Van valami probléma?

A tizenhetedik századi matematikus-filozófus Blaise Pascal egyszer azt mondta: „Az ember összes baja abból származik, hogy nem tud nyugton ülni a fenekén.”

Ezt kiegészíteném azzal, hogy „és nem tudja, mikor üljön rajta.”

1967-ben Izrael háborúban állt Egyiptommal, Szíriával és Jordániával. Az események közepette, amit manapság már Hatnapos Háborúként ismerünk, riporterek kérdezték a korábbi brit miniszterelnököt, Harold Macmillant, mit gondol a közel-keleti problémáról.

Az akkor már igencsak koros államférfi habozás nélkül rávágta:

- Nincs probléma a Közel-Keleten.
A riporterek megkövültek.

- Mit ért az alatt, hogy „Nincs probléma a Közel-Keleten”? – követelőzött a riporter. – Nem tud róla, hogy veszedelmes háború zajlik? Nem jut el a tudatáig, hogy most is, miközben beszélünk, bombák hullanak az égből, tankok harcolnak, és katonákat lőnek szitává? Rengeteg a halott és a sebesült. Mit ért azalatt, hogy „Nincs probléma a Közel-Keleten”?

A sokat látott államférfi türelmesen elmagyarázta:

- Uram, a „probléma” olyasvalami, aminek van megoldása. A Közel-Keleten viszont nincs ilyen. Épp ezért nincs probléma.

Mennyi, de mennyi időt vesztegetünk el az életünkből olyasmire, aminek akkor éppen nincs megoldása, és ezért nem is igazi probléma?

Adj bele mindent!

Az előző történetet folytatva, a tigris és a kígyó halála után emberünk számára eljött a cselekvés ideje. Abbahagyta a méz ízlelgetését, és némi erőfeszítés árán kijutott a kútból, majd a dzsungelből is. Az élet nem mindig a semmittevésről szól, mézet nyalogatva.

Egy fiatalember Sydneyből elmesélte nekem, hogy egy ízben találkozott Ácsán Cshával Thaiföldön, akitől élete legjobb tanácsát kapta.

Sok buddhizmus iránt érdeklődő nyugati hallott már Ácsán Csháról a nyolcvanas évek elején. Ez a fiatal férfi úgy döntött, elutazik a messzi Thaiföldre csak azért, hogy találkozhasson a nagyszerű pappal, és feltehessen neki néhány kérdést.

Valóban hosszú utazás volt. Sydneyből nyolc óra alatt ért át Bangkokba, ahol felszállt az éjjeli vonatra, mely tíz órán át zötykölődött Ubonig. Ott megegyezett egy taxissal, hogy az elvigye Wat Nong Pah Pong kolostorhoz. Fáradtan, nagy izgalommal végre megérkezett Ácsán Cshá kunyhójához.

A híres tanító szokás szerint a tető alatt üldögélt, ahol meglehetősen nagy tömeg vette körül: papok és világiak, szegény földművesek és gazdag kereskedők, falusi asszonyok rongyokban és kifestett hölgyek Bangkokból, mind egymás mellett ülve. Ácsán Cshá fedele alatt nem volt megkülönböztetés.

Az ausztrál leült a tömeg szélére. Két óra telt el, de Ácsán Cshá észre sem vette őt. Túl sokan voltak előtte. Csüggedten felállt és elsétált.

Ahogy átvágott a kolostoron a kapu irányába, a harangtorony tövében megpillantott néhány szerzetest, leveleket sepregetve. Mivel volt még egy órája a taxija érkezéséig, felkapott ő is egy seprűt, hogy javítson kicsit a karmáján.

Jó félóra elteltével, még mindig szorgalmasan sepregetve, egy kezet érzett a vállán. Megpördült. Meglepődve és elragadtatva konstatálta, hogy a kéz tulajdonosa maga Ácsán Cshá volt, aki mosolyogva állt előtte. A pap észrevette a nyugati fickót, de nem volt alkalma megszólítani. Az Ácsán épp kifelé tartott a kolostorból, egy másik eseményre menet, de megállt a fiatal sydney-i férfinél, hogy megajándékozza. Ácsán Cshá gyorsan mondott valamit thai nyelven, majd elsietett.

Egy tolmács fordította neki: „Ácsán Cshá azt mondja, hogyha sepersz, adj bele mindent.” Majd a tolmács is továbbállt.

A fiatalember ezen a tömör tanításon gondolkodott a hosszú hazaúton. Természetesen tudta, hogy Ácsán Cshá sokkal, de sokkal többet tanított neki, mint hogy hogyan célszerű leveleket sepregetni. Tisztán látta a tanítás lényegét.

„Bármit is teszel, adj bele mindent!”

Pár évvel később Ausztráliában elmondta nekem, hogy ez az életre szóló tanács sok száz ilyen kimerítő és hosszú utazást megért volna. Hitvallásává vált, boldogságot és sikert hozva életébe. Amikor dolgozott, mindent beleadott. Amikor pihent, azt is százszázalékosan végezte. Amikor társaságban volt, akkor is a lehető legjobbat nyújtotta. Igazi sikerformula!

Ja, és amikor semmit nem csinált, akkor teljesen semmit nem csinált.

Tigris és kígyó közt

Van egy régi buddhista történet arról, hogyan cselekedjünk élet-halál helyzetekben.

Egy férfit tigris üldözött keresztül a dzsungelen. A tigrisek gyorsabban futnak az embernél, és előszeretettel fogyasztják is azokat. Ez itt, a férfi balszerencséjére, igen éhes volt.

Már majdnem utolérte a férfit, de ekkor meglátott egy kutat az út mentén. Kétségbeesettségében afelé ugrott. Már nem volt visszaút, mikor meglátta, hogy mekkorát hibázott. A kút kiszáradt, és az alján jól láthatóan egy hatalmas fekete kígyó tekergőzött.

Ösztönösen kinyújtotta kezét a kút fala irányába, ahol még meg tudott kapaszkodni egy kiálló gyökérben, megállítva zuhanását. Mire feleszmélt, a kígyó már támadásba lendült; testét teljesen kinyújtva próbálta megharapni a férfi lábát, de hajszál híján nem sikerült elérnie azt. Felnézve látta, hogy a tigris gyökérbe kapaszkodó keze után kapkod a mancsával, de épp hogy az sem tudta elérni. Szörnyű helyzetét elemezgette, mikor észrevett két egeret: egy fehéret és egy feketét, amint kibújnak egy apró lyukból, hogy a gyökeret kezdjék rágcsálni.

Ahogy a tigris nyújtózkodott, hogy elérje áldozatát, hátsó lábaival megrázott egy vékony fát, aminek egyik ága a kút fölött nyúlott, s rajta egy méhkas függött. Méz kezdett csurogni belőle a kútba. A férfi kinyújtotta nyelvét, és megízlelte. „Mmmm! Ez aztán finom!” gondolta magában elmosolyodva.

Az eredeti elbeszélés szerint a történet itt véget ér. Éppen ettől lesz olyan életszerű. Az életnek, mint azoknak a fránya szappanoperáknak, sosincs lezárt befejezése. Az élet állandóan teljesedik ki.

Mindemellett gyakran van úgy életünkben, mintha egy éhes tigris és egy nagy fekete kígyó közé szorultunk volna; halál és valami még rosszabb közé, minden nappallal és éjszakával (a két egér) egyre kevesebb és kevesebb kapaszkodóval. Még ilyen szörnyű helyzetekben is, valahonnan csorog egy kis méz! Ha bölcsek vagyunk, kinyújtjuk a nyelvünket és megízleljük azt a mézet. Miért ne? Amikor nincs mit tenni, ne csinálj semmit, és élvezd kicsit az élet mézét.

Mint mondtam, hagyományosan itt véget ér a történet. Én azonban hallgatóságomnak általában elmondom az igazi befejezést is, hogy kihangsúlyozzam a lényeget. Íme hát:

Ahogy a férfi élvezte a mézet, az egerek egyre csócsálták a gyökeret, a nagy fekete kígyó mind magasabbra nyújtózott, és a tigris egyre mélyebbre nyúlt, már majdnem elérve a fickó kezét.... A tigris elszámította magát! Belebukfencezett a kútba, lezuhant a férfi mellett, halálra zúzva magát és a kígyót is a kút alján…

Hát, végül is lehetséges, nem? Gyakran történnek váratlan dolgok, ilyen az életünk! Szóval, miért ne élveznénk a méz ízét még a leginkább kilátástalan helyzetekben is? A jövő bizonytalan. Sose tudhatjuk biztosan, mi fog következni a következő percben.

Sodródni az árral

Egy bölcs szerzetes, akit évek óta ismerek, öreg barátjával túrázott az érintetlen vadonban. Egy forró, késői délután egy káprázatos partszakaszra bukkantak. Annak ellenére, hogy a szerzetesek szabályai tiltják a szórakozás céljából való fürdőzést, a kék víz szinte hívogatta, hogy lehűtse magát a hosszú gyaloglás után, úgyhogy levetkőzött és begázolt a tengerbe.

Fiatalabb korában, világi életében, igen jó úszó volt. De most, hosszú ideje szerzetesként, jó pár éve már, hogy úszott volna. Csupán pár perces pancsolás után elkapta egy erős dagály-szerű áramlat, ami elkezdte a nyílt víz felé sodorni. Később megtudta, hogy ez egy nagyon veszélyes partszakasz volt a vad áramlatok miatt.

Először a szerzetes megpróbált szembe menni a sodrással. Azonban hamar rájött, hogy nem fogja bírni erővel. Korábbi ismeretei ekkor jöttek segítségére. Megnyugodott, elengedte a testét, és hagyta magát sodródni az áramlattal.

Nagyszerű bátorságra vall, hogy meg tudott nyugodni egy ilyen helyzetben, amikor a partvonal egyre távolabb és távolabb került.

A szárazföldtől sok száz méterre volt már, mikor az áramlat lecsendesült. Csak ekkor kezdett el visszaúszni a part felé.

Elmondása szerint a visszaút minden csöppnyi energiáját felemésztette. Borzalmasan kimerülve ért partot. Biztos volt benne, hogy ha megpróbál harcolni az árral, akkor az győzött volna. Ugyanígy kisodródott volna a tengerre, de oly kevés megmaradt erővel, amivel nem lett volna képes visszajutni. Ha nem engedett volna a sodrásnak, biztos volt benne, hogy megfullad.

Az ilyen anekdoták demonstrálják, hogy a bölcselet, miszerint „Amikor nincs mit tenni, ne csinálj semmit” nem csupán egy jól csengő gondolat. Hovatovább életmentő tanács lehet. Amikor az ár erősebb nálad, akkor kell vele menned. Amikor hatékonyan lehet cselekedni, attól a pillanattól kell erőfeszítést tenni.

Teaszünet, amikor már nincs kiút

Mindig van valami, amit a napunk hozzávalóival tehetünk, még ha csak annyi is, hogy leülünk élvezni az utolsó csésze teánkat. A következő történetet egy volt kollégám mesélte el. Tanár volt, előtte viszont a brit seregben szolgált a Második Világháborúban.

Kollégám Burma esőerdejében járőrözött; fiatal volt, távol az otthonától, halálra rémülve. Felderítőjük szörnyű hírekkel tért vissza parancsnokukhoz. Apró járőrük hatalmas létszámú japán csapatokba botlott, mérhetetlen túlerővel néztek szembe, ráadásul teljesen körülkerítve. Az ifjú brit katona legbelül már a halálra készült.

Azt várta, hogy parancsnokuk majd kitörésre utasítja őket – ez lett volna a férfias cselekedet. Talán néhányuk túlélné! Ha mégsem, nos, legalább az ellen közül is magukkal vinnének párat a halálba. Végtére is, ezt teszik a katonák.

De nem ez a parancsnok! Kiadta a parancsot embereinek: üljenek le, és főzzenek maguknak egy csésze teát. Mégis csak ők voltak a BRIT hadsereg!

A fiatal katona azt hitte, parancsnoka megőrült. Hogyan jutna eszébe bárki épeszűnek teázni, amikor körbevette az ellenség, nincs kiút, és a biztos halál vár rá?

De a hadseregben, főleg háború idején, a parancsnak engedelmeskedni kell. Mindannyian megfőzték az utolsónak gondolt teájukat. Még meg sem itták, mikor visszatért a felderítő, és suttogva jelentett a parancsnoknak. Az összehívta embereit.

- Az ellenség továbbhaladt – jelentette be. – Megnyílt egy út. Szedelőzködjetek hamar, de halkan – mozgás!

Valamennyien biztonságban kiértek, így mesélhette el nekem is a történetet sok évvel később. Elmondása szerint az életét köszönhette a parancsnok bölcsességének, nem csak a háború során Burmában, hanem azóta több alkalommal is. Életében számtalanszor került olyan helyzetbe, mintha körbevette volna az ellenség, teljes erőfölényben: menekvés nélkül, a halálra készen. „Ellenség” alatt komoly betegséget, iszonyú nehézségeket és tragédiát értett; olyasmiket, amikből nem látni kiutat.

Burmai tapasztalatai nélkül talán megpróbálta volna átvágni magát a problémákon, és bizonnyal csak nagyobb bajt hozott volna a saját fejére. Ehelyett, amikor körbevette a halál - vagy annak előszele - minden oldalról, egyszerűen csak leült, és főzött egy csésze teát.

A világ folyton változik; az élet folytonos áramlás. Megitta a teáját, megőrizte erejét és várt arra a pillanatra, ami mindig eljön: a pillanat, amikor hatékonyan lehet cselekedni, mint például biztonságban kijutni.

Akik pedig nem kedvelik a teát, emlékezzenek erre a mondásra: „Amikor nincs mit tenni, ne is csinálj semmit!”

Nyilvánvalónak hangzik, de életmentő lehet.

A Karma törvénye

            A legtöbb nyugati félreérti a Karmát. Összekeverik a Végzettel, amikor is az illető egy, a régmúltban elkövetett ismeretlen bűnéért kényszerül szenvedésre. Ez közel sem így van, ahogy a következő történetből is kitűnik.

            Két nő tortát sütött, mindegyik egyet-egyet.

            Egyiknek borzalmas alapanyagai voltak. Az öreg, fehér lisztből először ki kellett szedegetnie a zöldes, penészes darabkákat. A koleszterin-dús vaja majdhogynem avas volt. Barna csomókat kellett kikaparnia a fehér cukorból (valaki egy kávétól csöpögő kanalat dugott bele). Gyümölcsnek csak ősrégi mazsolákat talált, amik a kimerült uránium keménységével vetekedtek. Ráadásul konyhája tipikusan a háború előtti békeidőket idézte – de, azt már meg nem mondom, hogy melyik háború előttit.

            A másik nőnek a lehető legjobb alapanyagok álltak rendelkezésére. Organikusan előállított, teljes kiőrlésű liszt, gén kezelést garantáltan soha sem látott gabonából. Telítetlen zsírokban gazdag repceolaj, nyers barna nádcukor, nedvdús növények egyenesen a kertből. Konyhája csúcs-modern kütyükkel felszerelve.

            Melyikük sütötte hát az ízletesebb tortát?

Gyakran nem ott készül a finomabb süti, ahol a legjobbak a hozzávalók – a sütés nem csupán az alapanyagokról szól. Néha a borzalmas hozzávalókkal felszerelt ember annyi erőfeszítést, törődést és szeretetet süt a tortájába, hogy az lesz a legkiválóbb mind közül. Az a fontos, hogy mit teszünk az alapanyagokkal.

            Vannak barátaim, akiknek szörnyű hozzávalókkal kell dolgozniuk életük során: szegénysorba születtek, bántalmazták őket gyerekként, gyengén tanultak, esetleg fogyatékosságuk miatt nem tudtak sportolni vagy játszani. De kevés kiváló tulajdonságukat olyan remekül kovácsolták össze, hogy rendkívül lenyűgöző dolgok sültek ki belőlük. Igen nagyra becsülöm őket. Észreveszed ezeket az embereket?

            Vannak olyan barátaim is, akiknek remek alapanyagokhoz jutottak életükben. Szerető és jómódú a családjuk, sikeresek voltak az iskolában, tehetséges sportolók, jóképűek és népszerűek, ám elvesztegették fiatal életüket az alkoholra és a drogokra. Ismersz ilyen embereket?

            A Karmának csak az egyik fele, hogy mivel kell dolgoznunk életünk során. A másik fele - a sokkalta fontosabb fele - az, hogy mihez kezdünk a kapott alapanyagokkal ebben az életben.

Kellemes Húsvéti Ünnepeket!

Valaki - Irimiás Balázs

Keresztposzt a BuddhaPest blogról:

Irimiás Balázs építész vezeti Kőrösi Csoma Sándor zanglai kolostorszobájának felújítását. Portréműsor róla és a projektről: