A mosásra gondolni

   Manapság túl sokat gondolkodnak az emberek. Ha csak egy kicsit lecsendesítenék gondolataik özönét, sokkal könnyebben folyna az életük!

   Thaiföldi kolostorunkban minden héten egy estére a szerzetesek kihagyják az alvást, és egész éjjel a közös nagyteremben meditálnak. Hozzá tartozott az erdei szerzetesek rendjéhez. Nem volt annyira kemény, mivel mindig pihenhettünk másnap reggel.

   Egy ilyen egész estés meditáció utáni reggelen, mikor már vonultunk volna vissza kunyhóinkba pótolni a kimaradt alvásmennyiséget, az apát magához hívott egy fiatal, ausztrál származású szerzetest. A szerzetes megrökönyödésére az apát ráhalmozott egy nagy kupac csuhát azzal az utasítással, hogy azonnal lásson hozzá azok kimosásához. Szokás volt, hogy ellátjuk az apátot, kimossuk a ruháit és más apróságokat is elvégzünk helyette.

   Ez egy óriási adag mosnivaló volt. Ami még aggasztóbb, hogy minden mosást az erdei szerzetesek hagyományos módján kellett végezni. Vizet húzni a kútról, nagy tüzet rakni és azon megmelegíteni. Kenyérfa-fáról egy ágat levágni és apróra forgácsolni a kolostor bozótvágójával. A forgácsot a forró vízbe szórni, hogy kioldódjék belőle a nedv, ami mosószerként működik. Aztán minden ruhadarabot egyesével kiteríteni egy fa vályúba, és a forró barna vizet ráöntve kézzel püfölni, míg az tiszta nem lesz. Aztán a szerzetesnek a napon kell megszárítania a ruhákat, időnként egyik oldaláról a másikra fordítani, és meggyőződni, hogy a természetes festés nem lesz csíkos. Egyetlen köntös kimosása is hosszú és macerás folyamat. Egy ilyen nagy halomhoz több óra kell. A brisbane-i fiatal fiú pedig kimerült volt az éjszakázástól. Megsajnáltam.

   Odamentem hozzá, a mosófészerbe, hogy segítsek. Mikor odaértem, inkább brisbane-i mint buddhista stílusban káromkodott és szitkozódott. Panaszkodott, hogy milyen igazságtalan és kegyetlen ez így vele.

 - Nem várhatott volna az apát holnapig? Nem tűnt fel neki, hogy egész este nem aludtam? Nem ezért lettem pap!

Nem éppen ezeket a szavakat használta, de ez minden, ami nyomdafestéket tűr.

   Mikor ez az egész történt, már jó pár éve szerzetesként éltem. Átéreztem, amit ő érzett, és tudtam a kiutat.

 - Gondolni rá sokkal nehezebb, mint csinálni.

   Elnémulva rám bámult. Pár pillanatnyi csend után némán visszatért munkájához, én pedig aludni mentem. Később azon a napon felkeresett, hogy köszönetet mondjon, amiért segítettem neki a mosással. Ahogy ő is felfedezte, tényleg az a dolog legrosszabb része, hogy gondolkodott rajta. Amikor abbahagyta a panaszkodást és csak mosott, nem is volt semmi probléma.

   Az életben minden dolognak a legnehezebb része az, ha gondolkodunk rajta.

A hülye

  Valaki hülyének hív. Aztán elkezd járni az agyat: „Hogy hívhattak hülyének? Semmi joguk hülyének nevezni! Milyen modortalanság, hogy hülyének hívtak! Megbánják még, hogy lehülyéztek.” Aztán hirtelen rájössz, hogy ezzel hagytad nekik, hogy még négyszer hülyének nevezzenek.

   Valahányszor visszaemlékszel, minek neveztek, annyiszor adsz nekik lehetőséget, hogy még egyszer megtegyék. Ebben gyökeredzik a probléma.

   Ha valaki lehülyéz, és te azonnal elengeded a dolgot, akkor nem is zavar. Ez a megoldás.

   Miért hagynád másoknak, hogy irányítsák a belső boldogságodat?

Viccelni úgy, hogy ne bánts meg senkit

   Amikor magad mögött hagyod az egódat, senki sem tud kibillenteni a nyugalmadból. Ha valaki bolondnak hív, akkor csak azért gurulhatsz méregbe, mert félsz, hogy akár igazuk is lehet!

   Mikor pár évvel ezelőtt egy perth-i többsávos autóúton utaztunk, néhány fiatalember egy régi autóban kiszúrt engem magának, és lehúzott ablakbál sértegetni kezdtek:

 - Hé! Kopasz! Te! Bőrfejű!

Ahogy próbáltak felheccelni, letekertem az ablakomat, és visszakiabáltam

 - Vágassatok hajat, csajok!

Talán nem kellett volna. Csak felbátorította őket.

   A fiatal csirkefogók a mi autónk mellé húzódtak az övékkel, és egy magazint előhúzva nyitott szájjal, vadul gesztikulálva próbáltak rávenni, hogy nézzek a magazinban lévő képekre. A Playboy egyik száma volt.

   Felnevettem ezen az éretlen humoron. Én is ugyanígy tettem volna az ő korukban, ha a haverjaimmal lógnék. Látva, hogy nevetek, hamar lehagytak minket. A sértegetésre jobb ellenszer a nevetés, mint a prűd sértődöttség.

   És hogy láttam e a képeket a Playboyban? Természetesen nem! Tisztességes, nőtlenséget fogadott pap vagyok. Akkor honnan tudtam, hogy az egy Playboy volt? A sofőröm mondta. És ehhez a történethez ragaszkodom is!

A kalapács

   Mindannyian hibázunk időnként. Az élet a tanulásról szól, hogy kevésbé gyakran hibázzunk. Hogy elérjük ezt a célt, a monostorunkban az a rendszer, hogy a szerzetesek követhetnek el hibákat. Ha nem tartanak a hibázástól, nem is hibáznak annyit.

   Mikor egy nap a kolostor udvarán sétáltam keresztül, találtam egy kalapácsot a fűben hagyva. Nyilvánvalóan ott volt egy ideje, mivel már kezdett rozsdásodni. Nagyon csalódott voltam szerzetestársaim nemtörődömsége miatt. Minden, amit a kolostorban használunk, a ruhától a szerszámokig, adományként érkezik, keményen dolgozó, világi támogatóinktól. Egy szegény, de nagylelkű buddhista hívő bizonyára hetekig spórolt, hogy megvehesse nekünk ezt a kalapácsot! Nem volt helyénvaló, hogy ilyen figyelmetlenül bánjunk az ajándékainkkal. Szóval összehívtam a papokat.

   Azt szokták mondani nekem, hogy vattacukor puhaságú a szívem, de azon az estén csípősebb voltam a chilinél is. Keményen megostoroztam a szerzeteseket szavaimmal. Meg kellett tanulniuk a leckét, hogy vigyázzanak arra a kevés értéktárgyra, amink van. Mikor végére értem szónoklatomnak, mindegyik szerzetes kardot nyelve ült, hamuszürke arccal, némán. Vártam egy keveset, hogy a tettes bevallja a dolgot, de egyik szerzetes sem szólt. Mind mereven, csendben várt.

   Nagyon kiábrándultam szerzetestársaimból. Felkeltem és a kijárat felé vettem az irányt. A kalapácsot kinn hagyó szerzetes legalább vehette volna a bátorságot, hogy bevallja és bocsánatot kérjen - gondoltam. Talán túl kemény volt a beszédem?

   Ahogy sétáltam kifelé a teremből, hirtelen rájöttem, miért nem vállalt felelősséget egyik szerzetes sem. Sarkon fordultam, és visszamentem.

 - Papok! – jelentettem be. – Rájöttem ki az, aki kinn hagyta a fűben a kalapácsot. Én!

   Teljesen elfelejtettem, hogy én dolgoztam odakint vele, és sietségemben kiment a fejemből, hogy eltegyem a kalapácsot. Még tüzes beszédem alatt is elkerült az emlék. Csak akkor jutott eszembe, miután lehordtam mindennek a szerzeteseimet, hogy a szidás igazából rám vonatkozik. Én voltam a tettes. Juj! Ez aztán kínos!

   Szerencsére mindnyájunknak megengedett a hiba lehetősége – még az apátnak is!

Hare Krisna

   Az előző történetben (Az útonálló disznó) egója miatt a doktor félreértette egy jó szándékú parasztember figyelmeztetését. A most következő történetben szerzetesi egóm miatt én magam is félreértettem egy melegszívű embert, nagy sajnálatomra.

   Édesanyámat látogattam meg Londonban, és lejárt a látogatásra szánt idő. Együtt sétáltunk el az Ealing Broadway vasútállomásra, hogy kisegítsen a jegyvásárlásnál. Úton az állomás felé, az Ealing főutcán meghallottam valakit csúfolódni:

 - Hare Krisna! Hare Krisna!

   Mivel kopasz fejű buddhista szerzetes vagyok, barna csuhában, gyakran összetévesztenek a Krisna-tudat Mozgalmának követőivel. Ausztráliában számtalanszor fordult elő, hogy faragatlan emberek próbáltak – jellemzően biztos távolságból – gúnyt űzni belőlem azzal, hogy rám kiabáltak: „Hare Krisna! Hé! Hare Krisna!”, és megjelenésemet becsmérelték. Ez alkalommal hamar kiszúrtam a fickót, aki „Hare Krisnát” kiáltott. Úgy döntöttem kiállok magamért, és felelősségre vonom, amiért egy jó buddhista papot sérteget.

   Anyámmal a sarkamban odaszóltam a férfinek, aki farmert, kabátot és virággal tűzdelt kalapot viselt:

 - Nézd, barátom! Buddhista szerzetes vagyok, nem „Hare Krisna” követő. Igazán tudhatnád. Teljesen elfogadhatatlan, hogy „Hare Krisnát” kiabáltál utánam!

   A fiatalember elmosolyodott, és levette kalpagját, felfedve alatta a hosszú lófarkat amúgy kopaszra borotvált fején.

 - Ja, tudom! – válaszolt. – Te buddhista szerzetes vagy. Én egy Hare Krisna. Hare Krisna! Hare Krisna!

   Végül is nem engem piszkált, csak a Hare Krisnás dolgát végezte. Szörnyen zavarba jöttem. Miért csak akkor történnek velünk ilyen dolgok, mikor az anyánk is ott van?

Az útonálló disznó

   Ha már a disznóknál tartunk, egy tehetős szakorvos specialista épp akkor vásárolt egy nagyon drága és sok lóerős sportkocsit. Persze nem költ az ember ennyi pénzt egy ilyen bikás járgányra csak azért, hogy a csiga lassú városi forgalomban poroszkáljon. Szóval egy szép napfényes délután emberünk kihajtott a városból a csendes vidékre. Elérve a traffipax-mentesnek ítélt övezetet, keményen beletaposott a gázpedálba, és az autó érezhetően nekiiramodott. A hangosan bömbölő motor, a csillogóan suhanó autó és a nagy sebesség fellelkesítette a doktort, és vigyort csalt arcára.

   Közel sem ennyire lelkesen nézett fel egy viharvert földműves, a karám ajtajának támaszkodva. Amennyire hangjától kitellett, próbálta túlkiabálni a sportkocsi zaját:

 - Disznó!

   A doktor tudta, hogy tényleg túlságosan csapat, figyelmen kívül hagyva környezete békességét, de azt gondolta magában, hogy a pokolba is! Joga van élvezni az életet!

   Úgyhogy hátrafordult, hogy visszakiabáljon a földművesnek:

 - Kit nevezel te disznónak?

   Abban a pár pillanatban, amíg levette szemét az útról, a kocsi egyenesen az út közepén álló disznóba szaladt!

   Vadi új sportkocsija totálkáros lett. Ami a disznót illeti, sok héten át nyomta a kórházi ágyat, és – autója mellett – jókora pénzösszegtől is megszabadították.

Mikor én megvilágosodtam

   Negyedik évemben thaiföldi szerzetes-létem elején, hosszasan és keményen gyakoroltam egy mindentől távol eső erdei kolostorban, az északkeleti országrészben. Egy késő este a meghosszabbított sétáló meditáció során elmém kivételesen tisztává vált. Mély meglátások törtek elő, mint a zúgó hegyi vízesés. Könnyedén megértettem bonyolult misztériumokat, melyekhez korábban hozzá se tudtam szagolni. És akkor jött Az Érzés. Elsöpört. Ez volt az. Megvilágosodtam!

   Az üdvözültség semmihez sem volt fogható. Olyan sok boldogság volt bennem, mégis minden békés volt. Nagyon sokáig meditáltam még, és csak annyi keveset aludtam, hogy felkeljek még meditálni a nagy csarnokban, jóval a hajnali hármas harang előtt. Általában hajnal háromkor, a forró és párás thai erdőben tompasággal és álmossággal küszködtem. De nem ezen a reggelen! Testem erőlködés nélkül egyenesedett ki, a tudatom pengeéles volt, figyelmemet könnyedén összpontosítottam. Oly csodás volt megvilágosodottnak lenn!

   Ugyanennyi csalódottsággal töltött el, mikor kiderült, hogy nem tart sokáig.

   Azokban a napokban Északkelet-Thaiföldön az étel undorító volt. Először is volt, hogy a napi egyszeri étkezés csak egy ragadós rizsgolyóból és rajta egy közepes méretű, főtt békából állt. Nem volt se zöldség, se gyümölcs, csak béka rizzsel, és ennyi. Egész napra. A lábon lévő hús lecsipkedésével kezdtem, és aztán haladtam a belsőségek felé. Egy közelben ülő szerzetes szintén a belsőségeknél járt már. Szerencsétlenségére összenyomta a béka hólyagját. Még volt benne húgy. Szóval a béka lepisilte az összes rizst. Abba is hagyta az étkezést.

   Általában a mindennapos főétkezéskor rothadt halas curryt kaptunk, amit rothadt halból is készítettek. Az apró halakat, amit az esős évszak idején halásztak ki, agyagkorsókban tárolták, hogy felhasználják az év többi részében. Találtam egy ilyen korsót, mikor egyszer a kolostorunk konyháján takarítottam. Tekergő kukacokkal volt tele, úgyhogy elindultam kidobni az egészet. A falu vezetője, mindenki közül a legiskolázottabb meglátott és rám szólt, hogy ne tegyem.

 - De kukacok vannak benne! – ellenkeztem.

 - Annál finomabb! – válaszolt, és elvette tőlem a korsót.

   Következő nap rothadt halas curryt kaptunk a napi egyetlen étkezésre.

Megvilágosodásom utáni napon meglepetten láttam, hogy két lábas van kitéve a rizs ízesítéséhez. Egyik a szokásos, büdös, rothadt halas curry, a másik fogyasztható disznós curry. Ma, gondoltam, a változatosság kedvéért jó ételt eszem, előrelépésemet megünneplendő.

   Az apát előttem választott ételt. Három teli merőkanállal szedett a finom disznós curryből – a falánk! Még mindig bőven maradt számomra. De mielőtt továbbadta volna az edényt, fogta a nyálcsorgató disznós curryt, és elkezdte beleönteni a rothadt halas lábosba. Aztán elkeverte a kettőt mondván:

 - Végül is mind ugyanolyan.

   Köpni-nyelni nem tudtam. Füstölögtem. Égtem a dühtől. Ha tényleg azt hiszi, hogy „végül is mind ugyanolyan”, akkor miért vett magának három akkora adagot a disznó curryből, mielőtt összekeverte?! Az álszent! Ráadásul helybéli fiú volt, aki szagos rothadt halas curryn nőtt fel, tehát biztos megszerette. Az álnok! A disznó! A csaló!

   Akkor ütött meg a felismerés. A megvilágosodottak nem válogatnak az ételek közül, vagy lesznek mérgesek és hívják – még ha csak a bajszuk alatt is – disznónak az apátjukat! Tutira mérges voltam, és ez azt jelentette – jaj ne! – hogy nem is voltam megvilágosodott.

   Haragom dühét azonnal kioltotta a bénító depresszió. A rémület sötét fellegei gördültek szívembe, és takarták el a napot, ami valaha a megvilágosodásom volt. Lehangoltan és mélabúsan rácsaptam két merőkanál büdös rothadt halas-disznós curryt a rizsemre. Már nem érdekelt mit eszek, annyira csüggedt voltam. Rájönni, hogy mégsem vagyok megvilágosodva – tönkretette az egész napomat.

Durvaság és megvilágosodás

   Tapasztalt meditációt oktatók gyakran szembesülnek olyan tanítványokkal, akik magukat megvilágosodottnak tartják. Az egyik ellenőrző teszt, ami kiállta az idő próbáját az, hogy addig szidalmazzák a tanítványt, amíg az dühbe nem gurul. Ahogy azt minden buddhista pap és papnő tudja, a Buddha világosan kijelentette: aki mérges, az biztosan nem megvilágosodott.

   Egy fiatal japán szerzetes, akinek feltett szándéka volt eljutni a nirvánába még ebben az életben, magányosan meditált egy híres kolostor mellett, egy tavon lévő szigetecskén álló remetelakban. Hamar le akarta tudni ezt a megvilágosodás dolgot, hogy utána maradjon ideje más dolgokra is az életben.

   Mikor a kolostor gondnoka megérkezett evezős csónakjával a heti rendszeres ellátmánnyal, a fiatal szerzetes meghagyta neki, hogy hozzon drága pergament, pennát és kiváló minőségű tintát. Lassan harmadik évét töltötte magányban, és tudatni akarta a kolostor apátjával, milyen jól haladt.

   A pergamen, penna és tinta meg is érkezett a következő héten. A következő napokban sok meditálás és fejtörés után a fiatal szerzetes a következő rövid verset írta míves kalligráfiával a remek pergamenre:

    A lelkiismeretes fiatal pap

   három éve magányban meditál,

   de nem mozdíthatja többé
   a világ négy szele már.

   Biztosra vette, hogy a bölcs öreg apát meglátja ezekben a szavakban, és a gondos írásban, hogy tanítványa mostanra megvilágosodott (a világi szelek által el nem mozdítható ember egy metafóra a megvilágosodottakra - a szerk.). Finoman feltekerte a pergament, óvatosan megkötötte egy szalaggal, és várt a gondnokra, hogy elvigye a tanárának. A következő napokban maga előtt látta az apátot, amint lenyűgözve olvassa a gondosan papírra kanyarított, remek verset. Elképzelte, ahogy drága keretben kiakasztják a kolostor nagytermében. Semmi kétség, hogy apáttá nevezik ki, talán egy híres városi kolostor élére. Milyen boldogság töltötte el, hogy végre sikerült neki!

   Amikor a gondnok ismét a kis csónakban evezett a sziget felé a heti élelemmel, a fiatal szerzetes már várta. Kisvártatva átadta neki a pergament, hasonlót, mint amilyet ő küldött, de más színű szalaggal átkötve.

 - Az apáttól – mondta kurtán a gondnok.

   A szerzetes izgatottan letépte a szalagot, és kihajtotta a tekercset. Ahogy rávetette szemeit a papírra, azok olyan szélesre tágultak, mint a Hold, és arca pont annyira el is fehéredett. A saját pergamenjét látta, de a tökéletes kalligráfiával megírt első sor mellé hanyagul, piros golyóstollal oda volt vetve: „Fing!” A második sor jobbján egy másik piros, randa tintapaca éktelenkedett: „Fing!” A harmadik sorra egyszerűen ráfirkálták a tiszteletlen „Fing!” jelzőt, míg a negyedik szintén kapott egyet.

   Ez túl sok volt! Nem elég, hogy az kivénhedt, öreg apát olyan ostoba, hogy nem tudta észrevenni a megvilágosodottságot a kövér orra előtt, de még olyan barbár és civilizálatlan is volt, hogy illetlen graffitivel vandalizálta a műalkotását. Az apát nem szerzetes, hanem egy punk módjára viselkedett. Sértés volt ez a művészetnek, a hagyománynak és az igazságnak.

   Az ifjú szerzetes szemei elkeskenyedtek a felháborodottságtól, arca jogosan, vörösen izzott a haragtól, és követelőzően felcsattant a gondnoknak:

 - Vigyél az apáthoz! AZONNAL!

   Ez volt az első alkalom három éve, hogy a fiatal szerzetes elhagyta a sziget remetelakját. Haraggal átitatva beviharzott az apát irodájába, bevágta maga mögött az ajtót, lecsapta a pergament az asztalra, és magyarázatot követelt.

   A sokat megélt apát lassan felvette a papírt, megköszörülte torkát, és felolvasta a verset:

  
    A lelkiismeretes fiatal pap

   három éve magányban meditál,

   de nem mozdíthatja többé
   a világ négy szele már.

 Azzal letette a pergament, a ránézett és folytatta:

 - Nahát! Szóval a fiatal papot, nem mozdíthatja már meg a négy világi szél? Aztán mégis ez a négy kis fing hogy' átfújt a tavon!