az én számomra is nyitva áll. Minden, ami én vagyok, mindegy, hogy bármit is tettem. Gyere be!”

Ezt értem magunk iránti szeretet alatt: a megbocsájtást. Szabadulni a bűntudat börtönéből; megbékélni magunkkal. És ha elég bátor vagy ahhoz, hogy elmondd ezeket a szavakat magadnak, őszintén, saját belső világod magányában, akkor te is pozitívan és nem negatívan fogsz fejlődni, hogy megfelelhess ennek a nagyszerű szeretetnek. Egy napon, mindannyinknak meg kell ezt lépnie, becsületesen, tisztességesen. Ha sikerült, olyan lesz, mintha egy megtagadott részünk, ami hosszú ideje kint, a hidegben élt, végre hazatérne. Újraegyesítettnek, egésznek érezzük magunkat, és megengedjük magunknak, hogy boldogok lehessünk. Csak ekkor tudhatjuk igazán, hogy milyen érzés igazán szeretni valakit, se jobban, se kevésbé. 

Kérlek, jegyezd meg, hogy nem kell tökéletesnek, hibátlannak lenned ahhoz, hogy így tudd szeretni magadat. Ha a tökéletességre vársz, soha nem jön el. Ki kell, hogy nyissuk szívünk ajtaját a magunk számára is, bármit is tettünk. Ha bent vagyunk, akkor válunk tökéletessé. Gyakran megkérdik tőlem, hogy mi történt a hét szerzetessel, miután a vezetőjük elmondta a banditáknak, hogy képtelen a választásra.

      A történetből, ahogy azt én hallottam több évvel ezelőtt, nem derült ki: véget ért ott, ahol én abbahagytam. De én tudom, hogy hogyan folytatódott; kitaláltam, hogy mi következhetett. Amikor a főszerzetes elmagyarázta a banditáknak, hogy miért volt képtelen választani önmaga és a társai között, és mesélt a szeretetről és megbocsájtásról, úgy ahogy azt én most itt tettem, az a rablókat annyira lenyűgözte és meghatotta, hogy nem csupán az életükön könyörültek meg, hanem maguk is szerzetesnek álltak!

Felhívás

Aláírás gyűjtés

Az új egyházi törvény szerint a Magyarországi Karma Kagyüpa Buddhista Közösség egyházi státusza 2012 január 1-től megszűnik, és egyesületté minősül át, ami számos nehézség elé állítja Közösségünket. Mielőbb kérvényezni fogjuk, hogy a Magyarországi Karma Kagyüpa Buddhista Közösség újra bejegyzett egyházzá minősüljön. Amennyiben ezt Ön is támogatja, kérjük adja meg az elérhetőségeit, hogy a későbbiekben szükség esetén megkereshessük. Ha úgy gondolja, van olyan barátja, ismerőse, aki támogatná ügyünket, akkor kérjük, adja meg az ő elérhetőségeiket is.

Az új törvény szerint legalább ezer személy támogatása szükséges Közösségünk újra egyházzá minősítéséhez. A kérvényezés hivatalos menetét még nem dolgozták ki, azonban az már ismeretes, hogy februárban meg kell történnie. Amint a hivatalos formát megadják, kedves Támogatóinkat megkeressük a rendelkezésünkre bocsátott elérhetőségeik alapján.

Köszönjük értékes segítségét!

Kérjük, továbbítsa kérésünket barátainak, ismerőseinek!

Online űrlap kitöltése: http://buddha-tar.hu/alairas_gyujtes

Készítette: Magyarországi Karma Kagyüpa Közösség

Feltétel nélküli szeretet

Olyan tizenhárom éves lehettem, amikor édesapám elhívott magával és valami olyat mondott, ami megváltoztatta az egész életemet. Csak ketten voltunk a rozsdás furgonjában, London egyik szegényebb negyedének mellékutcájában. Felém fordult és így szólt: „Fiam, bármit is teszel az életedben, egy valamit tudnod kell! Az én ajtóm mindig nyitva áll előtted.”

         Csak egy fiatal kamasz voltam akkoriban. Nem értettem igazán, hogy mit akart ezzel mondani, de tudtam, hogy ez valami fontos dolog, ezért megjegyeztem. Három év múlva apám meghalt.

         Mikor szerzetesnek álltam észak-kelet Thaiföldön, újra átgondoltam jó atyám szavait. Akkoriban még egy kis szolgálati lakásban laktunk, London szegényebb felén; nem az a hely, ahova megéri ajtót nyitni. Aztán rájöttem, hogy apám nem így értette. A szavaiban, mint egy rongyokba csomagolt ékszer, a szeretet, általam ismert legtisztább formája volt elrejtve: „Fiam, bármit is tegyél életedben, egy valamit tudnod kell! Szívem ajtaja mindig nyitva lesz előtted.”

         Édesapám feltétel nélküli szeretetet adott nekem. Kikötések nélkül. A fia voltam és ennyi neki elég volt. Gyönyörű volt. Igaz volt. És komolyan gondolta.

         Nagy bátorságra és bölcsességre van szükség ahhoz, hogy valaki ezt mondja, hogy kinyithasd a szíved valaki másnak, bármiféle „ha” nélkül. Talán azt hihetjük, hogy így kihasználnának minket, de tapasztalataim szerint ez nem így működik. Ha ilyenfajta szeretetet kapsz mástól, az olyan, mintha a legdrágább ajándékot kapnád. Kincsként kezeled, vigyázol rá, közel tartod a szívedhez, nehogy elveszítsd.

Még úgy is, hogy csupán részben értettem, amit apám mondott, soha nem mertem volna neki fájdalmat okozni. Ha ezeket a mondatokat másnak is megadod, ha tényleg komolyan gondolod, és a szívedből jönnek, akkor az az ember nem negatív, hanem pozitív irányba fog nőni, hogy felérjen a szeretetedhez. 

Örökre felhagyni a bűntudattal

A bűntudatból kivezető út legnehezebb része, rájönni arra, hogy megérdemeljük a megbocsájtást. Ebben a történetek segítségünkre lehetnek, de a végső lépést nekünk kell megtennünk: a saját cellánkból csak mi magunk léphetünk ki.

         Egyik barátom, kisfiúként a legjobb pajtásával játszott a kikötőknél, amikor viccből belökte őt a vízbe. A fiú megfulladt. Fiatal barátom, éveken át nyomasztó bűntudatban élt. Vízbe fúlt társának szülei a szomszédjaik voltak. Abban a tudatban nőtt fel, hogy megfosztotta őket gyermeküktől. Aztán az egyik reggel arra ébredt, hogy már nincs szükség arra, hogy tovább eméssze magát. Kilépett a saját börtönéből a szabadság melegébe. 

Mindannyian bűnözők vagyunk

Az előző sztoriban olyan emberekről volt szó, akikkel együtt dolgoztam a büntetőintézetekben, de mindenkinek szól, aki a bűntudat fogságában „ül”. Mi mást tettünk a „bűntettünkön” kívül, amiért vétkesnek érezzük magunkat – még aznap, ebben az évben, ebben az életben? Látjuk-e a többi téglát a falban? Továbblátunk-e, a buta tettnél, ami ekkora fájdalmat okoz? Ha túl sokáig csak a „B osztályú” dolgokra figyelünk, lehet, hogy magunk is B-ssé válunk: emiatt van, hogy újra és újra beleesünk ugyanabba a hibába, és csak építjük magunkban a bűntudatot. De ha az életünk többi részét nézzük, falunk többi építőelemét, amikor reálisan látjuk a dolgokat, akkor nyílik fel szemünk - mint egy szívünkben növő virág - az igazságra: megérdemeljük a megbocsájtást.